Ha az első határidő-módosítás nehezen ment, a második mélyebb nyomot hagyott bennem, a harmadik pedig…

De kezdem az elején.
A Dreher-szimfónia címen megjelent családregényem számomra váratlan sikere után belevágtam egy könyvsorozatba, de a Késmárki Bertalan kalandjainak második részére tett vállalásomat eddig nem tudtam tartani. Valamikor tavaly nyáron elúsztam, és csaknem egy évbe telt, mire utolértem magam. Kifogásom persze volt tengernyi, mentségem talán csak egy. De ahhoz, hogy azt az egyet magamnak is meg tudjam fogalmazni, kellett a szembenézés bátorsága. Ahhoz pedig, hogy kiírjam magamból, kellett a Forbes Forgó, ahol a szerkesztői instrukció szerint arról írhatok, ami leginkább foglalkoztat. Vágjunk bele.

A naponta tucatszám érkező „hogy vagy?” kérdésre rendre ezt a választ adom: „Ember nem lehet jobban.”
Becsapom ezzel a világot? Semmiképpen, mert tényleg nem cserélnék senkivel. Olyan család vesz körül, amilyenért csak hálás lehetek, megtisztelő ügyfelek sora avat bizalmába, gyarapodó vezetői közösségeket látok magam körül az üzleti világban, előadások sorát tartom, számíthatnak rám a barátaim.

Igaz, közben egyensúlyoztam, mint a zsonglőr a pálcikákon forgatott tányérokkal. Hol az egyik kerül vészesen közel ahhoz, hogy darabokra törjön, hol a másik. A nézőknek nem tűnik fel, de a pörgető érzi, hogy ideje van a szünetnek, ám a műsort nem lehet csak úgy megszakítani. Ahogy a mozgó szerelvényt nem lehet egyetlen pillanat alatt nullára fékezni, így ehhez a szünethez is hosszú út vezetett. A tudatos lassítás alatt pedig rájöttem, hol rontottam el.

Elhittem, hogy ha a naptáramban találtam helyet mindennek, akkor minden a helyén is volt. Pedig nem! Vagyis békeidőben elment a faltól falig minta, de amint beütött egy, két, sőt akár három, egymástól teljesen független területen a véletlen – és valamennyi negatív előjellel érkezett –, borult a rendszer. Minden szegmens újabb és újabb időt kért, a huszonnégy óra és a heti hét nap pedig ezt már nem tudta befogadni. A cipész cipője kilyukadt.

Miközben időmenedzsment-tréninget tartottam, és ki volt kapcsolva a telefonom, jött három újabb váratlanság. Nem untatok senkit a részletekkel, de minden is összeesküdni látszott ellenem. Akkor és ott volt a mélypont. Addig erősen húzott lefelé az örvény, de éppen időben sikerült elrugaszkodnom.
Ma már tudom, hogy az a bizonyos harmadik határidő­módosítás egyben tükör is volt. Tiszta képet adó és kíméletlen tükör. Megmutatta, hogy nem hagytam tartalékot a rendszerben, sőt addig feszítettem a húrt, amíg kevés híján elpattant.

Regényhősöm, Késmárki Bertalan figyelmeztetett: ha félszívvel formálom a sorsát, akkor inkább ne tegyem. Időt, teret, figyelmet kell rá fordítanom – vagy be kell látnom, hogy kifog rajtam. Járhattam volna sokkal rosszabbul is: ha például egy durva egészségügyi figyelmeztetés kényszerít leállásra. Nem így történt, nem kellett mentő, de jött mentőangyal. Furcsa, hogy éppen az egyik teremtményem, ez a csibész kamasz a XIX. század derekáról döbbentett rá, hogy változtatnom kell.

Új ritmust kényszerített rám, magamban az elmélyülés ritmusának neveztem. És ez nem csak az írónak fontos. A vezetőnek, a tanácsadónak, a társnak, a szülőnek és a közösség­építőnek is. Egyre többen panaszkodnak, hogy már nem tudnak úgy olvasni, mint régen. Hogy két bekezdés után elkalandozik a figyelmük. Hogy egy-egy beszélgetésből kivesznek a „termékeny csendek”. (Vajon meddig tudtad olvasni ezt a jegyzetet anélkül, hogy közben a telefonod után nyúltál volna?)

A harmadik határidő-módosítás után, június végén értem utol magam. Nem teljesen, de legalább annyira, hogy végre újra tudjak írni. Hogy ne kelljen lehajtott fejjel, negyedszer is visszakullognom a kiadómba.
Bertalan megkapja azt a figyelmet, amit kikövetelt, én pedig rájöttem még valamire.
Beleőszültem – jó, nem most, de most még inkább –, mire megtanultam, hogy nem a sűrű naptár a teljes élet jele. Sokkal inkább az, ha hagyok benne helyet a váratlannak és véletlennek is. Jónak, rossznak egyaránt. Figyelni magamra, a világra, másokra.

Hogy ne csengjen hamisan, ha így válaszolok: „Ember nem lehet jobban.”