Ott volt a Sziget fesztivál alapításánál, volt médiaügynöksége és memetikára alapuló tanácsadó-kutató cége, de egy ideje, ahogy ő szokta mondani, emberezik. Leginkább annak segít, aki azt érzi, mindene megvan és mégsem boldog. Karafiáth Balázs Budapesten, San Franciscóban és Costa Ricában, a dzsungel közepén is otthon van, de legszívesebben a jungi térképen tájékozódik.

Purpose Sherpa – így hívod magad a közösségi médiában. Mit akarsz ezzel üzenni?
Úgy lettem Purpose Sherpa, hogy az elmúlt húsz évben bejártam rengeteg fejlődési utat, és behatóan megismertem az emberi fejlődés jungi térképét (Carl Gustav Jung svájci pszichiáter, pszichológus – a szerk.). Harminchárom éves voltam, amikor beütött a mindenem megvan, mégsem vagyok boldog érzés. Azóta minden hagyományos és egyáltalán nem hagyományos terápiás gyógymódot megtapasztaltam, és az volt az egyik felismerésem, hogy aki tovább akar lépni egy bizonyos önismereti szinten, azt valójában a személyes purpose megtalálása vagy magasabb rendű életcéljának tudatosítása hívja.

Ez elsősorban egy belső út. Mint serpa biztonságosan kísérem az embereket ezen az úton, de nekik kell bejárniuk. Vinni nem tudok senkit sehová, tehát nem a Purpose Taxi vagyok, és nem is mondom meg, hogy hová menjenek, csak kísérem őket. Az utakon járva a PhD-s kutatói érdeklődés is munkál bennem. A memetika doktoraként figyelem a 21. század első felének meghatározó mintázatait. Két alapvető, egymással összefüggő mintát látok: az emberek törzsi hovatartozásának hiányát és a részben ebből is következő purpose-hiányát.

Nincs erre valami jó magyar szó?
Én nem találtam rá, talán mert legalább négy dolgot jelent. Benne van a kisbetűs cél (miért csinálom, amit csinálok). Benne van a nagybetűs Küldetés, az a Nagy Dolog, aminek része vagyok. Benne van a rendeltetés, elhivatás jelentés is, ami mindenkinek mást jelent. És az is, hogy valaminek mi az értelme vagy akár a magasabb értelme.

Mondtad a törzs, a törzshöz való tartozás hiányát. Tehát ide nyúlsz vissza, amikor azt keresed, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, merre tartunk?
Igen, mert a régi törzs mindig tudta a purpose-ét, és a törzsben mindig tudtuk a purpose-ünket. Az a megfigyelésem, hogy tulajdonképpen ma is törzsi embernek születünk, tehát törzsben akarnánk élni, csak körbenézünk, és nem találjuk a törzsünket. Mintha a törzsben élés olyan mély alapprogramozás lenne bennünk, mint a méheknek a méhkas, a hódoknak a vár, a termeszeknek a termeszvár.

A törzsben élés több százezer évig működött, és az elmúlt néhány ezer évben sem tűnt el. Ugyanúgy arra vagyunk kihegyezve, hogy százötven fő körüli közösségben éljünk, és erre nagyon sok tudományos bizonyíték van. Elég, ha csak arra gondolunk, hogyan alakítjuk a kapcsolatainkat. Legtöbbünknek öt közeli barátja van, százötven olyan, akinek az arcát, nevét társítani tudjuk, és másfél ezernek tudjuk megjegyezni a nevét.

De idehozom azt a harvardos longitudinális kutatást is, a 80+ éve futó Waldinger studyt, amiből kijött, hogy a hosszú, boldog élet egyetlen igazi korrelációs tényezője a mély emberi kapcsolatok száma, a sok meaningful relationship. Vagy nézzük meg a politikai pártok szavazóit, egy fociklub vagy egy színész rajongótáborát! Ezek valójában mind azért működnek ilyen jól, mert az emberek azt érzik, hogy egy törzsbe tartoznak, mindig azt keresik, hogyan kapcsolódjanak egymáshoz.

Csakhogy közben teljesen más világban élünk. Nemhogy nem törzsekben, de még csak nem is nagycsaládokban. A család egyre kisebb. Nukleáris, egyszülős családok, egyedül élő felnőttek vannak, és olyanról is hallottam, aki esténként a ChatGPT-vel beszéli meg, milyen napja volt, hogy ne legyen magányos.
Olyat is hallottál? Ne viccelj, ez a ChatGPT legelterjedtebb felhasználási területe! Erről is van egy harvardos kutatás, eszerint a terápia és a társaság pótlása a személyes MI-használat több mint ötven százaléka! Ez szerintem egyszerre baromi izgalmas és nagyon riasztó. Nyilván látjuk a disztópikus jövőt, ahol mindenki egyedül ül, és a saját mesterséges intelligenciájával van nagyon jóban. Hiszen az mindig megdicséri, és elmondja, hogy milyen nagyszerű vagy, hú, ez is milyen jó ötlet volt. Hát ki ne szeretné, hogy az egóját dicsérjék?

De ott van az az oldala is, hogy azok is tudnak valakivel beszélgetni, akik nem tudtak elmenni terápiába, mert nem volt rá lehetőségük, pénzük, elérésük, de érezték, hogy szükségük van rá. Ráadásul úgy, hogy az MI már simán megveri az embereket az empátiateszten, erre is vannak bőven adatok.

De vissza a kérdésedre, Csányi Vilmos (etológus – a szerk.) azt mondja, hogy az emberi társadalomban evolúciósan létrejött az egyszemélyes csoport. Én egyszemélyes törzsnek hívom. Tehát ma valójában mindannyian törzsfőnökök vagyunk: úgy tárgyalunk, szerződünk, harcolunk vagy kötünk békét egymással, mint régen a törzsek.

Mi a legnagyobb veszélye, hogy egyre individualistább társadalmakban élünk, de közben keressük a törzsünket? Manipulálhatóbbak vagyunk?
Biztosan. Ha belegondolsz, régen a közösséget érintő döntéseket úgy hozták meg, hogy összeültek ötvenen, nyolcvanan, százan, és úgy beszélték át a dolgokat, hogy mindenki hallatta a hangját. Nem az volt, mint ami sok céges megbeszélésen történik, hogy nagyon kevesen beszélnek, és hangadók vannak. Amikor például egy vállalati szituációban mentorálok vagy elvonulást vezetek, akkor nekem az a legfontosabb, hogy mindenkinek a hangja bekerüljön a térbe, akár csak annyira, hogy azt mondja, most ehhez nem akar hozzátenni.

Tájékozódási pontok, közösség, közös cél nélkül sokkal jobban manipulálható az ember, és a természettől való eltávolodás miatt az a biztonság is elveszett, hogy mindig van ennivaló. Sokan, sokféle módon írják ezt le, Otto Scharmer az MIT-n (Massachusetts Institute of Technology – a szerk.) például hármas szeparációról beszél, miszerint önmagunktól, egymástól és a természettől vagyunk elvágva. Holott az emberiség és a környezetünk, az egy, ugyanígy ahogy te és én is itt most egymásban tükröződünk.

Szoktam mondani, hogy ne tetessük már, hogy nem vagyunk telepatikusak. Valójában baromira egymásra vagyunk hangolva, és sokszor inkább azt érezzük, hogy el kell tolnunk magunkat a másiktól, mert már sok, ennyit már nem tudok belőle befogadni. És el vagyunk vágva az erőnktől is, attól a felelősségtől, hogy én teremtem az életet magamnak, én hozom meg a döntéseimet.

Ez a három elvágás határozza meg az életünket, és ennek nagyon messze ható következményei vannak. A vállalatok vezetői például a kapitalizmusban hajlamosak elvágni magukat tetteik következményeinek költségeitől. Ezt externáliának hívják a közgazdaságtanban, és végtelenül leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az externáliák meg nem fizetése, be nem hozása a költségek közé teszi lehetővé az extraprofitot.

Mondasz rá példát?
Van egy gyáram, és nem szabadna szennyezett anyagot engednem a folyóba, meg kellene tisztítanom, mielőtt kiengedem. De ha nem csinálom meg, hanem megspórolom a szennyezés elhárításának a költségét, a befektetőim örülnek majd, hogy több a profit, és nem számít, hogy nem vagyok morálisan jó. Ugyanígy, ha tizenhatóráztatom az embereimet, ők meg rendre kiégnek, belebetegednek, meghalnak, én pedig másokat veszek fel a helyükre, akkor nem vettem figyelembe az emberi externáliát. Ez két olyan dolog, ami szerintem önmagában nagy része az extraprofitnak. Amikor már azon túl akarok profitálni, amit egy normális üzleti modellben egy profitábilis cég csinál.

Egyre több felmérés mutatja, hogy az utóbbi tíz évben a munkapiacra belépő fiataloknak ez a szempont, nevezzük céges purpose-nek mennyivel többet számít. Hogy olyan céghez menjenek dolgozni, amelyiknek van valami olyan definiálható célja, víziója, amivel azonosulni tudnak.
Abszolúte ezt látom én is. A fiatalok ma már megkérdezik, hogy miért is fontos a tulajdonos pénztárcáját vastagítani. Nekem nem az a fontos. Nekem a tanulásom, a fejlődésem a fontos. De ha van egy jó purpose, ha például a cégem egy olyan új appot hoz a piacra, amitől jobb lesz a felhasználók élete, az már érdekli őket. És az az érdekes, hogy ez is a törzsből jön. Abból, hogy mit alkotunk együtt, hova megyünk, mik a közös konstrukciók, értékek, milyen gondolkodási modelleket használunk. Ha ezt minél jobban meg tudod határozni, az nagy segítség neked, a cégvezetőnek.

De honnan tudja egy fiatal munkavállaló, hogy az állítólagos vízió nemcsak a falra írt bullshit credo, hanem hiteles üzenet?
Csak úgy, hogy tapasztalja. Ezt távolról nem lehet megmondani. Fontos, hogy más a credo, a vízió és a purpose. Az fontos, hogy a nagyon mély vállalati purpose is tud nagyon felszínesnek tűnni, mégis nagyon tud motiválni, ha közel mész.

Erre is mondok egy példát. A Harley Davidson­nál van az a purpose, hogy támogatja a személyes szabadságot. Én el tudom képzelni, hogy a gyárban ez tényleg meg tudja mozdítani a villáskulcsokat, mert tudják, hogyan járul hozzá a harley-sok személyes szabadságához az, amit csinálnak. A közvélekedéssel ellentétben nem az a fontos, hogy a purpose statementből már tudd, hogy melyik ez a cég. A személyes szabadság támogatása lehetne akár egy női higiéniai termékekben utazó cég szlogenje is.

Azt is mondod ezzel, hogy a mai cégvezetőknek sokkal nagyobb az ebbéli felelősségük?
Egyértelműen, ők a törzsfőnökök. Nekik őszintén és hosszú távon bele kell ebbe állniuk, és fel kell venniük a törzsfőnöki felelősséget. Daniel Pink (író, társadalomtudományi könyvek bestseller szerzője – a szerk.) mondja, hogy három dolognak kell egyszerre jelen lennie a cégben: az autonómiának, a masterynek és a purpose-nek. Az autonómia az, hogy az emberek önállóak, tudnak dönteni. A mastery az, hogy jók abban, amit csinálnak, és állandóan fejlődni akarnak. A purpose pedig, hogy tudják, mi a céljuk, és mi a törzs vagy cég célja, és a kettő összekapcsolódik.

Ezt Motiváció 3.0-nak is hívják, és az Y, de főleg a Z generációnál már tisztán látszik, hogy nem állást keresnek, hanem purpose-együttállást: mi az, amiért közösen tudunk tenni? És ha megtalálja azt a céget, amelyik a céljaiért akar tenni, akkor odamegy. Akár húsz–harminc százalékkal kevesebbért is, mert ott a purpose.

Mit tapasztalsz, a magyar üzleti életet, cégvezetőket érdekli ez egyáltalán?
Hát képzeld, most lesz egy purpose tematikájú szám a Forbesban! (A szeme nevet.)

Jó, de biztos találkozol szkeptikus hangokkal, akik szerint a lényeg nem változott: az eredmény a kőkemény profitcélokból és hatékonyságból jön, minden más humbug. Ilyenkor mit mondasz?
Azt, hogy ez egy mítosz. Tartja magát, mert nagyon stimmel a kultúránkhoz, ehhez a hajtás, hajtás, hajtás kultúrához, miközben minden statisztika az ellenkezőjét mondja. Tagja voltam San Franciscóban egy Conscious Capitalism nevű szervezetnek. Az egyik társalapító, a purpose-szakértő Raj Sisodia hasonló nevű könyvében összegyűjtött rengeteg példát, hogy ha van egy nem tudatos kapitalista cégek által dominált piaci szegmens, és oda belép egy tudatos kapitalista szereplő, az rendre megver mindenkit, hosszú távon jobb lesz a versenyben.

Mert egyszerűen az a cég, ahol az emberek örömmel dolgoznak, ahol látva vannak, és látják magukat, ahol a „vérüket és verejtéküket adják”, nem csak az idejüket, ahol ez mélyen belőlük jön, mert van purpose, és van összetartás, az jobban fog működni, eredményesebb lesz.

Tehát igen, nagyon fontosak a profitcélok meg az optimalizáció, de semmi értelme egyre robotabbá tenni az embereket, mert a robotok mindig jobbak lesznek a robotmunkában, mint a robotnak nevelt emberek. Kedvencem a dark factory, a gyár, ahol nem ég a lámpa, mert a robotoknak nem kell látniuk, legfeljebb néha bemegy egy ember, és felkapcsolja, hogy körülnézzen. És ez lesz a jövő, billió dollárokat költünk a robotokra, innentől az a felfogás, hogy az ember minél jobb robot legyen, megy a lecsóba. Inkább az az izgalmas, hogy az emberek hogyan lesznek jobb emberek. Tehát, hogy hogyan fejlesztjük a Human Intelligence-t, miközben rengeteget fejlesztjük az Artificial Intelligence-t.

Amikor például a lányom további életén gondolkodom munkapiaci szempontból, azt keresem, hogy ő hogyan lesz még olyanabb, mint amilyen. Hogyan tudja hozni az ajándékait a törzsének, nem pedig azt, hogyan lesz olyan, mint amit várnak tőle. Mert amikor most a könyvemet írtam a vezetői tudatosság fejlesztéséről (hamarosan megjelenik – a szerk.), az volt a nagy megértésem, hogy valójában a purpose nagyon leegyszerűsítve nem más, mint az én ajándékom a törzsemnek.

Az ajándékot valahogy nem szoktuk ilyen kon­textusban használni…
Pedig amikor törzsben növünk fel, a törzs azt kérdi tőlem: mit hoztál nekünk, hogyan járulsz hozzá a törzshöz? A törzs támogatja a kiteljesedésemet és azt, hogy amikor megértem rá, teljes jogú törzstaggá váljak a megfelelő rituálékban. Törzs nélkül felnőni azért nehéz, mert a társadalom nem azt kérdezi, hogy ki vagy, hanem azt mondja, hogy „ilyen legyél”.

Ebből az ellentétből alakul ki az úgynevezett default purpose, az alapbeállításom. Ahogy gyerekként sérül az akaratom, és sérülök én magam is, úgy kifundálom, hogyan lehet itt mégis túlélni. Hogyan tudom megoldani, hogy több szeretetet kapjak, és kevesebb bántást. Ezekből a megküzdési mechanizmusaimból alakul ki az alapbeállításom, és van, aki egész életében ezzel a default purpose-­szel megy.

Aztán van, aki egy ponton új szerződéseket, tudatos purpose-t mond ki magának. Például azt, hogy én leszek a legjobb apa, mert nekem a gyerekem nem zavaró tényező, hanem az életem fontos része. A legjobb apaság mindennapi tevékenységem, a halálomig fogom végezni anélkül, hogy egy konkrét célt akarnék elérni vele. Lesz mérhető eredménye, lesznek fontos mérföldkövek, de nem lesz a végén eredményhirdetés. Itt nem az optimalizáció és nem a profit számít, hanem az, hogyan voltam jelen ma a kislányom életében.

És van még a harmadik, a nagybetűs Purpose, vagy a mély purpose, amelynek őre a jungi térképen a self, a bennünk lévő mélyebb én. Ez nem az ego hétköznapi még többet akarása, nem az „új autó, új ház, új stb. kell a boldogságomhoz”. Ezt a hangot, a mélyebb én hangját, nem lehet a mindennapi rohanásban meghallani, mert az egohangok sokkal hangosabbak. Úgy tudatosíthatom magamban a Purpose-ömet, ha elcsendesítem az ego hangjait, ha meditálok, elvonulok, digitális detoxban gyakorlom a tudatos jelenlétet.

A szülő vagy az iskola mit tud tenni, hogy a gyerekeink tudatosabban éljék az életüket, egyáltalán keressék vagy rátaláljanak a maguk purpose-ére?
Ebben nagyon egyetértek Joseph Campbell-lel, korunk legnagyobb mitológiakutatójával és vallástörténészével, amikor azt mondja, hogy a szülőnek az a feladata, hogy megfigyelje, mitől csillog a gyereke szeme, és abból adjon neki többet. Nekem mindig gyanús, amikor a fiú, pláne több fiú ugyanazt csinálja, mint az apjuk. Ugyanazt a sportot, szakmát választja. Lehet persze, hogy ugyanaz mozgatja, erre is láttam példát, meg arra is, hogy ez inkább az apa útja, a fiú részéről meg megfelelés.

És itt is azt mondom, hogy nézzük meg, hogy volt ez a törzsekben. Kisfiam, te a kovácsot nézed egész nap? Hát akkor nézd meg, milyen anyagokkal dolgozik, segíts neki gyűjteni ezekből az anyagokból. Ki kell menni a kőbányába, meg kell találni az érceket, nézd, így készül a kalapács. Már elég nagy vagy, akkor emeld is föl a kalapácsot! Vagy téged, kislányom az íjászat érdekel? Konkrét példa. (Nevet.) Akkor nézd, itt egy íj, így kell tartani, így kell elkészíteni, ilyen anyagok kellenek hozzá stb. Ha csillog a szeme valamitől, ami érdekli, és ötévesen elkezdi csinálni, akkor huszonöt évesen már húsz éve foglalkozott vele. És nem volt mögötte semmi sürgetés, csak figyelem, tárgyak és emberi kapcsolatok.

Mekkora egyéni különbségeket látsz abban, hogy ki mikor kezdi el keresni az élete értelmét, és ahogy szoktad mondani, belép élete második felébe?
Nagy különbségeket látok. Van, aki már a gimnáziumban aktívan ezen gondolkodik, és dolgoztam a Costa Rica-i elvonulásunkon hetvennyolc éves özvegy emberrel is, aki új életet kezdett éppen. Jung írta le először, hogy életed első részében felépíted az egódat, a célod az „egoinfláció”, a másodikban meg lebontod. Az X generációnál, akik a 90-es években mentek egyetemre, és most negyvenöt–ötven évesek, azt látom, hogy most jutnak ide.

De sokkal korábban is elérkezhet valaki oda, ahová én is elérkeztem harminchárom évesen, a mindenem megvan, de nem vagyok boldog helyzetbe. És akkor azt kérdezi, hogy oké, de mi van ezen túl? Itt az a nagy feladat, hogy befelé mered-e fordítani a kamerát. Mert onnantól a purpose kerül előtérbe, és ez előhívja az önismeretet, mert meg kell ismernem magam, hogy tudjam, mi a célom a világban, miért vagyok itt. Ezt megelőzi a ki vagyok én, és hogy tudjam, milyen programok működnek bennem.

Costa Ricában volt alkalmam Y és Z generációs barátaimmal hosszan beszélgetni arról, hogy az ember egoinflációjából át kell lépni az egolebontásba. Ez általában valamilyen krízis hatására következik be: nekimegy valaminek, és „beüti magát”, például megbetegszik, elválik, majdnem meghal, vagy más nehézségek érik. Sokszor egy fájdalom indít el az önismereti útra, amikor felmerül a kérdés, tényleg ezt akarom csinálni az életem hátralévő részében?

És azt figyeltük meg, hogy az Y és Z generációnál ezek a krízisek már nem olyan nagy hegyre való felkapaszkodások, ahol csak a tetőn derül ki, hogy ez nem is az én hegyem, és ahonnan nagyon nehéz lemászni, majd egy másikra felkapaszkodni. Náluk mintha ezek már kisebb dombok lennének. Képesek sokkal korábban tanulóciklusokat beépíteni, és ezek segítik őket megtalálni, mit is akarnak valójában. Azt látom, hogy ennek a két generációnak egy része sokkal önreflektívebb, tudatosabb életet él. Ugyanakkor a másik részük nagyon elveszett tud lenni, ezt a kettősséget egyszerre tapasztalom.

Ez mintha szinkronban lenne azzal is, hogy az X, a mi generációnkban nem nagyon mondta pályája első tíz–húsz évében senki, hogy hű, de kiégtem. Ők meg pillanatok alatt, két-három év munka után mondják, hogy úristen, de kiégtem, váltanom kell.
Igen. És lehet, hogy ezt érdemes komolyan venni! Lehet, hogy ők jobban odafigyelnek, és valójában mi is kiégtünk három év után, csak nem vettük észre? Ahogy visszagondolok, valójában én már a Sziget Fesztivál szervezésében kiégtem, és utána is az alatt a négy év alatt, amikor a tanácsadó cégünket, a Carnationt vezettem.

Lehet az is purpose, hogy miután valaki felépített egy céget, karriert, sikeres volt, elkezdte lebontani az egóját, mert mindene megvolt, de nem volt boldog, és a külvilág most csak azt látja belőle, hogy tulajdonképpen nem csinál semmit? Lehet, hogy egyébként boldogabb, mint bármikor, több időt tölt a barátaival, a családjával, a hobbijaival, sporttal, akármivel, csak ez a társadalom szemében kevésbé értékes és látszólag céltalan.
Hogyne. Ne felejtsd el, hogy a munka szó nem szerepelt a törzsi szótárban! Ők éltek. Éltek, és ennek volt része, hogy valaki kovácsként vagy vadászként élt. A munka teljesen családi dolog volt, mindenki együtt csinálta. Amikor elkezdték az embereket beterelni a faluból a városokba és a városokból a gyárakba, az elején a férfiak még vitték magukkal a családot. Ment a gyerek meg a feleség a gyárba, ahogy a mezőre is mentek volna az emberrel. Csak már nem tudták, mihez kezdjenek ezzel a helyzettel, így egy idő után otthon maradtak.

És azt se felejtsük el, hogy sokkal többet beszélgettünk. A céltalan beszélgetés, mint a törzs összetartó ereje, nagyon fontos része volt az életnek. Ma meg talán azt gondoljuk, hogy időkidobás.

Te miért kelsz fel minden reggel?
Én nagyon hiszek az emberben, abban, hogy mindannyian jók vagyunk, és a kiteljesedésünk útján akadályokat állítunk magunk elé. Ezeknek az akadályoknak a lebontása nagyon szép folyamat, és örülök, ha ennek részese tudok lenni. Például úgy, hogy eljövök ide veled erről beszélgetni, és az üzleti számokon túl is mutathatunk fontos dolgokat az üzletembereknek. Beszélgetni a purpose-ről nekem nagyon purposeful tevékenység. És az is ilyen, amikor egyéni ülést tartok, egy cégnek együtt találjuk meg a purpose-ét, vagy egy elvonuláson azon dolgozom, hogy az igazság jelenjen meg abban a térben.

Tehát nálam a purpose ott érhető tetten, ahol az általam fontos dolgokról tudok beszélni, cselekedni, transzformációkban részt venni. Mindenkiben látom a lehetőséget, hogy hogyan tud a tudatosodásban eggyel följebb lépni. Az a purpose-öm, hogy ebben támogassam.