Sokan küzdenek a futószakagon zajló élettel

Hodász Andrásnak kétszer vett gyakorlatilag 180 fokos fordulatot az élete, pár éve a papsággal nemcsak egy állást hagyott ott, hanem egy hivatást is. Nulláról rakta össze magát, de a coach ma hasonló motivációval kel fel, mint évekkel ezelőtt a pap: emberekkel akar foglalkozni, a gondjaikon segíteni.

A papság előtti életedről eddig kevesebbet tudunk, pedig huszonhat éves korodig „hagyományos” életed volt, szereztél két diplomát, volt munkád. Mi hajtott ebben az időszakban?
Az életem konzisztens eleme, hogy emberekkel foglalkozom, előadok, és szervezek. Tizennégy évesen lettem a magyarországi cserkészmozgalomban vezető, ott gyerekekkel, fiatalokkal foglalkoztam. Mondjuk, egy évvel voltak fiatalabbak nálam, de azóta része az életemnek az, hogy programokat, tábort szervezek, emberekkel beszélgetek, kapcsolódom, előadok, miegymás.


Már a gimnáziumban forgattam magamban, hogy pap szeretnék lenni, de akkor a szüleim azt mondták, mi lenne, ha előtte elvégeznék valami egyetemet, és ha utána is szeretném, akkor menjek. Így is történt, kijártam a magyar és kommunikáció szakot a Pázmányon, közben elkezdtem tanítani is, de megérlelődött bennem, hogy pap szeretnék lenni. Ennek voltak isteni jelei. Akkoriban jártam egy lánnyal, és egy feszültebb szóváltás közben mellbe vágott egy mondata. Azt mondta, úgy érzi, egy pappal jár.