Cserpes István tavaly kis híján eladta több mint harmincéves munkával felépített cégét.
Most viszont úgy fest, hogy jöhet a második generáció, legkisebb gyermeke, a húszéves Ruben készül továbbvinni a sajtműhelyt. Nehéz piaci helyzetben, új cégvezetővel folytatják a küzdelmet.

„Olyan érzésem volt, hogy akár az ördögnek is odaadtam volna.” Gondolta volna bárki, hogy Cserpes István egyszer idáig jut a cégével kapcsolatban? Aligha. Márpedig két évvel ezelőtt nagyon közel volt hozzá, hogy megszabaduljon a Cserpes Sajtműhelytől. És a szabadulás itt nem valami ócska újságírói túlzás.

„Lassan állt össze, hogy mi történik – mondja –, de azt éreztem, hogy megterhelik a lelkemet, hogy egyre távolabb kerülök a cégemtől.” Azt vette észre, hogy nem szívesen megy be a ­tej­ivókba, az üzemeibe. A végén szinte kirázta a hideg, ha be kellett lépnie valamelyikbe. Ha hívta egy kollégája, az volt az első gondolata, biztos történt valami, nagy baj lehet. Ha meghallott egy szirénázó autót, már arra gondolt, hogy leégett az üzem.

Hármasban beszélgetünk, feltűnik, hogy Cserpes Ruben őszintén rácsodálkozik apja szavaira. „Amikor félig viccesen beszóltunk neki, hogy »Apa, már megint nincs itthon tej!«, mindig azt válaszolta, hogy »mi vagyok én, tejgyáros?« Az látszott, hogy nagyon nincs kedve elindulni, de nem mutatta ki, nem tudtuk, hogy ennyire mélyen volt” – mondja nővérei nevében is. Rubennek komoly szerepe volt abban, hogy Cserpes István felállt a padlóról, és a mostani, soha nem látott nehéz gazdasági környezetben apa és fia vidáman tervezik együtt a jövőt.

Tudok számolni, csak nem szeretek
Tizenegy évvel ezelőtt friss, üdítő, izgalmas üzleti történetként robbant be a köztudatba a Cserpes Sajtműhely. A cég ugyan ekkor már elmúlt húszéves, de a budapesti tejivók megnyitása telibe találta a minőségi élelmiszerek iránti kereslet robbanását. Igazi pesti menőség lett tejivóba járni és kézműves tejtermékeket majszolni, sokan ekkor ismerték meg a termékeiket. Cserpes István 2014-ben a Forbes címlapjára került, akkor meséltük el a cég első negyed évszázadának és vezetőjének küzdős, többszöri csődközeliséggel fűszerezett történetét.

Ma már jól látszik, hogy az volt a csúcs a cég eredményességét illetően. Négymilliárdos bevételből 800 milliós profit tisztes marzs, azóta se sikerült a közelébe kerülni. Már az akkori cikkünkben szerepelt rá az antimenedzser minősítés, és az elmúlt évek történetében is nagy szerepe van annak, hogy ő nem egy kőkemény, a célok és a maximális teljesítmény elérésének mindent alárendelő vezető, hanem alapvetően egy jó ember, aki sziszifuszi munkával és elhivatottsággal felépített egy céget. Nem menedzsmenttankönyvek alapján irányította a cégét, hanem ösztönösen, jóindulatúan, mindenkinek megadva a bizalmat. Büszke rá, hogy a Cserpes love brand lett, őt magát is, és a termékeit is szeretik lelkes vásárlói.

De kellett jó pár év, hogy arra is ráébredjen, vannak, akik becsapják, átverik. A szekér már nem futott olyan jól, a marzs összement, az idő telt, már több mint harminc éve tolta tiszta erőből. „Későn jöttem rá, hogy a középvezetők között voltak, akik csorgatásokból, stiklikből már többet kereshettek, mint a fizetésük. Ezt onnan lehet észrevenni, hogy megváltozik a viselkedésük, de sokáig elhessegettem a gyanút. Igaza van a feleségemnek, ő régóta mondja: »Pityu, te az embereket olyan pozitív tulajdonságokkal ruházod fel, amivel nem rendelkeznek, csak beléjük látod.«”

A probléma abból fakadt, hogy nem látta át teljesen a cég működését. „Tudok számolni, csak nem szeretek. Az előző vezetés pedig abban volt érdekelt, hogy ne is lássam a számokat. Az ő feladtuk lett volna, hogy a rendszerek, amiket kértem, és amiből számomra a hibák látszódtak volna, felépüljenek, de halogatták, igyekeztek a zavarosban tartani. Sok pénz folyt ki többek között a beszerzésnél, göngyölegnél, az emberek hatékony alkalmazásánál. És én túl későn vettem észre.”

Azt mondja, utólag azon döbbent meg leginkább, hogy van egyfajta rosszul értelmezett betyárbecsület a dolgozókban is a közvetlen főnökeik iránt. Látták, hogy mit csinálnak, nemhogy hasznuk nem volt belőle, de rosszul is érezték magukat miatta, mégse jelentették a tulajdonosnak. „Hiába látják, hogy torzul a főnökük lelke, de szenvednek, és csendben csinálják tovább. Talán a mostani fiataloknál ez már másképp lesz, azt látom, hogy nekik nagyobb az igazságérzetük, és bátrabbak is.”

Az eredménytelenség, a belefáradás és a csalódások vezettek oda, hogy jobban odafigyeljen az ajánlatokra. Mindig voltak, akik megvették volna a sajtműhelyt, de 2022-ben eljutott a cikk elején vázolt érzésekhez, tényleg nem akarta tovább csinálni. Minden jelentkező számított rá, vele képzelte a következő éveket, de ő biztos volt benne, hogy nullázza a tulajdonrészét. Ahogy mondja: „Ragaszkodtam hozzá, hogy az egész felelősség tokkal-vonóval távozzon tőlem.” Akkor mondta a Forbes színpadán, hogy már csak azt várja, hogy fél évet Badacsonyban szőlészkedhessen.

Az első, keleti vevővel adminisztratív korlátozások miatt hiúsult meg az üzlet, és a második, magyar jelölttel is hosszasan tárgyalt. Végül mégis úgy döntöttek, nem lesz tranzakció. Erről Cserpes István nem akart részleteket mesélni, ebben maradtak a felek. Annyit mond, hogy közösen arra jutottak, „nagyon nyögvenyelős lenne a folytatás, a tankerek között a mi kis bárkánk összemorzsolódna”.

Cserpes Ruben, Cserpes István fia a Cserpes Sajtműhely Kapuvári üzemében

Ébredj fel, István!
Mi adott hirtelen erőt, hogy megújult erővel folytassa? Egyrészt a dolgozók támogatása. Meglepve tapasztalta, hogy emberei egyszerűen nem hitték el, hogy kiszállhat. A legtöbben azt mondták neki: „Főnök, amíg te maradsz, addig mi is csináljuk”. Amikor pedig kiderült, hogy nem lesz eladás, csak mosolyogtak, tudták, hogy ez lesz. Az emberek szerepét jól jelzi, hogy a mostani gazdasági környezetben különösen felértékelődik a jó és hűséges dolgozó.

Másrészt az eladási szándék hírére távozott még pár olyan vezető, akikben megbízott, de Cserpes biztos benne, hogy attól tartottak, az új tulaj komoly auditjánál kiderültek volna a stiklik. Ébredj fel, István!, mondogatta magának, ez rólad szól, ki kell alakítani egy olyan rendszert, ami megvéd a kártékony emberektől. Tanult a hibákból.

Végül jött, amire a legkevésbé számított: pár héttel azután, hogy véglegessé vált az eladás meghiúsulása, Ruben bejelentette, hogy szívesen vinné tovább a családi vállalkozást. Ez korábban szóba se került, a Cserpes házaspárnál alaptétel, hogy nem mutatnak irányt a gyerekeknek, megtalálják ők maguk, amihez aztán megadnak minden támogatást.

„Annyi negatív példát láttam már generációváltásra – mondja. – Határozott véleményem, hogy súlyos következményei lehetnek, ha az alapító kifejezetten arra tenyészti a gyerekeit, hogy átvegyék a céget. Nincs hozzá jogunk, hogy így működjön a család, szerintem még a ráutaló magatartás is veszélyes lehet.”
Ruben négy nővére közül háromál szóba se jött ilyesmi, egyedül Abigél ment kereskedelmi irányba, hozzá közel eshet a tejivóvonal, de nála se volt semmi szülői ráhatás a pályaválasztásra. Ruben pedig versenysportoló volt, tíz évig szertornázott, kétszeres ifjúsági magyar bajnok lólengésben, és sokáig sportvonalon képzelte el a jövőjét. De főleg fájdalmai miatt abbahagyta a versenysportot, és ahogy mondja, egyre inkább úgy érzi, hogy a családi vállalkozásban a helye.

Kicsit benne van az is, hogy szeretne visszaadni szüleinek abból a sok-sok támogatásból, amit a sporthoz kapott. „Ruben, amit megszereztél, azt senki sem veszi el, a kitartás, a fegyelem az a tiéd, nem vész kárba az a tíz év” – mondja fiának Cserpes István, Ruben pedig úgy érzi, a sport miatt lett nagy az önbizalma is. „Kiderült, hogy már nem félek semmitől.” Ők is láttak számos példát, hogy sok szülő a sportban is a saját vágyainak megvalósítása miatt hajszolja a gyerekeit, de náluk nem volt ilyen, Ruben maga döntött a tornáról is. A családi cég felé fordulás pedig utolsó gimis évében jött, épp volt még ideje módosítani a továbbtanulási tervein, emelt szintre váltott matekból, és közgázra készül.

Cserpes Ruben a kapuvári üzemben.

Minden felelősség engem terhel
Mindettől függetlenül Cserpes István megcsinálta azt a szervezeti átalakítást is a cégnél, amiről ő is elismeri, hogy korábban kellett volna. Létrehozta a cégvezetői pozíciót, és megtalálta oda az ideális embert. Vörös Miklós huszonegy évet húzott le a Tescónál, majd kettőt a Café Freinél. Mit adott át neki? „Mindent, ami nekem nem megy. De továbbra is minden felelősség engem, az ügyvezetőt terhel.”

A cégvezető foglalkozik az emberek ügyes-bajos dolgaival, ő vezényli az értékesítés bővítését a kereskedelmi láncok irányába, és szigorúan figyeli a számokat, amiről be is számol. A névadó tulajdonosnál marad a mérnöki, technológiai rész és persze a vízió. De Cserpes István nem csak a cégvezetői szint miatt optimista. A kártékony vezetők távoztával több olyan tehetséges fiatal lépett magasabb pozíciókba, akikben látja a kiválóságot, a potenciált, hogy tartósan jól teljesítsenek, újítsanak.
És van még egy terület, amit eddig elhanyagoltak, de most nagyon ráfeküdtek: a közösségimédia-használat, az ottani kampányok.

Minderre nagy szükség is lesz, az iparági környezet ugyanis Cserpes István szerint soha nem volt még annyira rossz, mint most. „Harminchárom éve vagyok a szakmában, de ilyet még nem láttam – mondja. – Három éve felborult minden, egyre többen a túlélésért küzdenek, és mi is nagyon nehéz helyzetben vagyunk.” A covid után jött az extrém alapanyagár­-emelkedés, utána az inflációs sokk, meg elszálltak a bérek, de az értékesítési árak nyomás alatt maradtak.

„Olyat még sose láttam, hogy az alapanyagár, a bérköltség és az eladási árak ennyire ne legyenek szinkronban, egymástól függetlenül mozogjanak. Ráadásul halvány fogalmunk sincs, hogy mi miért történik, és mikor lesz vége” – összegez. A kereskedelem most ráadásul az árrésstop miatt extrém nyomás alatt van, le kell törniük a beszerzési áraikat, ez nem kedvez annak, hogy elismerjék a Cserpes-termékek minőségét, jobb árakat generáló kisipari kivitelezését, a gyártáshoz szükséges több élőmunkát.

Egy biztos: lehet bármilyen nehéz a helyzet, a minőségi alapelvekből nem enged, hiszen ezért szeretik, veszik a termékeit. Új „alvezérét”, Vörös Miklóst dicséri, és egyben rávilágít az extrém nehézségekre is. „Épp az árrésstop bejelentése előtt elérte, hogy tudtunk árat emelni. Ha ez nincs, most kis túlzással állnánk bele mi is a földbe. A cégek nagy része a nullán billeg és a túlélésért küzd, mi talán elmozdulunk innen. Hiába van valami eredményünk, a gépek amortizálódnak, komoly fejlesztésekre van szükségünk, pályázunk mindenre, amire lehet. Meg hatékonyságnövelés mindenhol.”

Ruben ebben a meleg helyzetben kezdi el kitanulni a szakmát, de azt külön kiemelik, hogy továbbra sincs semmi kényszer, semmi sincs kőbe vésve. Eljár a vezetői gyűlésekre, megismeri a vállalatot, de ez még nem jelenti azt, hogy biztosan ez lesz az ő útja. Tanul, éli az életét, és ha mindketten úgy gondolják jó pár év múlva is, akkor veheti át a stafétát.