Új hónap, új fúziós rámenező – ahogy elnézem, ez most már egy ilyen év lesz Budapesten.

A Monokini Kantin a néhai Finomító Kantin helyén nyílt meg a budai Varsányi utcában, utóbbi hely akkor kezdte el fújni a passzátszelet a burgerforradalom hullámaihoz, amikor a magyar Forbes is indult, és még el lehetett dobni a városban egy kétezrest úgy, hogy ne valamelyik magyar alapítású burgerlánc egységére essen. Kézenfekvő volt tisztelegni a neve meg az emléke előtt, amikor a Padron és az Arquitecto Pitpit tulajai lecsaptak a helyre, hogy elszabadulhasson benne az exolimpiás, azóta Japánban is pallérozódó Garai Ádám spanyol–japán… nos, teljesen adekvát szó, hogy kantinja.

A berendezés minimál, kilátszik a nyersbeton, a nagyjából húszfős beltér fiatalosan kényelmetlen – a nyár végi rövid szünetről árulkodó bejegyzés azt mutatja, hogy ebből a hely gazdái sem a „fiatalos” szót húzták alá, és szeptember közepén emelkedik a komfortfokozat. Addigra variálódik a nyári próbaüzem utáni étlap is, így inkább a filozófiáját igyekszem átadni.

2025.08.24 Monokini Kantin

A koncepció egyik oszlopa a déli rámen, napi negyven adag, tart, ameddig tart. Az első hetek utcai sorai után nyár vége felé már spontán is be lehetett sétálni értük. A saját udon tészta bitang, a meleg rámen a legmogyorósabb, amit valaha kóstoltam. Beszédesebb volt a hideg párja, amit alaposan feldobott a kovászolt karalábé.

Este pedig spanyol–japán tapaszok meg a tulajok előző helyein már kipróbált vermutos-cavás italkínálat. A Monokini hírét először a Gourmet Fesztiválon a Cheerost vitte körbe, ezt nyári ottlétünk estéjén is minden asztalon láttuk. Borítékolható, hogy a füstölt paprikás aiolival meglocsolt manchego sajtrudak őszre is átvándorolnak: egyszerre nyúlósak és légiesek, utóbbi amiatt fontos, hogy a rakás sajt után még maradjon hely másnak.

Például a cevichének, ami aranydurbincsból és barackból készül, és bár az étlapon szójásként szerepel, egyáltalán nem olyan a hatása. Szerintem nem baj, a szója a saját ízén kívül elég jól tud minden mást elrejteni, amiért én nem rajongok, itt a jó ízlés mellett általam ismeretlen minőségű szójaszószra gyanakszom. A halfilé szeletekben jön, nem a megszokott kockákban, és édesebb a baracknál, miközben az étel decensen csíp, én ezért meg egy caváért bármelyik estémen be tudnék ugrani.

Ceviche

Churros

Káposztácska

A krokettben lime és nagyon puha császárhús szerepelnek, és a minden második ételhez utat találó aioli fekete fokhagymás kiadása (ez a színkeverés szabályainak megfelelően, a névvel ellentétben: szürke).
Azzal előzetesen nem számolok, hogy vega fogás lesz a legnagyobb az aznapi asztalon. A némiképp túlzó mennyiségű kukoricapehellyel leborított, de alatta példásan pirult negyed káposzta révén mégis így történik, és ami Oszakában omlettbe hajtva olcsó éjszakai kaja, az a Széna tér mellett egyszerre lecsupaszítva és felmagasztalva is működik.

A végén citrussal főzött meggyszósszal kínált tormás tonkababfagyit eszünk ostyaszendvicsben. Két dolgon gondolkodunk: lehet-e ezen a kínálaton eleget variálni ahhoz, hogy visszatérős hely legyen (a beígért étlapváltással alighanem igen a válasz), és hogy a variálás után is minden vicc befelé pattan-e – az ősszel kiderül.