Háromfai Balázs elnéz a lift melletti lépcsősorra, és mosolyogva csóválja fejét. Nem is olyan rég gurtnival a nyakában számos hűtőt, mosogatógépet vitt fel emeletekre, a nagy belmagasság néha különösen bosszantotta, kétemeletnyi szint, ugyanannyi vagy (egyre) kevesebb borravalóért. Nem volt ugyan a dolguk, de a leszállított gépeket be is kötötték. ­Miért? Érték­teremtés, vágja rá azonnal.

A lift, amire várunk, a Forbes Deal Podcast stúdiójába visz a negyedikre. Balázs négy évig melózott a faterral, amiben sok negyedik emelet is volt, de közben állandóan azon pörgött az agya, hogy neki is lesz egyszer egy sztorija. A Biobubi hulladékmentes tisztítószerei a covid alatt indultak, és végül berobbantak. Balázs most azt mondja, Európát akarja.

Atipikus vállalkozói sztori az övé. Nincs mögötte a belpesti közép­osztálybeli kulissza, egyetemi diploma, és hiányoznak az Erasmus-tapasztalatok is. Nem mintha csak így lehetne sikert elérni, de az üzleti teljesítményhez szükséges erőforrások egyre kevesebbeknek természetesek. A társadalmi különbségek szétfeszítik a világot. Közben a Biobubi egy „battai” sztori, és a kontinenst akarja. Imádom. Tiszta Amerika. Közben persze tudom, hogy Magyarország (mert innen indult), de hozzáteszem, hogy „ez is”.

Bő három évvel ezelőtt Tóth Simon ruhatáros volt a Westendben. Ma huszonegy burgerezője van, egy New Yorkban, miközben ötszáz vállalkozó, ugrásra kész franchise-partner arra vár, hogy a Simon’s márkát berobbantsa Európában. Hasonlóan hihetetlen út észvesztően rövid idő alatt. Amerika, meg persze Magyarország „ez is”. Simon – és a tesója, Máté – egyszerű külvárosi srác, aki egyszer csak ott találta magát, ahol nem is gondolta, hogy tart: a Forbes címlapján.

Tudok ezzel menni. Külvárosi gyerek vagyok én is, de minél jobban terjeszkedik a város, mintha annál jobban nőnének a különbségek is. Nem tudom, hogy szót értenék-e ma azzal az utcával, ahol egykor felnőttem. Kellene? Egy olyan világban, ahol Balázs és Simon nem a kivétel lennének, hanem a rendszer részesei, talán igen. De akkor hogy csinálták?

Végül is ez a legszebb része az egésznek, nem? Ha tudnánk rá az egyetemleges választ, nem adnánk ki minden hónapban egy magazint. A mozaikdarabok azért így is izgalmasak. És néha szépek. A legszebb most – nekem – éppen az, ami a hitről szól.

Simonék ugyanis úgy gondolják, ők csak ugrándoznak, az üzlet máshonnan jön. Nem erőltetik senkire, hogy szerintük honnan. De a Simon’s mégiscsak onnan indult, hogy Simi meg akarta csinálni a szerinte legjobb húspogácsát, a körülötte lévők pedig azt mondták, ez szuper, csinálunk neked egy helyet, hogy ne kelljen a ruhatárban robotolnod, és elköltözhess otthonról. Hittek benne. Mekkora dolog ez? Hinni a másikban. Bele se gondolunk.

A hitet gyakorolni nehéz, pedig sokan hiszünk valamiben. Hit nélkül előrelépni lehetetlen. Ahhoz, hogy megtörténjen, szembe kell néznünk magunkkal, párbeszédet kell kezdenünk, meg kell tudnunk fogalmazni a legbelsőbb érzéseinket. Régen ezt úgy hívták, ima.