A vállalatok ritkán kapnak ekkora esélyt, hogy újrafogalmazzák magukat.
Ennek a cikknek a majdan elmúló járvány gazdasági utóhatásairól kellene szólnia, de ha tényleg arról szólna, ha jósolgatni próbálna, hogy mi megy fel, és mi megy le, akkor egészen biztosan kár lenne megírni és elolvasni is. Az ugyanis már most teljesen biztos, hogy nem ugyanabba a világba fogunk megérkezni a vírus legyőzése után, mint amelyikben előtte éltünk.
Vállalatok irányításáról gondolkodóknak célszerű megbarátkozniuk két, látszólag egymásnak ellentmondó kiindulóponttal.
Egyfelől meg kell békélni azzal, hogy nem tudjuk, mi fog történni. Közelítőleg sem. Olyan alapvető dolgokat nem tudunk, minthogy mekkorát lép a világ az államkapitalizmus kiterjesztése felé, megváltoznak-e az erőviszonyok a globális hatalmi játékban, lesz-e olyan releváns méretű játékos a nemzetközi rendszerben, amelyik célszerűnek látja háborúval megtoldani a katasztrófát. Nem tudjuk, hogy lesz-e majd újra valóban kétszintű bankrendszer, az összeomlást követő felépülési időszakban lesz-e vágtató infláció. Komplett gazdasági szektorokról nem tudjuk, hogy piaci alapon képesek lesznek-e belátható időn belül tőke- és/vagy hitelfinanszírozáshoz jutni. Fogalmunk sem lehet a szokások, a kultúra megváltozásának mértékéről és irányairól, pedig ez önmagában is üzleti modellek sokaságának létét vagy nemlétét eldöntő kérdés.
Két fővárosi étterem, akik eddig nem szállítottak házhoz, a social distancing idejére most kényszerből belevágtak. Kiderült, hogy az Igennek és a Kiosknak is jól áll.
Az egészségügyi dolgozók emberszámba vételétől az országon belüli látnivalók újrafelfedezéséig sok mindent köszönhetünk majd a koronavírusnak, ha egyszer az akut veszély elég távoli emlékké válik ahhoz, hogy dolgokat köszönjünk neki. Rövid távon meg az lehet felemás örömforrás, hogy a kvázi karanténban egy rakás olyan étterem keres átmeneti pótbevételt házhoz szállítással, akik a kötelező délutáni zárva tartás nélkül nem vágtak volna ebbe bele – vagy mert jól megvoltak nélküle is, vagy mert a termék nem annyira kínálja fel magát annak, hogy legalább harminc percet zötykölődjön egy Suzuki Swift hátsó ülésén.
Az Igen arra biztatja a megrendelőket, otthon még dobják egy kicsit a sütőbe a pizzát, az étteremben mintha kicsit a szokásos alá is sütnék (Fotók: Pál Zsombor)
Segíts a pizzának, hogy értelme legyen!
Ilyen új érkező a nápolyi stílusú pizzák fővárosi áttörésének egyik éke, az Igen. A nagyon gyorsan, tűzforró kemencében sülő, kívül-belül puha tésztájú, a széleken hólyagosra puffadó tészták csak frissen, melegen jók. Pont az Igenből vittem már haza még a koronátlan időkben tekintélyes mennyiségű maradékot, és pár órával később azért közel sem ugyanaz az élmény: leheletvékony tészta és sajtréteg is simán gumivá tud dermedni, ha megy néhány megállót a 6-os villamossal.
Szombaton ebédidőben mégis annyira sokan kíváncsiak rá, mit lép erre az Igen, hogy az alkalmazás harminc perc helyett először másfél órás szállítással riogat, aztán a gyakorlatban ez felmegy egy órára. És a dobozokon ott virít egy matrica: dobd be másfél percig a lehető legforróbbra vett sütődbe, és majdnem olyan lesz, mint nálunk. Egyrészt remek, hogy átgondolták, másrészt létezhetetlen, hogy ezt ne lehetne valahol jelezni az appon, még mielőtt megjön a pizza a lakásba, ahol nyilván jéghideg a sütő. De a lényeg, hogy a trükk még 90-es évek eleji, csak alulról melegítő kommersz gázsütővel is működik: az érkező pizzákról hiányzó hólyagok mutatják, hogy az anyakemencéből a szokottnál kicsit hamarabb kaphatták ki őket, és a kis rásütés után tényleg pont jó lesz enni őket.
Az Igen nem a magyaros sonka-gomba-kukorica meg séfkedvence tarjás-csülkös-tejfölös vonalakon megy, hanem van például bazsalikomos-zsíros-borsos meg szarvasgombás, és figyelni kell rá, hogy ahol nem jelzik a paradicsomos alapot, ott tényleg nincsen. Szerintem utóbbit kár kihagyni, mert az Igen San Marzano-szósza érettebb, kevésbé savas ízt hoz, mint amihez a legtöbben hozzászoktunk. Az alap, mozzarellaszerű fior di latte sajt is eléggé adja, nem muszáj a D. O. P. bivalysajtig nyújtózkodni, remek a sima margherita, a tonhalas-kapris, és a csípős szalámisnál ezer pluszpont jár azért, hogy szétszabdalják a szalámit, így minden falatra jut belőle. A pizzák mellé rendelhető édességek azt mutatják, hogy cukrászdaként azért jóval rögösebb lenne az Igen útja a kult státuszig (ezek már az étteremben is eleve műanyag dobozkában várják a sorukat), de aki kíváncsi rá, hogy milyen, ha kikukkant az alkohol a desszertjéből, az egyszer az életben próbálja ki a limoncellós tiramisut.
A Kioskra felkészülten szakadt rá a karantén, egyen-plasztikdobozok helyett helyes, komposztálható műanyag edényekben küldik az ételt
Futártól vasárnapit
A home office rutinjából nézegetve a Kiosk étlapja igencsak hívogató, kell némi önuralom, hogy családi szinten elrakjuk vasárnapra ahelyett, hogy instant berendelnénk róla mindent, de tényleg kifejezetten olyan étkezéshez adja magát, aminek az ember – házhoz szállítós viszonylatban árban is – megadja a módját, viszont nem kell mindenkinek ugyanazt a menüt ennie, és az otthoni szakács is pihenhet. Az orjaleves házi klasszikus egy kis újhagymával megszórva, a halászlé passzírozott, mégis tiszta ízű, és a zöldfűszerrel és haltejjel töltött, több kanálra beosztható derelye a közepén jó nagyot lök rajta. A magyar halak tiszteletéről árulkodik a rántott fogas is: a fogast sok helyen meghagyják természetes édeskés-semmilyen voltában, itt viszont olyan sófürdőt kapott, ami már-már sok is, a pankóbunda ellenben jól roppan. A krumplipüré decens, a sült paszternák segít, hogy történjen még valami, ha már az ígért relish (remulád) a mi rendelésünkről lemaradt.
A vadas szarvasnyak megosztó: fanyarabb a szósz a szokásosnál, ami szerintem izgalmas, de elfogyasztója inkább a megszokott egyneműségre vágyott volna. Maga a szarvasnyak puha és tekintélyes méretű, de sajnos elég ízetlen, mintha a főzőlébe vándorolt volna minden íze, a burgonyafánkok viszont álomszerűek. Ritkán fordul elő velem, hogy a vega főételt is ki kell rendelni, mert túl jól hangzik, és a sült kelbimbós csicsókafőzelék be is váltja az ígéretet: megkapja a házhoz szállítós műfaj arany díját, a „nahát, véletlenül megettem a dobozból a felét, miközben át akartam rakni egy tányérba” elismerést. A feketebab-fasírt jobban hangzik, mint amennyi nyomot hagy, a főzeléknek viszont minden nyomát eltüntetjük.
Még messze vagyok attól, hogy a Wolton elérhető összes desszert ki legyen rendelve, de ha nagyon kell valami, ami színt hoz a bezártságba, arra a kioskos mákos guba biztosan kitűnő válasz. Még úgy sem tudjuk elrontani, hogy a gondosan külön csomagolt sodót és a hideg mákfagyit lendületből egybeöntjük egy dobozba, hadd langyosodjanak össze – túl jók, ahogy a gubatorta is a közepén. Az elkövetkező hetekben sokat gondolunk még rá.
A globális járványok egyre gyakoribbak az állatvilágban is, egy csapat magyar informatikus azon dolgozik, hogy időben megállíthassuk őket. A Te-Food élelmiszerkövető rendszerével a termelőcégek, kereskedők, állami felügyelőszervek és maga a vásárló is végigkövetheti egy-egy termék útját a farmtól az áruházak polcáig. Vietnámban milliókat mentenek meg az ételmérgezéstől, az ENSZ-szel közösen járványokat akadályoznak meg, a boltok pedig fizetnek, hogy velük bizonyítsák: a gluténmentes tényleg gluténmentes. Vagy kóser.
Makai Szabolcs, a Talentis Agro vezérigazgatója szerint digitalizációs megoldásokkal tudunk felzárkózni Európához, és ebben ők az igazi szakértőnek számítanak. A vállalatcsoport Magyarország legnagyobb élelmiszer- és takarmányalapanyag-gyártóvá szeretne válni a korszerű technológiák és a digitális megoldások alkalmazásával.
A nagy cégek minőségével és a kis szolgáltatók rugalmasságával hódít a RackForest. A magyar vállalat nemcsak egyedülálló infrastrukturális háttérének köszönhetően tűnik ki a szerverszolgáltatók közül: náluk este tizenegykor is az ügyfél az első.