Ha szüleink, nagyszüleink átéltek már háborúkat, üldöztetést, holokausztot, spanyolnáthát, világválságot, de mi magunk nem, az milyen kapaszkodókat ad nekünk?
A transzgenerációs szemlélet röviden azt jelenti, hogy őseink tapasztalatai, traumái, élményei átörökítődnek, tehát nem vagyunk függetlenek a felmenőink sorsától, az ő élettörténetük nagyban befolyásolja a mi sorsunk alakulását is. Két útja van az átöröklődésnek. Egyrészt epigenetikai úton történik, vagyis annak ellenére, hogy maga a DNS szekvenciája nem változik, epigenetikai jelzések kapcsolódnak hozzá, amik a génkifejeződést befolyásolják. Ezeket felfoghatjuk kis üzenetcsomagoknak is, amik arról „mesélnek”, hogy a felmenőink milyen körülmények között éltek. Az ő tapasztalataik nyomán alakul a mi epigenetikai örökségünk, amivel valójában a nagyobb esélyű túlélésre készít fel minket a természet. Ha például egyéni vagy kollektív trauma érte őket, akkor jó eséllyel érzékenyebb lesz az idegrendszerünk, ezáltal ha veszélyhelyzetben vagyunk, könnyebben, gyorsabban és hatékonyabban reagálunk, és nagyobb eséllyel menekülünk meg.
A másik útja az átörökítésnek, a hiedelemrendszer átadása. Ez a tudáscsomag befolyásolja, hogyan viselkedünk bizonyos élethelyzetekben. Ezt felmenőink viselkedésén, reakcióin, gondolkodásmódján, érzelmi jelzésein vagy gyakran ismételt életbölcsességein keresztül kapjuk meg szinte láthatatlanul. Nem konkrét tanításokról van tehát szó, nem úgy kell elképzelnünk, hogy nagyapánk leültet, és elmondja a szabályokat, hanem felmenőink egész élete, viszonyulásaik, a családi történetek szolgálnak közvetítőként.
