Méretes, sötét magánautó, fehér ülésekkel – az úti cél egy 1830–1840 körül épült többszintes ház Moszkva elegáns városrészében, az udvarban féltucatnyi luxusverdával. Friedrich Wille a 2000-es évek elején nehezen talált taxit, amikor Moszkvában járt üzletelni, 2004 elején pedig fontos találkozóra volt hivatalos. Egy orosz oligarchához ment megbeszélésre, tőle várt segítséget, miután két éven át sikertelenül keresett osztrák manufaktúrájában készülő ékszereinek méltón elegáns helyen üzletet. Valahányszor rálelt egy alkalmasnak tűnő ingatlanra, amint ajánlatot tett, közölték vele, hogy valaki már elvitte előle a boltot. Még az sem segített, hogy néhány kudarcos próbálkozás után már a zsebében hordta a deal leütéséhez szükséges készpénzt.

„Akkoriban arrafelé kémeknek gondoltak minket, külföldieket, gyanúsak voltunk, inkább nem akartak velünk üzletelni” – meséli, hogy miért volt szükség egy igazán befolyásos ember közreműködésére.

Az oligarcha legalább húsz percet váratta, majd amint megérkezett, rögvest az órájára nézett, és közölte, hogy kevés ideje van, mert a szomszéd szobában az orosz kormány várja.

Dr. Willének szerencséje volt: az úriembernek – pontosabban a barátnőjének – tetszettek a Monet- és Klimt-festmények inspirálta ékszerek. Még abban az évben meg is nyíltak az első moszkvai Freywille butikok a legsikkesebb helyeken, a GUM-ban és a Petrovszkij Passzazsban.

„Kalandvágyónak kell lenni, ha az ember az oroszokkal üzletel” – mondja nevetve a legkülönfélébb történelmi és művészeti ereklyékkel telerakott bécsi irodájában. Bár munkaköri leírásában láthatóan benne van a szükség esetén kapcsolattartás oligarchákkal feladatkör is, a nyolcvanhoz közelítő dr. Wille (kollégái csak így hívják) mégis inkább látszik egyetemi történészprofesszornak, mint ékszerkereskedőnek. Még ha nem is szürke öltönyt hord, hanem kék zakót, lila nyakkendőt és zöld nadrágot. 

Meg is jegyzi magáról, hogy színesen szeret öltözködni, és korát nem csak ezzel hazudtolja meg, hanem azzal is, hogy mindennap sportol, és biciklivel jár dolgozni. Utóbbi annak kapcsán derül ki, amikor a Gumpendorfer Straße-i cégközpont extrán szűk kocsibeállóját látva felmerül bennem: a főnök vajon hogyan hajt ide be?

Amint megérkezünk a péntek reggeli interjúra, dr. Wille az íróasztala melletti falat szinte teljesen befedő térképhez vezet a fotósokkal. Az az egykori Osztrák–Magyar Monarchiát ábrázolja. Mert rendkívül büszke rá, hogy a két ország ilyen szoros kapcsolatban volt, és szerinte ma is sok a közös dolgunk. „Aknay, maga pont úgy néz ki, mint Kossuth!” – kiált fel, a névjegyeinken kibogozva  fotósunk, Aknay Csaba nevét. Miközben órákat tud mesélni a cégéről, a művészetről és a festők gubancos magánéletéről, vissza-visszakanyarodik a történelemhez – legszívesebben talán Mária Teréziának és Sissi hercegnőnek készített volna ékszereket.

Tovább maradtam

Az 1950-es évek elején ritkaság volt a szép ékszer Bécsben, márpedig a rengeteg német turista erősen keresleti piacot alakított ki. Michaela Frey zománcművész a Mariahilf negyedben kezdett népies, szecessziós motívumokkal díszített tűzzománc portékát – eleinte ékszerdobozkákat, virágos nyelű fésűket – készíteni, és ebben a piaci környezetben hamar felfuttatta az akkor még a nevét viselő cégét. Ráadásul a férje brit volt, így Michaela maga is sok időt töltött Angliában, és a londoni Harrods luxusáruház is hamar feladta nála az első rendelést, ezúttal már ékszerekre. 

A gyermek Friedrich Wille ekkoriban még szüleivel és két bátyjával járta a múzeumokat, a családi nyaralásokat is mindig a művészet dominálta. „Ügyvéd édesapám védte a világháború utolsó hónapjaiban azokat a katonákat, akik nem hittek abban, hogy megnyerhetik a háborút. A kivégzéseket is végig kellett néznie, nem is szeretett beszélni ezekről a dolgokról, mindenesetre erős patriotizmust nevelt belénk.” 

A legkisebbik fiú apja nyomdokaiba lépve szintén jogász lett, huszonkét évesen doktorált, ám közben művészkörökbe volt járatos. „Sosem tanultam művészetet, és csak ritkán fektettem életemben műalkotásba” – mondja. Diploma után beleásta magát a könyvelésbe, hogy mindent megtanuljon, ami egy cég gazdálkodásával kapcsolatos, és közben azon járt az esze, hogyan veheti meg élete első festményét. Rudolf Hausner osztrák festő Adam című képét nézte ki magának, de könnyen kiszámolta: évekig kellene spórolnia rá. 

Történelemmániájának köszönhetően Londonban hamarosan megtalálta a másik „igazit”, a brit Thomas Buttersworth képét egy trafalgari tengeri ütközetről. „Nincs rosszabb egy tengeri csatánál! Látod, hogy pár méterre vannak egymástól a hajók, mindenki tüzel, és puff, összeütköznek, nincs mese. Brutális! Azóta is sokat gondolkodom azon, hogyan ölhették meg Lord Nelsont” – mondja éppolyan szenvedélyesen, mint amikor például Mucha Sarah Bernhardt-sorozatáról beszél. 

A 60-as években gyakran töltötte a hétvégéket a Fertő tónál, egy részben magyar festőkből, dizájnerekből álló művészkolóniával lógott. Itt ismerkedett meg Michaela Freyjel is. „Megkért, hogy segítsek a céget üzletileg rendbe rakni, gondoltam, két-három hónapot rászánok. Egy kicsivel tovább maradtam” – nevet, és hozzáteszi, hogy bár Michaela alapvetően művész volt, legalább annyira jó salesesnek bizonyult. „Én akkoriban semmit sem tudtam volna eladni.”

Míg induláskor Michaela még mindent kézzel festett, az 1970-es években a cégnél továbbfejlesztették a tűzzománctechnikát, és nemsokára komoly nemzetközi üzlethálózatban árulták a Frey névre átnevezett ékszermanufaktúra termékeit. Dr. Wille közben megtanult franciául, és főleg a párizsi luxus- és divatvilágban igyekezett helyet találni a termékeknek. „A franciák szerették az eredetiséget, a finomságot, és a mi ékszereink ilyenek voltak.” Találkozott többek között Yves Saint Laurent-nal is, és a bécsi manufaktúra készített YSL márkajelzésű ékszert a divattervező felkérésére – aki dr. Wille emlékei szerint sokszor alkotott betépve.

Addig-addig forgolódott dr. Wille ezekben a körökben, mígnem ékszereinek sikerült bekerülniük az Hermès üzleteibe, Made in Austria felirattal, a dizájnt akkor még a divatház diktálta. (Nemzetközi aukciós oldalakon ma is rá lehet akadni egy-egy Michaela Frey-ékszerre.) Az együttműködés harminc évig, 2009-ig tartott, ez alatt az idő alatt „volt esélyünk megtanulni, hogyan működik a luxusipar”. Azért a kommunista országokat sem hanyagolták: Magyarországon például az Intertourist üzletekben voltak jelen, igaz, ott főleg a turisták vásárolták a nyakláncokat, gyűrűket. Dr. Wille még mindig hibátlanul ejti ki a magyar kézi munka szavakat. „Ezekben a boltokban mindig ezt keresték a külföldiek.”

A kemencéhez közel menni tilos! Vagy mégsem?

Dr. Wille ötvenszázalékos részesedést szerzett a cégben, majd Michaela 1980-as halála után fokozatosan az övé lett a másik ötven százalék is, az alapító örökösei ugyanis nem vágytak egy bécsi manufaktúra élére. Ekkor került a céghez Simone Grünberger, aki a bécsi művészeti egyetemen végzett (később dr. Wille felesége lett), és az egyetemről hozott dizájnercsapatával 1985-ben elkészítette az első saját tervezésű, geometrikus mintás kollekciót, Avantgarde néven. 

Az igazi áttörést első képzőművészeti ihletésű ékszercsaládjuk hozta meg a 90-es évek elején. A Claude Monet Foundation kereste meg őket – miután az Hermès ékszerkészítőiként világszerte ismertek lettek –, hogy találjanak ki közösen valami szépet az impresszionista művész tiszteletére. Az ékszerkollekció, amelyet nem konkrét Monet-festmények részletei díszítenek, csak a festő művészetére jellemző motívumok, illetve apró képrészletek, 1995-ben készült el, és azonnal bombasiker lett. Ekkoriban keresztelték át ismét a céget, mondhatni, féltékenységből. „A feleségem nem akarta elfogadni, hogy más nőről legyen elnevezve, de ez már történelem” – legyint mosolyogva dr. Wille. Időközben tökéletesítették a mai tűzzománc-technológiát is, amelynek bizonyos fázisait szigorúan titokban tartják. 

Bár az interjú előtt háromszor is elnézést kértek, hogy a kemencét nem mutathatják meg, mert 800 fokos, és nagyon veszélyes a közelébe menni, gyártúránk első állomása mégis az alsó szint, ahol tényleg vörösen izzik a tűz a két szerkezetben. Összesen két-három percre tolják be oda a speciális recept alapján készülő zománccal (porrá tört üveg, ásványi anyagok és víz keveréke) lefújt, antracit alapanyagú ékszereket. 

A szomszédos raktár pedig pont olyan, mintha egy pékségben lennénk, csak itt a sütőlapokon fehérre festett karkötők és medálok hevernek, és várják a következő rétegezést. Több réteg fehér zománc után kerül rájuk a színes minta – az viszont hétpecsétes titok, hogy pontosan milyen eljárással.

Végül jönnek a különféle arany- vagy platinaporok (a Sphinx karkötőn például háromféle), ettől lesz igazán nemes az ékszer – no, meg attól, hogy ezek az utolsó simításokat, ecsetvonásokat még mindig aprólékos kézi munkával végzik. 

„Nem lehet eltörni” – mondja dr. Wille, és még mielőtt sikítanék, a padlóra ejt egy Monet-vízililiomok inspirálta mintával díszített karkötőt. Kőre azért nem dobná, nyugtat meg. (Mielőtt bárki így tesztelné Freywille ékszere tartósságát, muszáj elmondani, hogy állítólag igenis eshet olyan pontra, amitől megrepedhet, bár dr. Wille szerint ez a kerek darabokkal, karkötőkkel, gyűrűkkel, nem igazán fordul elő.)

Picassót lehetetlen megszerezni

A dizájnerműhelyt évtizedekig Simone vezette, de ő ma már – mint dr. Wille fogalmaz – inkább otthon aktív, a cégben nem. Korábban magára a zománcozott ékszerre festve tervezték meg az új mintákat, aztán rájöttek, hogy sokkal gazdaságosabb, ha áttetsző papírra festenek, egészen egyszerűen vízfestékkel. „Nem másolunk, csak inspirálódunk a Monet- vagy a Van Gogh-festményekből” – szögezi le szigorúan dr. Wille. 

A tervezők most négyen vannak, és nagyjából egy évig tart, amíg egy mintát megalkotnak, a rajzolást ugyanis komoly kutatás, múzeumba járás előzi meg. Egyikük, a szír származású Angela tervezte meg az év elején piacra dobott 1001 éjszaka nevű kollekció darabjait. „Olyan sokat köszönhet Európa az arab kultúrának, hogy úgy éreztem, tartozunk ennyivel az ottani művészetnek. Persze tudtuk, hogy nem lesz könnyű eladni Európában a migráció miatt” – mondja dr. Wille, aki szerint ennyi idő után még korai megítélni, milyen lesz az új ékszercsalád sikere. 

Angela korábban az Hommage à Hundertwasser fantázianevű kollekción dolgozott, mutatja is a számos rajzot, vázlatot, amelyek közül aztán a főnökével kiválasztották a befutó motívumot. „Hundertwasser maga jelentkezett be nálunk, amíg élt (2000-ben hunyt el – a szerk.), de mondtuk neki, hogy először Klimt jön, az ő művészetének szeretnénk emléket állítani” – mondja dr. Wille. Aztán kiderül, hogy a halott művészekkel amúgy is könnyebb: hetven év után ugyanis szabadon felhasználható lesz az alkotásuk. 

Persze, ha van egy cég vagy alapítvány, amelyik az örökséget kezeli, akkor azért nem úszható meg az egyezkedés a jogdíjakról, a névhasználatról. Az Alfons Mucha-kollekcióért vagy négy éven át tárgyaltak az angol illetékesekkel, a Hundertwasser-jogtulajdonos pedig nem engedte a hundertwasseres nyakkendő megvalósítását, pedig lett volna rá igény. Többször jártak úgy, hogy az örökösök megfizethetetlen árat kértek a névhasználatért. „Picassót például lehetetlen megszerezni.” De a Chagall-szett sem valósulhatott meg, pedig dr. Wille nagyon szerette volna.

Egy-egy festmény részleteinek felhasználása elég gyakori az iparművészetben. A bécsiekhez hasonlóképpen, művészi motívumokkal játszva készített már porcelántárgyakat és selyemkendőket a Virág Judit Galéria is. „Például Kádár Béla, Korniss Dezső, Vaszary János és Scheiber Hugó festményeit használtuk fel. Amikor egy-egy hazai múzeumboltba bemegyek, mindig eszembe jut, mennyire jó lenne, ha nálunk is lehetne magyar művészek alkotásai ihlette ajándéktárgyakat kapni, mint például Bécsben” – mondja Kelen Anna, a Virág Judit Galéria művészettörténésze, aki szerint a Freywille ékszerei igényes mintájukkal és egyedi készítési módjukkal egyedülállók az ékszerpiacon.

„Lényegében nincs versenytársuk” – mondja Tengely Nóra dizájner, az Ékszerek éjszakájának egyik szervezője is. „Az egyedi technikájuk miatt unikális Freywille ékszereket a világ minden pontján felismerik, és évtizedek óta megkülönböztetett pozícióban vannak a drágaköveket preferálók körében is, mert annyira karakteres a szín- és formaviláguk. Előny, hogy a világ minden pontján ugyanazt a minőséget nyújtják, ugyanakkor éppen emiatt nem helyezném őket a kortárs ékszer kategóriájába, igaz, nem is ugyanaz a vásárlóréteg hordja őket.”

Nemet mondtak Szocsira

A Freywille – hasonlóan a luxusdivatházakhoz – általában évente egy új kollekcióval rukkol elő. A dizájnerműhelyben mostanában a német Franz Marc kék lovas festményeiről rajzolgatják a figurákat. Készül egy újabb Hundertwasser-szett is, és Magyarországon igazi különlegesség volt karácsony előtt az Igazgyöngy Alapítvány gyerekrajzaival díszített selyemkendő. „Csaknem 4,5 millió forintot utaltunk át az alapítványnak, jó ötlet volt Sztankó Mónikától (a magyarországi üzletvezető – a szerk.), lehet, hogy más országokban is folytatjuk” – mondja dr. Wille. 

Dr. Wille azt mondja, a budapesti munkatársaktól mindig valami újat tanul, például egy Szépművészeti Múzeumban rendezett estélyen a magyar Freywille butiktól látott életében először monumentális fényfestéses faldekorációt. „Mindig szabad kezet adott nekünk, volt például egy boros projektünk is: magyar csúcsborok palackját Freywille-motívumokkal díszítették dizájnerek, és ennek örömére borkóstolót tartottunk az üzletben” – mondja Mónika, aki 17 éve vezeti a magyar céget, és annak idején kimondottan úgy keresett munkát, hogy osztrák cégnél szeretne dolgozni.

A budapesti boltot dr. Wille amúgy sem győzi eleget dicsérni. „A magyarok nagyon bőkezűen ajándékoznak például karácsonyra, világviszonylatban az egyik legnagyobb forgalmú üzlet abban az időszakban az Andrássy úti” – mondja. „Amikor megjelent a Hundertwasser-kollekció, az első és második évben rekordmennyiséget adtunk el. Most a Van Gogh van elöl, de általában a Hundertwasser–Monet–Van Gogh-trió tagjai váltják egymást az élen” – mondja Mónika. 

A klasszikus gyűjtemények darabjai léteznek arannyal bevont változatban (lehet sárga vagy fehérarany, a fehéret főleg az oroszok kedvelik), illetve 18 karátos verzióban. Utóbbi a bevételek 10–15 százalékát hozza csak, hiszen nem sokan engedhetik meg maguknak a több tízezer eurós árakat (amiért már akár tíz brill is kerül az aranyékszerre). Azért, hogy a fiatalabbakat is megcélozzák – alapvetően inkább 35 év felettiek hordják a drága Freywille ékszereket –, másfél éve egyszínű, a két szélén arannyal bevont, vékony, monokróm karkötőket dobtak a piacra, ezeknek az ára százezer forint alatt van. De az élénkebb színek is bejöttek: a Sphinx-kollekcióhoz például narancssárgát, neonzöldet és lilát használtak. 

Van, hogy másféle kényszer szüli az újítást: néhány éve például nagy nyomás nehezedett rájuk Vlagyimir Putyintól, hogy készítsenek kollekciót a 2014-es Szocsi Olimpiára. „Kategorikus nemet mégsem mondhattunk, hiszen nagyon népszerűek vagyunk Oroszországban. Az lett a kiút, hogy született egy Passionate Russia nevű, szép orosz népi motívumokkal ékesített ékszeregyüttes. Mindig veszélyes túl közel lenni” – jegyzi meg dr. Wille, aztán vehemensen magyarázza, hogy Oroszország művészileg mennyire érdekes. Az oroszok pedig láthatóan kedvelik a Freywille színpompás, látványos darabjait, és a hálájukat ki is fejezik. „Egyszer besétált a GUM-ban lévő üzletünkbe egy jól öltözött orosz úriember a fess feleségével és két gyerekével, és hozott nekem egy kétezer euró értékű művészeti könyvet hálából azért, hogy azt tesszük, amit teszünk.”

Így készül:

Egy hatalmas üveg Ararat Brandy

Miközben keleten terjeszkednek, Nyugat-Európában és Amerikában visszavonulót kellett fújniuk az utóbbi pár évben. A New York-i Madison Avenue-n például havi százezer euróra emelték fel a bérleti díjukat, és a Los Angeles-i Rodeo Drive-on is hatvan–hetvenezer euróra kúszott fel ez a költség, ennyit kézműves ékszerekkel nem lehet kitermelni. Összehasonlításul: a bécsi üzlet a Stephansplatzon havi hatezer euróba kerül. „De még négy év után is rendszeresen keresnek, hogy mikor nyitunk már újra New Yorkban.” 

Amerikában csak a chicagói raktár maradt meg, onnan szolgálják ki a webshopot. Kanadában ugyan van Freywille üzlet, de az egyáltalán nem tartozik a legjobban menők közé. A netes eladások az első pár évben meglódultak, de most stagnálnak, és az összbevétel mindössze 3,8 százalékát teszik ki. „A netes árból 25 százalék az anyagköltség, a fennmaradó 75 mintegy fele pedig reklámra megy el” – kalkulál dr. Wille.

„A lokáció a legnagyobb rizikó, ha hibázol, az halálos lehet, öt évre gúzsba kötöd magad a bérleti szerződéssel” – mondja. De miért nem adják franchise-ba az üzletnyitást? Dr. Wille máris sorolja a rossz tapasztalatokat. Lényegében az egyetlen hely Szaúd-Arábia, ahol jól megy az együttműködés a helyi partnerrel, de például Izraelben már nem vált be a gyémántcsiszoló üzletember számítása, hogy a felesége majd elműködtetgeti a boltot. „Az asszonynak esze ágában sem volt, be is kellett zárni pár év után.”

Nemrég pedig Örményországból állított be a bécsi irodába egy üzletember egy szép szőnyeggel és egy hatalmas üveg Ararát konyakkal. „Abból az évből, amikor én születtem, amit picit túlzásnak is éreztem

– meséli dr. Wille. – Aztán épphogy megnyitották a jereváni butikot, a férfi lebukott korrupció miatt.”

De már nem is akarnak minden áron új piacokon megjelenni, az orosz krízis után megszabadultak minden bankhiteltől, azóta teljesen magánerőből terjeszkedtek. Ráadásul szenvednek a tömegturizmustól is. Szokatlan döntés, de az elmúlt években emiatt zárták be olaszországi boltjaik nagy részét, például Velencében, Firenzében, Milánóban és Rómában. „Annyi volt a turista, hogy levegőt sem lehetett venni, az utcák tele szendvicsmaradványokkal, az ilyen kommersszé vált környezet megöli egy luxusmárka vonzerejét, hiába költ a sok ázsiai vevő átlagosan kétszer annyit, mint az európaiak.”

A koronavírus terjedése azonban minden gyökerestől megváltoztatni látszik. Dr. Wille szerint Kínában az első hónapokban kilencvenszázalékos volt a forgalomvisszaesés. Bécsben hagyományosan hetven százalék körüli a turisták költésének aránya, és a legjobb üzlet, a Stephansdom mögötti hagyományosan évi egymillió eurós forgalmának idén jó, ha a fele bejön. Ráadásul ezt még a március közepi boltbezárás előtt kalkulálták így. Moszkvában ezzel szemben 99 százalékban az oroszok vásárolják az ékszereket – bennük lehet idén a legnagyobb reménye a cégnek. Bár a 2012-ben kezdődő krími válság után már csak a korábbi évi ötmilliós profit mintegy tizedét hozták az ottani üzletek.

Párizsban és Londonban sincsenek ázsiai vevők, ahogy itt is üres a tér, mutat körbe dr. Wille a péntek délutánhoz képest valóban pangó Stephansplatzon. (Az interjú február 28-án készült.) Az árbevétel idén a tavalyinál jóval kevesebb lehet, ha nem normalizálódik belátható időn belül a helyzet. Hosszabb távon pedig az a nagy kihívás, hogy ki viszi majd tovább az örökséget. Dr. Wille házasságaiból három gyermek is született, ám egyikük sem dolgozik a cégben. Igaz, egyik fia megpróbálta, de nem volt békés a kétgenerációs együttműködés. Ám a 79 éves egyetlen tulajdonost a jelek szerint a legkevésbé sem izgatja ez a probléma. Éppen Párizsba jár tárgyalni, a Louvre-ral dolgozik valamiféle együttműködésen, hogy a művészi vonalat még tovább bővíthesse.