Kicsit félve mentem ki tavaly október utolsó napjaiban Fidzsi apró repülőterére, egyáltalán elindul-e a Tuvalura tartó gép. Az internetes források szerint ugyanis semmit sem jelent, ha az embernek van jegye, az oda tartó járat az egyik legmegbízhatatlanabb a légiközlekedésben. Meg is kérdeztem a pultnál ülő hölgyet, elindulnak-e aznap. „Persze – felelte bosszúsan. – Az csak egy rágalom, hogy gyakran töröljük a járatot. Sokkal jellemzőbb, hogy hátrahagyjuk a csomagokat, mert a sok kargótól túlsúlyos a gép.” Mukkanni sem mertem, de a legszükségesebb holmikat inkább áttettem a kistáskámba, hogy biztosan velem jöjjenek. Ezt leszámítva optimistán nézegettem a beszállókártyám, hiszen a tuvalui reptér kódja – a főváros, Funafuti után – FUN.
A csendes-óceáni aprócska szigetben elsőre az ismeretlensége vonzott. Sokáig tipródtam a döntésen, hiszen nagyon drága eljutni ide (a retúrjegy Fidzsiről 232 ezer forint volt), és valójában nincs ott semmiféle híres látnivaló, ami megérné az utazást. Mégis, valami megmagyarázhatatlanul erős vágyat éreztem, hogy olyasmit éljek át, amit utoljára a 80-as években, amikor megérkeztem valahová, és rácsodálkoztam a körülöttem lévő világra. Tuvalu, Kiribati vagy épp Nauru nevének hallatán nem ugrik be azonnal több tucat unalomig látott fotó, és pont ez izgatott: a felfedezés öröme.
Ahogy közeledtünk a sziget felé, a hatalmas kék óceánból alig látszott ki az aprócska ország. Már egész közel siklottunk a vízhez, azt hittem, arra is szállunk le, amikor végre feltűnt a futópálya. Miközben elgurultunk a meglepően közeli házak előtt, a verandákról nézték a gépet a helyiek. A heti három járat érkezése még eseményszámba megy a fővárosban – idejét nem tudom, mikor fogadták a gépemet vidáman integető népek.
