„Kopogtatásunkra alig 29 éves japán fiatalember nyit ajtót. Kölcsönös mély hajlongások közepette bemutatkozunk. Leülünk az egyszerű diákszoba két karosszékébe, és beszélgetni kezdünk – magyarul. Tokunaga ugyanis kitűnően beszéli nyelvünket.”

1941 márciusában megjelent egy interjú a Pesti Hírlapban, amihez foghatót a pestiek akkoriban nemigen olvashattak. Az újság egyik munkatársa a japán császári követségen keresztül kiderítette, hogy Magyarországon mindössze egyetlen japán férfi él, Tokunaga Yasumoto, aki cserediákként és tanárként érkezett az országba egy évvel korábban. A keleti nyelvekkel és néprajzzal foglalkozó Tokunaga lelkesen, szinte tökéletes magyarsággal válaszolt az újságíró kérdéseire. Mesélt arról, hogy az egyetemen tíz hallgatója is van (ráadásul mind a tízen eljárnak az előadásokra), és hosszasan méltatta az alföldi tavaszt: „Ilyen szépségre nem voltam elkészülve. Azóta is a hatása alatt állok. Ami nálunk a cseresznyevirágzás, az itt, az Alföldön, az akácvirágzás.”

Ugyanennek a Tokunaga Yasumotónak hazatérése után húsz évvel, 1964-ben egy nagy japán könyvkiadó munkatársa a kezébe nyomott egy magyar nyelvű mesekönyvet, amit a frankfurti könyvvásáron szerzett be. Az illető egy szót sem értett magyarul, de megakadt a szeme a Laci és az oroszlán fekete borítóján, ami a mai napig különlegességszámba megy a gyerekkönyvek között – tetszett neki, hát megvette. Tokunaga lefordította a könyvet, és az a következő évben óriásit szólt a japán piacon. Azóta minden évben kiadják az országban, az elmúlt ötvenöt évben több mint hatszázezer példány fogyott belőle. A szerzőnek, Marék Veronikának azóta harminc könyve jelent meg Japánban, 2005-ben pedig nagyszabású életműkiállítást rendeztek a tiszteletére a harmadik legnépesebb városban, Oszakában.

1965 óta minden évben kiadják Japánban, ötvenöt év alatt több mint hatszázezer példány fogyott belőle.

A 83-at a napokban betöltő Veronika rengeteg interjút adott már, de mivel nem szereti ismételni magát, ügyel rá, hogy történeteit mindig egy kicsit más szavakkal mesélje el. Könyveinek váratlan japán sikerét viszont minden újságírónak – nekem is – ugyanazzal az egyszerű szóval illeti: csoda.

Van, amit nem is kell ennél jobban megmagyarázni.

„Olyan aranyos ez… Mint egy nagy össznépi álarcosbál!” – mondja Veronika, mintegy egymondatos évértékelőt adva 2020-ról. Mint mindent, a világjárványt is gyermeki humorral szemléli. Egy kilenc évvel ezelőtti interjúban azt mondta, azért tudott felnőve is gyerek maradni, mert lassabban fogja fel a világ dolgait, mint mások. De hamar kiderül, hogy maszkhordás ügyében jóval érettebben gondolkozik, mint az emberek egy része. „Elemi értelemmel be lehet látni, hogy ez kell. És nem így hordva” – mondja, és az orra alá emeli a kezét. A járvány márciusban magával ragadta a legújabb Boribon-könyv és társasjáték bemutatóját, de a szerző azt meséli, az első hullám alatti bezárkózás és bizonytalanság egyáltalán nem viselte meg, jókat beszélgetett otthon férjével, az építész Heinrich Ferenccel.

Marék Veronika a mostaninál sokkal bizonytalanabb és keményebb világban született, 1937-ben. Horvát származású anyját, Ilonát „kicsike, kedves csajként” jellemzi, aki a világháború alatt is hű maradt orvosi esküjéhez: „Egyedül szaladgált a bombázások alatt, ha hívták – őrületes dolog volt. Ő volt az egyetlen orvos a környéken.” Férjét, a szintén orvos Antalt ezalatt két ízben is behívták. Első alkalommal gyalog jött haza a Don-kanyarból, másodszor előbb amerikai, majd szovjet fogságba került. A család két évig semmit sem tudott róla, végül 1947-ben tért vissza.

1944–45 telén több tízezer budapestihez hasonlóan ők is hónapokat töltöttek a házuk alatti óvóhelyen. Veronika a mai napig emlékszik a fehér mésszel megrajzolt, menekülést segítő ajtók rajzára a pince falán, és emlékszik a rémületre, a sötétségre és a felnőttek elsuttogott imáira is, amikor a szomszéd házat bombatalálat érte. De felidézi az abszurditásokat is, például azt, mennyire élvezte, hogy a ház összes hasonló korú gyereke együtt van, és annyit játszanak, amennyit akarnak, ha pedig elunták, hallgathatták az idősebbek énekeit és meséit.

Utóbbit különösen szerette, az orvoscsaládban ugyanis sosem volt idő esti mesére. Apja, amikor nem dolgozott, megszállottan írt: a 20-as és a 70-es évek között több munkája is megjelent, főként tanulmányok, ismeretterjesztő könyvek és kisregények. Veronika ezek közül az 1965-ös Hogyan éljen az idős ember? címűt emeli ki. „Háromszor adták ki. A könyv lényege az volt, hogy vidáman” – mondja nevetős hangon, közben vaníliafagylaltot kanalazgat ki a jegeskávéjából. Ha nem lenne a járvány, más újságírókhoz hasonlóan én is törzshelyén, a Krisztina körúti Csészényi kávézóban beszélgetnék vele, terasz híján viszont úgy döntöttünk, kivárjuk a következő októberi melegfrontot, és máshova ülünk be (azaz ki). „Később megírta a párját is, a Hogyan éljen a fiatalember?-t – mesél tovább apja írói karrierjéről –, de az a kutyát sem érdekelte, mert a fiatalok olyan okosak, hogy pontosan tudják, hogyan kell élni.”

Van egy hosszú listám azokról az ötleteimről, amiket még be kéne fejeznem. Ha még élek, meg is csinálom ezeket is.

Ezen mindketten nevetünk, majd megjegyzem: ki tudja, talán most, 2020-ban is fogynának a könyvek, akár párban is. Egy pillanatig elgondolkozik, aztán az előtte heverő négyszínű golyóstoll után nyúl. „Érdekes ötlet, fel is írom!” Az interjúra ugyanis nemcsak én érkeztem jegyzetekkel, hanem Veronika is. Egy A4-es lapra nyomtatott nagybetűkkel előre felírta azokat a témákat és főbb eseményeket, amikről mindenképp mesélni szeretne, és a beszélgetés alatt szép sorban ki is pipálja mindet. Gyermeki lélek ide vagy oda, pontosan tudja, mit akar.

„Az 50-es évek sötétsége ellen” a Marék házaspár hétvégi kirándulásokkal védekezett, lányuk pedig azzal, hogy a házban lévő papírlapok lehetőség szerint ne maradjanak fehérek. „Bütykölős” gyerek volt: rengeteget rajzolt és vagdosott, olyan is előfordult, hogy papírból elkészítette a háborúban elpusztult társasjátékait. Szülei nemigen olvastak neki – igaz, négyéves korától már egyedül olvasott –, ennek ellenére a mesélés már korán élete részévé vált, sokszor szórakoztatta kortársait történeteivel.

Az állatokról
Állatszeretetét nem csak a könyvei tükrözik vissza, néhány évtizede gyakran előfordult, hogy munka közben az írógép által „doppingolt” papagája csipkedte a kéziratait, de volt, hogy Veronika térdén ücsörgött, miközben a család nézte a tévét. Volt törpeuszkárjuk is, a papagáj mellett pedig szabadon garázdálkodhatott a lakásban a család tengerimalaca is. („Nagy propagandistája vagyok a tengerimalacoknak: kedvesek, még a nyuszinál is szelídebbek.”) Bár sok könyvének állatok a főszereplői, Veronikát minden megihleti, ami a természettel kapcsolatos: Kippkopp és Tipptopp gesztenyéből vannak, de született mesekönyv egy kis fekete kavicsról is.

A zenéről
Rajzolás közben általában klasszikus zene szól a háttérben, „imádata tárgya” Händel, mert „nincs lejáratva”. „Bennem is megvan a huszadik század tragédiája, hogy a modern zene nem tudta folytatni a klasszikus zenét, hanem olyan irányba ment el, ami nagyon sokunknak követhetetlen.” Ha a modern zenét nem is tudja követni, a modern zenehallgatási lehetőségek már nem fogtak ki rajta: „Ha felmegyek a Youtube-ra, ott szabadon pancsolhat az ember a sok édes zenében. Annyira jó!”

A szerelemről
„Elmesélek valami jót!” – mondja az interjú vége felé, és biztos vagyok benne, hogy olyan történet jön, ami nem szerepel a listán. „Valahányszor benéztünk a Hungáriába – a régi New York kávéházba –, mindig csupa kopasz öregurat láttunk. 1956 tavaszán elhatároztuk, hogy mi, fiatalok birtokba vesszük a kávéházat, és ez lesz a Hungária Baby nevű csoportosulás: velem jött három barátnőm a Fazekasból, és az unokatesóm, három eötvösös fiúval. Összesen kétszer találkoztunk, de ezek a fiúk és lányok mind őrülten egymásba keveredtek. Én is szerelmes lettem az egyik fiúba, aki szép sorban az összes barátnőmbe beleszeretett, az egyiket végül feleségül is vette. A másik fiú a másik osztálytársamat, a harmadik a harmadikat. Gondoltam is rá, hogy megírom egy regényben, mert ez nagyon mulatságos.”

Az utazásokról
Veronika első külföldi útja az NDK-ba vezetett, de fiatalkori utazásaiból Erdélyre emlékszik vissza a legszívesebben. „Azelőtt azt gondoltam, hogy csak a német mesekönyvekben van ilyen erdő, mint a hargitai fenyvesek.” Brassót különösen szerette, egyik legközelebbi barátnőjét pedig Kolozsváron ismerte meg, a bábjáték hozta össze őket. Az első hivatalos út után annyira beleszeretett Japánba, hogy még ötször meglátogatta az országot férjével, de Európát is bejárták, autóval. „Észrevettem, hogy Budapest mindig akkor mutatja a legszebb arcát, amikor az ember elutazik. Mintha azt mondaná: te hülye, miért mész el?! A szíved elfacsarodik tőle.”

Mindössze tizenhét éves volt, amikor megrajzolta és -írta első mesekönyvét, a Boribon, a játékmackót. A Móra Könyvkiadóhoz nem volt elég mersze beállítani, így a kéziratot apja vitte be helyette. A kiadó látott is benne fantáziát, de nem hitték el, hogy a mesét egy gimnazista írta, ezért behívták egy próbarajzolásra. Sikerült is meggyőznie őket, hogy Boribon az ő teremtménye, de elsőre mégsem ezt adták ki, hanem írattak vele egy új könyvet – ez volt A Bem téri gyerekek. A Boribon, a játékmackó csak ezután jelenhetett meg, 1958-ban.

Csak évekkel később jött rá, hogy végső soron már tizenhét évesen rálelt a hivatására. A húszas évei elején sok helyen kipróbálta magát. Érettségi után elhatározta, hogy bábtervező lesz, de mivel ilyesmi szak nem volt az Iparművészeti Főiskolán, a díszítő-festő szakot jelölte meg. Nem vették fel. „Arra a szakra Michelangelókat vártak. Majd meghaltam a szomorúságtól.” Végül azt az egy évet nagyrészt a Corvin Áruház kirakatrendező gyakornokaként töltötte el, a következő alkalommal pedig már felvették a szakra – ahonnan egy év után viszont mégis kitették a szűrét. „Azt éreztem, hogy fejlődöm, de mindenki más képzőművészeti gimnáziumból jött. Nehéz volt őket beérni, gyenge voltam. Egy évig sírtam utána” – mondja, ma már mosolyogva. A színházba és a bábszínházba viszont továbbra is „bele volt őrülve”: a 60-as évek elején az Állami Bábszínház színészgyakornoka lett, és közben elvégezte a magyar szakot is az ELTE bölcsészkarán.

Huszonhat évesen érezte először, hogy megtalálta a helyét. Ekkor történt, hogy felvették az Írószövetségbe – azóta szabad foglalkozású író. Ugyanebben az évben öt év udvarlás után igent mondott Kaunitz Ervin díszlettervezőnek. Két fiuk született, Tamás és Miklós. Gyerekként mindkét fiú „rajzolt, mint az őrült”, végül mindketten fényképészek lettek.
Közben sorra születtek az újabb karakterek. Boribon és a Laci–oroszlán-páros után 1965-ben debütálhatott A csúnya kislány, öt évvel később Boribonhoz csatlakozott Annipanni, újabb öt év után jöttek a Felelgetős könyvek, 1980-ban a Kippkopp sorozat – csupa olyan mese, amit ma is lehet kapni. Veronika emellett dolgozott ismeretterjesztőkön, társasjátékokon és diafilmeken is, sőt az egyik általa kitalált karakter, a Kockásfülű nyúl még a képernyőn is megjelent – kilencven országban.

A nyúl ötlete a 70-es évek elején, rajzolgatás közben jutott eszébe: elképzelt egy nyulat, akinek akkora a füle, hogy képes vele betakarózni, hajózni, sőt repülni is. Az ötletet elmesélte Imre Istvánnak, a Pannónia Filmstúdió gyártásvezetőjének – innen már csak néhány lépés hiányzott a meg(rajz)filmesítéshez. A forgatókönyvet ő írta, a karakterek megrajzolása és a rajzfilm rendezése a januárban elhunyt Richly Zsolt feladata lett. A szöveg nélküli mese már a hetvenes években is több mint ötven országba eljutott, és a segítőkész nyuszit azóta is ismeri minden generáció. „Szerintem a Kockásfülűt az tette sikeressé – s ennek mindenképpen örvendeni kell –, hogy mind a huszonhat epizódja a szeretetről szól” – mondta a rendező 2009-ben a Magyar Nemzetnek.

A Kockásfülűhöz hasonlóan a többi figura sem változott szinte semmit az elmúlt évtizedekben, Veronika rajzolási technikája már annál inkább. Régen, miután megrajzolt egy figurát, átmásolta pauszpapírra, onnan az akvarellpapírra, temperafestékkel kifestette, és így adta le a kész grafikákat. Ha véletlenül elrontotta, bosszankodott egy sort, majd jött a fedőfesték – ami csak névleg fedte el a hibákat – vagy a kapirgálás a borotvapengével.
Ma már másképp dolgozik. Ceruzával megrajzolja az alakokat, utána kihúzza őket fekete filccel, majd a vázlatok az előkészítőhöz kerülnek egy tervezettel együtt, ami meghatározza, hogy melyik rész milyen színű legyen. A végeredmény úgy néz ki, mintha ő festette volna temperával. „Ez így sokkal könnyebb nekem – mint ahogy a számítógépen is álomszerűen könnyű kijavítani az elütéseket. Milyen nehéz volt a javítás az írógépen! Tandori Dezső, ha csak egy betűt is melléütött, rögtön kihúzta a papírt a gépből, és újrakezdte. Én sosem voltam ennyire igényes” – mondja.

Megírni egy nap, megrajzolni egy hónap – foglalja össze röviden az alkotást, de a két folyamatot sohasem választja ketté, a szöveg és a rajz egyszerre születik meg a fejében. „Egymást erősítik: egy jó mondat vagy egy jó rajz továbblöki, kibontja a történeteket.” Az író-olvasó találkozókon sem mondott le soha a rajzolásról. Mindig kért néhány krétát és egy táblát, hogy meg tudja jeleníteni a mese szereplőit.

Bár a figurái változatlanok, ez még nem jelenti azt, hogy ne próbálkozott volna más típusú rajzokkal. „Mindig tápláltam magamban nagy reményeket, hogy nem csak ilyen stílusban tudok rajzolni. Akkor nyílt lehetőségem, hogy akármit rajzolhassak, amikor a japánok megrendelték a Kavicsmesét. Küldözgettem nekik a rajzaimat, és mindig visszaküldték, hogy nem jó. Végül elővettem a megszokott, hülye kis kerekfejű gyerekeimet: arra már azt mondták, hogy jó. Azt éreztem, hogy a sors azt mondja, azt rajzoljam, ami belőlem jön. De én sem hittem, hogy ezek túlélik az ezredfordulót.”

Nemcsak, hogy túlélték, Veronika ma is alkot. A járvány kitörése óta kicsit „lógósra vette” a munkát, de azért dolgozik: éppen egy új Boribon-játék kártyáit rajzolja, és be kéne fejeznie egy régi indiánmeséjét is. Mellette az is belefér, hogy Miklós fiával videós anyagokat készítsen a koreai magyar kulturális központnak. „Van egy hosszú listám azokról az ötleteimről, amiket még be kéne fejeznem. Ha még élek, akkor meg is csinálom ezeket is.”

Két olyan periódus is volt az életében, amikor nem mesélt. 1966-ban hiába méltatta a sajtó A csúnya kislányt, elkeserítette egy főiskolai tanár véleménye („unalmas tanmese arról, hogy fogat kell mosni”), ezért évekig nem írt. A 80-as évek közepén viszont jó másfél évtizedes szünet jött. „1985-tól azt hittem, hogy lejárt az időm. A kis hercegben van az a kifejezés, hogy efemer természetű: olyan dolgokra mondják, amik változékonyak. Azt gondoltam, hogy a gyerekirodalom is efemer jelenség, és én most már levitézlettem.” 2000-ben viszont rájött, hogy az embereket még mindig érdeklik a könyvei. Egy évvel később férjével közös kiadója, a Ceruza elkezdte a Kippkoppok újranyomását, a Boribon-sorozatot pedig a Pagony karolta fel, miután Veronika besétált a Pozsonyi úti gyerekkönyvesboltba néhány mesekönyvével (Forbes, 2020/8).

„Amikor elkezdtük kiadni a Boribonokat, Veronika valahogy éppen nem kellett senkinek. Lett is egy saját kiadója, a Ceruza. Nagyon furcsa időszaka volt ez a magyar könyvkiadásnak. Ma már szépen megosztozunk rajta – mondja Kovács Eszter, a Pagony főszerkesztője, utalva arra, hogy Veronika könyvei ma már más kiadóknál is megjelennek. – Ha ír egy új Boribont, azt nyilván nem viszi máshova, mint ahogy bennünk sem merül fel, hogy a régi mórás könyveit ne a Móránál adják ki.”

Janikovszky János, a Móra Kiadó tulajdonosa szintén a 2000-es évek eleje óta ismeri Veronikát, azt mondja, édesanyja, Janikovszky Éva halála után lett intenzívebb a kapcsolat. „Amikor leülünk kávézni, vagy dumcsizni, ahogy ő szokta mondani, az mindig nagyon szívet melengető másfél–két óra. Őszinte érdeklődés van benne, mindig hoz valami kis ajándékot a gyerekeimnek, vagy dedikálja nekik a máshol megjelenő könyveit. Különösen jólesik, hogy gyakran megmutatja az új elképzeléseit, akkor is, ha ezek a könyv- vagy játékötletek nem nálunk jelennek meg.”

Marék Veronika irigylésre méltó, amiért már gyerekkorában hazaért az életkorába, és később sem kellett onnan kimozdulnia soha.

A kiadás nem csak újranyomást jelent, Veronika az elmúlt években az összes sorozatát bővítette új mesékkel, és sorra jelenik meg külföldön is, eddig összesen tizenkét nyelven. „Az, hogy egy-egy könyvem megjelent szerbül, lengyelül, franciául, nem feltétlenül jelent sikert. Ha nem jelenik meg még egyszer, ha nem folytatólagos, akkor ez inkább csak egy trófea.

A mostani örömöm ilyen szempontból az, hogy a Boribont nemcsak hogy kiadták Szlovákiában is, de már újakat nyomnak belőle.” Laci, az oroszlán és a japánok egymásra találását viszont egyértelmű sikernek tartja. A siker okát nem tudja, de sokszor elmondja, hogy Tokunaga zseniális japán fordítása is hozzájárul. A könyv azóta megjelent Kínában, Tajvanon és Dél-Koreában is – utóbbi országban a harmadik újranyomásnál tart.

„A Laci és az oroszlán története nagyon univerzális: van egy félénk kisfiú, aki az oroszlán segítségével erőssé és bátorrá válik, ez pedig segíthet a gyerekeknek abban, hogy ők is bátrak legyenek. Inkább az az érdekes, hogy lehet, hogy a mese Magyarországon sokkal kevésbé ismert, mint nálunk” – mondja Taro Tagaya, a japán Fukuinkan Shoten kiadó gyerekkönyveinek főszerkesztője. Arra a kérdésre, hogy miben más Veronika stílusa, mint a többi európai mesekönyvíróé, azt feleli, gyakrabban használ fehér hátteret. „Azt gondolom, hogy van valami közös az illusztrációiban és a japán mangákban.”

Függetlenül attól, hogy mit nevezünk sikernek, az biztos, hogy nem jött könnyen. Ma már egyértelmű, hogy a gyerekirodalom is a szépirodalom egyik változata, az anyagi megbecsülést tekintve Magyarországon viszont csak az elmúlt néhány évben emancipálódott. Hosszú évtizedekig magától értetődő volt, hogy egy gyerekkönyvíró jóval kevesebb honoráriumot kap, mintha felnőtteknek írt volna – feleakkora emberért feleannyi pénz. A gyerekkönyvpiac a 2000-es évek elején robbant be, épp a Pagony indulásával: a teljes könyvpiaci forgalomnak akkoriban a gyerekkönyvek még csak néhány százalékát tették ki, ma már a negyedét.

„Hiába a korkülönbség, szinte barátnői viszonyunk van – mondja róla Kovács Eszter. – Egy jó kiadó-szerző kapcsolat gyakran ilyen, de Veronika esetében ez azért különleges, mert a többi szerző a kortársunk. Ő teljesen másik generáció, de lélekben mindannyiunk között a legfiatalabb. Sohasem éreztük, hogy egy néni lenne.”

Minden embernek megvan a maga egyedül megfelelő életkora, írja Szerb Antal az Utas és holdvilágban. Ha ebben igaza van – és miért ne lenne –, akkor Marék Veronika irigylésre méltó, amiért már gyerekkorában hazaért az életkorába, és később sem kellett onnan kimozdulnia soha. Az is nyilvánvaló, hogy ezt az érzést nem tartja meg magának, nyolcvan körüli barátait is következetesen „csajoknak” és „fiúknak” nevezi. (A kiváltság nem jár mindenkinek, rajtam legalábbis jót kacag, amikor ötvenes gyerekeire a „fiúk” szót használom. „Meglett bácsik már!” – legyint.)

De vajon felnőtté válhat-e az, aki örök gyerek? Úgy tűnik, igen, Veronika legalábbis kétszer már érzett hasonlót. Huszonéves korában volt „egy nagyon édes” barátja, aki úgy vélekedett, a felnőtté válás mérföldköve, ha valaki képes valami miatt egész éjjel virrasztani. „Nagyon szégyelltem magam, mert én mindig jóízűen aludtam. Aztán amikor csináltam a Laci és az oroszlánt, volt valami határidő, ami miatt hajnalig rajzoltam. Nyitva volt az ablak, és egyszer csak hallom, hogy a sötétben a madarak elkezdenek énekelni. Rájöttem, hogy ez volt az első virrasztós éjszakám: most már én is felnőtt vagyok.”

A második felnőtté avatása több mint negyven évvel később, Oszaka belvárosában, egy galériában érkezett el, azon a bizonyos életműkiállításon. Közel hetvenéves volt ekkor, de ez volt az első alkalom, hogy rálátott arra, mennyi mindent csinált, három szintet foglaltak el könyvei, társasjátékai, diafilmjei, kifestőkönyvei, gyerekkori munkái és mindenféle vázlatai. Magyarországon is készült már róla kiállítás, de azt mondja, az oszakai esemény alaposságával és a japánok rutinjával egyik sem tudott felérni. „Ki volt velem rakva az egész. Egészen odalettem, hogy ezek szerint én valaki vagyok… Hihetetlen érzés, ha komolyan vesznek.”

Lassan pakolni kezdünk. Elteszem a jegyzetfüzetem és a tollam, Veronika pedig a telefonját, amit azért vett elő a beszélgetés egy pontján, hogy mutasson néhány képet az unokáiról. Ebben az egy dologban még ő is lehet néni.