Amikor egy késő őszi vasárnap a káptalantóti piacon a 25 éve Magyarországon élő Susanne Daucher standjához érek, egy bazsalikomos körteecettel a kezében épp azt meséli tökéletes magyarsággal egyik vevőjének, hogy három körtefáján annyi körte termett az idén, hogy hét vödörrel osztott szét a faluban. Az említett falura, a Balaton-felvidéki Pécselyre gyakorlatilag véletlenül talált rá az egykor Németországban szobrászkodó, most 55 éves Susanne. Később Pécselyre is elkísérem, de a piacon kezdjük a beszélgetést. Illetve kezdenénk, merthogy eleinte nem igazán tudunk belemerülni, egyre jönnek a vevők.

A standjánál töltött másfél óra alatt elkortyolgatom Susanne „koktélját”, az aróniaecetes vizemet. Az aróniaecet – ez a fő terméke – fekete berkenyéből készül, csak jobban ráfér az üvegre a növény latin nevéből adódó arónia elnevezés, magyarázza a praktikus szempontokat. A legtöbb vásárló egyébként salátaecethez vásárol, de Susannénak, ha van missziója, akkor az az, hogy elmozdítsa a magyarokat az „ecetet csak salátára” koncepciótól az „ecetes vizet üdítőnek” meggyőződés felé. Szerintem nincs egyszerű dolga, de őt ez láthatóan nem zavarja: rendületlenül mesél vevőinek az ecetről, és egyszerűen jól érzi magát.

„Az aróniát Németországban gyógyszertárban árulják, az ecet élő gyógyszer” – hangzik el többször is a délelőtt során. Lúgosítás, zsírbontás, idegesség, magas vérnyomás, reflux – sok problémára jó az ecet, amiből a 250 milliliteres kiszerelés 2800, a félliteres 4800 forintba kerül nála. „Ön jó kereskedő” – jegyzi meg egy vásárlója, mire Susanne nevetve csak annyit mond: „Én? Jó kereskedő? Én csak én vagyok!”.

Egyik itthoni törzsvevője szervezett egy kilencfős önkéntes csapatot az augusztusi szüretre: volt köztük dizájner, modell, jógaoktató, ékszerkészítő.

Sehol sem reklámozza magát, megteszik helyette a vevők. A piacon is egy sima papírszatyorra pingálja fel lendületesen, hogy mustár, chutney, lekvár és ecet, épp, mint pécselyi házának utcafrontjára.

Térkép, kisszótár

„95-ben szerelmes lettem a házba” – kezdi magyarországi történetét. Ekkoriban Regensburg központjában élt egy száz négyzetméteres lakásban, de mivel a szobrászkodásból nem tudott megélni, mindig dolgozott mellette valahol: irodában, üzletvezetőként étteremben, de taxisofőr is volt. A 90-es évek közepére lett egy kis spórolt pénze, és hallotta, hogy Magyarországon olcsón lehet ingatlant venni, ezért májusban kivett négy nap szabadságot, és egy barátjától kölcsönkért autóval nekivágott Magyarországnak, ahol előtte még sosem járt. „Egy térképet vettem, és egy kisszótárt.”

Az előjelek nem voltak túl biztatóak: Passautól szakadt az eső, és a négy nap alatt majdnem végig esett Magyarországon is. Végigment a Dunántúl nyugati részén a Keszthely–Pécs–Harkány-vonalon, majd a keleti részén ment fel ismét a Balaton irányába. Szabadságának utolsó éjszakáján Balatonfüreden aludt, és feladva eredeti, ingatlanvásárlási tervét, másnap a lehető legrövidebb úton akart hazajutni. Csakhogy eltévedt, és egyszer csak a Tótvázsony környéki lomberdőben találta magát, majd amikor ittléte alatt először sütött ki a nap, megérkezett Pécselyre. „Már csak egy fehér ló hiányzott” – mondja nevetve az idilli helyzetről. A faluban talált egy egészen jó állapotban lévő házat, amire ki volt írva, hogy eladó.

„Elmentem a polgármesteri hivatalba, bátran, pedig egy szót nem tudtam magyarul.” A szerencse itt is mellé állt, mert a jegyző egy korábban Ausztriában élő hölgy volt, így nem kellett Susanne kisszótárára hagyatkozni a kommunikációban. A kiszemelt ház tulaját ugyan nem találták meg, de a jegyző mutatott neki más házakat, a másodikat – ami egy idősebb sváb hölgyé volt – meg is vette kétmillió forintért, ebben él ma is. „Nem tudom… a kétszárnyas bejárati ajtó, a kis kert, a rézkilincs, a nagy ablakok, a világosság – sorolja, mi fogta meg a házban, amit azért jócskán fel kellett újítani. – Beléptem, és azt mondtam, nagyon szép, nagyon jó, pont nekem való. Amikor kimentem, sírtam.”

A kincsestár

A ház megvétele után hazatért Németországba. „Akkor a falu azt mondta: na, ez már biztosan nem jön vissza” – nem gondolták a helyiek, hogy egyedül bevállalja a felújítást. A Pécselyre való visszatérés előtt még Németországban beiratkozott egy magyar nyelvtanfolyamra, vett egy Zorán CD-t, amiből szintén sokat tanult magyarul, és amikor 1996-ban visszatért Magyarországra, már azt mondták a pécselyiek, hogy „a Susannét már nem lehet eladni”.

„A felújítás megette az összes pénzemet” – minél jobban haladtak az 1996 tavaszán kezdett renoválásban, annál több dologról derült ki, hogy újraépítésre szorul; gyakorlatilag a négy tekintélyes, 80 centiméter vastag külső falon kívül ma már semmi sem az eredeti. Ez abból a fotóalbumból is látszik, amit édesanyja készített a felújításról, és amit már a pécselyi házban mutat.

Bázisa a felújítás idején a kocsma volt, mivel a ház romokban állt. „Valahol lennem kellett.” Ez azért is volt jó, mert esténként az egész falu összegyűlt körülötte, és meg tudta beszélni a mesteremberekkel, hogy másnapra milyen építési anyagokra és munkákra van szükség a háznál. „Nagyon jól tudok organizálni” – ezt az is bizonyítja, hogy 1996 október végére elkészült a ház egyik fele, a lakórész, és be tudott költözni. A következő években elsősorban szobrászkodással foglalkozott, az ecetkészítést a szerelem hozta az életébe.

2002-ben hazament meglátogatni a barátait és a családját, amikor Regensburgban megismerkedett későbbi férjével, Bernhard Gabriellel, aki „nagy kertész és szakács”. 2014-ig éltek aztán házasságban, még Németországban kezdtek el kísérletezni az ecetekkel. „2006–2007-re szerelmes lettem az ecetkészítésbe.”

2010-ben aztán a házaspár Pécselyre költözött, és az ecetkészítés mellett mustár- és chutneykészítésbe is fogtak. Susanne bevallása szerint amúgy sem szereti a nagyon édes dolgokat, inkább a savanykás ízekért rajong. Amikor még csak kevesebb ecetet készítettek, Bernhard úgy szólt rá Susannére, hogy azért eladásra is hagyjon. „Annyira jót tett, és annyira ízlett” – mondja. A sorozatos arcüreggyulladásoktól és antibiotikum-kúráktól is az ecetnek köszönhetően szabadult meg.

Mivel a pécselyi házhoz csak egy kis kert van, vett a faluban egy félhektáros földet, ezen termeszti az ecetek egyik fő alapanyagául szolgáló fekete berkenyét ötszáz bokron. Idén a tavalyi mennyiség négyszerese termett, aminek leszedésében évről évre (akár külföldről érkező) önkéntesek szokták segíteni, de most a koronavírus miatti helyzet megnehezítette az utazást. Végül egy itthoni törzsvevője szervezett egy kilencfős önkéntes csapatot az augusztusi szüretre: volt köztük dizájner, modell, jógaoktató, ékszerkészítő – nevet Susanne.

„Itt a kincsestár” – felkiáltással megyünk le a pincébe, ahol a hatalmas hordók melletti polcokon sorakoznak az ecetes üvegek. Az aróniaecet mellett van többek között bodzavirág- és birsecet, bazsalikomos málnaecet, és igazi kuriózum a lilabazsalikomos ecet. Egy másik hordóban éppen forr a bor, azt lassan fejteni kell.

A pince mostanra elérte maximális kapacitását. Susanne nem tervezi bővíteni, és termékpalettáját sem, így is több mint tízféle ecetet kínál. Tervei szerint azért lesz egy-egy különlegesség, de alapvetően a legnépszerűbb aróniaecetre szeretne koncentrálni. Eceteit számos étterem, például a fővárosi, Michelin-csillagos Borkonyha, a Csendes Art bár, illetve a csopaki Szomszéd kertje és a füredi Sparhelt Bistro vásárolja. A gasztróban évente összesen mintegy 40–50 litert ad el; forgalmának nagyobb része a piaci, illetve a házánál történő értékesítésből származik, néhány száz liter talál így gazdára.

A pécselyi házban szinte minden sarokban és a fekvő nőalakkal díszített, saját készítésű cserépkályhán is szembetűnő Susanne szobrászmúltja. „Minden nyitott… amikor ráérek, van kedvem, akkor hozzányúlok, de most sok-sok más feladatom van” – mondja. A művésznő a bogarak leszedegetésétől a tél végi palántázásokon át a mustárok ízvilágának kikísérletezéséig olyan csillogással a szemében mesél, hogy nem is kétséges, hol éli ki kreativitását.