Megkérdeztem a barátaimat, mondjanak két magazint, aminek soha nem fogok a címlapján szerepelni. Az első helyen mindig a Playboy szerepelt, a másodikon a Forbes. Mondom, ezt buktátok – meséli Máté Bence, miközben a  tömörkényi halastavak határában az egyik leshelye felé tartunk, majd jót nevetünk a poénon. Mindkettőnkön gumicsizma, hátizsákunkban némi hideg élelem, a nádfolyosón keresztül hamarosan elérjük a titkos leshelyet. Egy idő után egyre halkabban beszélünk, a telefonokat is lehalkítjuk, a végén már csak suttogunk.

Ahhoz, hogy mi ketten a semmi közepén baktassunk, némi meggyőzésre is szükség volt. Nem értette, mit keresne ő a Forbes címlapján, mielőtt igent mondott, többször beszéltünk telefonon. Megígértem, hogy bárhová felmászok vele, kúszok a nádasban, besétálok a mocsárba, és ha kell, még csöndben is tudok maradni. Végül a reptérről hívott vissza, egy hosszabb külföldi útra indult. Azt hiszem, hezitálása közepette az győzte meg végül, amikor bedobtam, hogy ha csak egyetlen olvasót, egyetlen cégvezetőt és ezzel egyetlen vállalatot nyer meg a természetvédelem ügyének, akkor már megérte. „Na jó, hányas a lábad? Viszek neked egy gumicsizmát.”

Ha csak annyit tudunk róla, hogy 300 kiló fagyasztott hallal indul Görögországba (pelikánokat fotózni), 3000 lyukat fúr a kertjébe (ürgéket fotózni) és képes arra, hogy az őserdőben csipesszel rendezgessen leveleket az éjszaka közepén (hangyákat fotózni), könnyen gondolhatnánk, hogy ő egy kicsit furcsa. Végül, több nap alatt sok órát töltöttünk együtt és megbizonyosodtam róla, hogy nem hangyás, csak hangyákat fotóz.

Máté Bence megszállott, kitartó és a célokhoz vezető utakon kreatív ember, akit egy dologgal lehet felhúzni, ha valaki azt mondja neki, hogy „ezt így szoktuk”. A megközelítése bejött, elsőre őrültnek tűnő ötletei mindig meghozták számára a sikert.

Zsebpénz, a nyúlon túl    

Amikor feltűnik a hozzá képest hatalmas bicikli nyergében, a helybeliek tudják, hogy a kis Bence már megint készül valamire. A homokos alföldi úton majdnem elsüllyednek a kerekek, de csak teker tovább. A tanyabike kormányára két vizeskanna akasztva, együtt talán nehezebbek, mint ő maga. Az erdei úton már becsukott szemmel is odatalálna a titkos rejtekhelyre. A kannák vize az itatóba kerül. Hamarosan eljön a naplemente, ő pedig alig várja, hogy megjelenjenek az állatok. Ez az ő birodalma. Ha száz évvel korábban születik, talán kiváló utász lehetett volna belőle: mániákusan ássa a gödröket, állítja a sátrakat és építi a bunkereket.

Bence hétéves volt, amikor családja a pusztaszeri házba költözött. Babakorában amint megtanult járni, minden iránt érdeklődött, ami mozgott. És volt, ami mozgott: a ház melletti nádasban, az árokpartokon, a környékbeli pusztákon, az erdőkben. Ha csak lehetett, iskola után, hétvégeken, ő ment. Mindegy, hogy milyen ürüggyel, madarászszakkör, biciklizés, csak kint lehessen. „Ebből alakult ki később az állatimádata. Amiben csak az volt az érdekes, hogy én félek az állatoktól” – meséli a ma már valamivel nagyobb fiú édesanyja, Máté Ildikó.

Eleinte csak nézte, csodálta, követte, és akár egy Gerald Durrell-regény hőse, gyűjtötte őket. Később már fotón akarta őket emlékbe. Igen, de ez nem ment csak úgy. „Olyan családban nevelkedtem, hogy 20-án elfogyott a fizetés, és akkor vártuk, hogy elsején el tudjunk menni vásárolni. Mindig használt ruhákban jártunk. Ami minket gyerekként semmilyen módon nem érintett, rohadtul elvoltunk, nem vettük észre. De apám elég okos volt, mondta, ha én csinálok pénzt, akkor abból vásárolhatok, de ő nem tud adni. Hát mondom, hogy lehet csinálni?”

A válasz kézenfekvő volt: ott a kert. Bence el is ment vetőmagért, elültette az első növényeit, retket, répát, karalábét. Az egész nem volt több öt négyzetméternél, mint mondja, egy gyerek nem tud még kombájnnal aratni, de a kiskertben megtapasztalta, hogy milyen az, ha valamit ő hozott létre. „Eltelt egy pár hét, megnőtt a retek. Kimentem, fölszedtem, összecsomóztam, kistalicskával eltoltam a menzára, a konyhásnénik meg fizettek érte. Akkor éreztem meg, hogy lehet pénzt csinálni! Voltam vagy hétéves. Ott volt a kezemben 200 forint, amiből azt vehetek, amit csak akarok.”

De nem csak a kertből csinált üzletet, hanem lényegében mindenből, amihez hozzáért. Alsós korában rendszeresen járt abba a természetvédelmi táborba, amit a Pusztaszeri Általános Iskola biológiatanára, Mészáros Zsolt szervezett – ő egyébként gyerekkorának egyetlen tanára pedagógus szülein kívül, akiről elragadtatással beszél, mint mondja, ő oltotta be a természet szeretetével. A nomádtáborban elkezdett a többieknek fejpántokat, műcsalikat, előre megkötött horgokat árulni, a szülei pedig nem értették, hogy jöhet haza ötezer forinttal, amikor ezerrel engedték el. 

Később rájött, hogy a kert végében lucerna nő, azt meg szeretik a nyulak. Nekiállt tenyészteni őket. Édesapja, Máté Gábor azt meséli, szerinte innen jön fia tudatossága: „Egyetlen egyszer sem kellett megkérdeznem, hogy adott-e nekik enni, trágyázta-e őket, 10-11 évesen felelősséggel, tervszerűen beolttatta őket.” Aztán eljött a leadás pillanata: a falu főterén volt a nyúlátvétel. A ketrecek már a platón voltak, amikor kiderült, hogy kevesebb pénzt akarnak a felnevelt állatokért, mint amennyibe maga a takarmány került. „- Mondtam, hogy nem jó buli, nincs biznisz. – Hogyhogy nincs? – Hát mondom nekem ez a nyúl többe van, mint amennyit adni akarnak érte, kérem vissza.” Végül lepakoltatta őket, és háromszor annyiért adott rajtuk túl. Tizenkét éves volt ekkor, de már akkor sem ijedős.

A hajnali nyúletetéseknek és a retekcsomóknak meglett az eredménye, tizenkét évesen a helyi természetvédelmi őrtől megvette élete első fényképezőgépét, egy Zenitet, a hozzá tartozó 300 milliméteres objektívvel együtt. Ma is emlékszik a kialkudott árra, a szovjet ipar csodájáért 13 ezer forintot fizetett 1997-ben. Akkoriban egy tíznapos görög buszos nyaralást is ki lehetett fizetni ennyiből.

Bicikli a folyóban  

Innentől nem volt megállás. Az első, földbe ásott lesekhez napraforgómagokkal csalogatta a madarakat. Később itatókat is épít az egyszerű anyagokból, nádból, fóliából, OSB-lapokból épült lesekhez, majd egyre komolyabb szerkezeteket húz fel. Folyton járja a természetet, és próbál annyit fotózni, amennyit csak lehet. Rájön, hogy ha filmezéshez használt filmet rendel és maga kazettázza, akkor leszoríthatja a költségeket. Folyamatosan fejlődik, a képeit pályázatokra küldi, a sikerek pedig nem maradnak el.

Az iskola traumatikus hatású lehetett számára, a beszélgetéseink során is rendszeresen visszatérő poén volt, és még a címlapfotózáson is elsüti, hogy nem izgul, az „utoljára a felelés előtt volt”. Mindez annak a fényében érdekes igazán, ha tudjuk, hogy Bence testvére, szülei, sőt lényegében minden felmenője pedagógus. Édesanyja tanítónő, édesapja matematika–technika szakos tanár. Tanították is az erdők nagy kerülőjét, a fiukat, ami némileg abszurd helyzeteket eredményezett, például amikor intőt kapott az édesanyjától (akin épp az osztályfőnök-sapka volt), majd mindezt az édesapja írta alá az ellenőrzőben.  „Változó magatartást adtam neki. De szerintem az a normális, ha egy gyereknek változó a magatartása” – mondja Máté Ildikó a telefonban, miközben a háttérben épp egy kakas kukorékol. 

Később elkezdi az erdészeti szakközépiskolát. Nem épp egy jó tanuló-jó sportoló, a lexikális tudása sem kifogástalan, de a természetvédelmi versenyeken olyan előadásokat tart, amire máig emlékeznek, a fotós elhivatottságát pedig itt is elismerik. Talán ezért is lehet, hogy amikor 2002-ben megnyeri a BBC Young Wildlife Photographer of the Year, vagyis az év ifjú természetfotósa világcímet, az iskola alapítványa segít eljutni a londoni díjátadóra. „A Reszkessetek betörőkben láttuk, hogy egyáltalán létezik ilyen, hogy repülő. Nekem, Máté Bencének Pusztraszerről, repülőre fölülni, ez egy science fiction, nem elérhető. A családunkban nem volt olyan, aki ismert volna olyat, aki repült volna valaha.”

„Megvan, ahogy feljöttünk a szüleimmel a reptérre, Zsigulival. Becsekkolás, átvilágítás, nem beszélek angolul, sziasztok, teljesen kész voltam. Mintha vákuummal szívták volna a fejemet az ablakra, láttam a brnói motorversenypályát, a londoni óriáskereket. Akkor se voltam szívbajos gyerek. Nem sokkal 2001 szeptembere után voltunk és képzeld el, menet közben bekéredzkedtem a pilótafülkébe. Visszagondolva, ezt így most nem merném megkérdezni.”

Nem sokkal később eldöntötte, hogy az első díjért kapott 750 fontot a lehető legjobb helyre fekteti: visszatér Londonba, hogy megtanuljon angolul. A díj arra volt elég, hogy 500 fontért befizesse magát egy nyelviskolába, és – ma már hihetetlen –, 240 fontért kibéreljen egy öt négyzetméteres szobát. 

Túlélni Londont

„Az Earling Broadwayen laktam és gyalog jártam dolgozni, mert tömegközlekedésre nem volt pénzem. Egy hónapja voltam kint, amikor kifigyeltem, hogy melyik parkban lehet egy kis közöm a természethez. Találtam egy külvárosi részt, ahol van egy River Parknak nevezett természetközeli terület. Tök jó, mintha tanyán lennél. És képzeld el, víz alatt találtam egy biciklit. A folyóban ott csillog két felni. Kiveszem, csont új bicikli. A gumin az illesztési olvadék még nem volt lekopva. Azzal jártam fél évig, király volt. 

Akkor már nagyobb lett a hatósugár, suli után lementem kertészkedni tíz kilométerre, a város másik felére. Volt egy kis London-térképem. Csináltam szórólapokat és bedobtam gazdagoknak kinéző házakhoz. Csak az volt a bibi, hogy felhívott, és ha nem volt hajlandó lebutítani az angolját az én szintemre, nem értettem. Yes, no, ok, today, five, kábé ilyen szinten, elmondta a címet, fölkarcoltam, kikerestem a kis térképen. Elmentem, aztán jött a rokon, meg annak a szomszédja, hogy nekik nem csinálnám-e meg a kertet. Ajánlottak egymáshoz. Mennyi? 5 font. Nagyon jó. Elmentem, dolgoztam 8 órát, adtak 40 fontot, nekiszaladtam a falnak, olyan gazdagnak éreztem magam. Nagyon boldog voltam.” 

A pénztől sosem őrült meg, nem volt az a típus, aki szereti elszórni, akkor sem ivott alkoholt, nem érdekelték az új ruhák, azt mondja, ha valaki ezt tudatosan csinálja, nagyon sokat tud spórolni. Fél év iskolai takarítás, gyorséttermi munka és kertészkedés után hazatér, bankkártya hiányában szó szerint egy köteg pénzzel, 800 ezer forintért megveszi az első komolyabb, 800-as objektívjét, és belevág a falutól néhány kilométerre, a semmi közepén egy viharvert tanya felújításába, ahol azóta is él.

Apa, van egy ötletem!  

Hazatérve leérettségizik, felveszik az erdőmérnöki egyetem vadgazdamérnöki szakára, de végül egy órára sem ül be – viszont ekkoriban megtanul például hegeszteni. A londoni angoltanulás közepette maradt ideje arra, hogy különböző találmányokon törje a fejét. Kitalálta, hogy egy úszólest épít, a hátulján egy elektromos csónakmotorral, amivel szinte hangtalanul meg tudja közelíteni a vízimadarakat. Vonalzóval-ceruzával pontos műszaki rajzokat készített, kinézte, mekkora egy vaslemez, kiszámolta a fajsúlyát, a saját súlyát is beleszámolva a kis csónak merülését. Kitalálta, hogy lehet szigetelni, horgonyozni, helyben megfordulni vele. Otthon odaállt az apja elé, hogy márpedig ő ezt megcsinálja. „Mondtam neki, hogy ez nem olyan egyszerű. De adtam neki két félcenti vastag vaslemezt, amit nem olyan könnyű elégetni, elmondtam, mire kell figyelni és otthagytam. Amikor este hazaértem, már hegesztette az úszólest” – meséli Máté Gábor. A hajót vízre tették, tökéletesen működött.

„Nagy mázlim volt, hogy a szüleim ezeket engedték. Sőt, inkább még meg is dicsértek, bármibe kezdtem. Olyan dolgokért is, amiért nem biztos, hogy az járt volna. Ez oda vezetett, hogy utána saját magam tudtam eldönteni, hogy valami jó vagy nem” – mondja Bence, aki sokat mesélt a szülei hozzáállásáról. Máté Ildikó szerint fia az átlagosnál mozgékonyabb volt és mindig érdekelte a nagyvilág. „A mai napig szállóige nálunk, hogy apa, van egy ötletem. De ezt úgy kell elképzelni, hogy 5–10-szer egy nap.”

Ezután minden erejével a profi fotós karrierre és turisztikai vállalkozására koncentrál. Pályázatokon indul (és nyer), szakmai cikkeket ír, előadásokat tart, és a stabil anyagi hátteret képek eladásából teremti meg. A tanyát sikerül felújítani, és – mivel neve már ekkor is jól cseng külföldön – természetfotós vendégeket fogad, később aztán ő is így jut el külföldre. 

Ekkor örökli meg a család legendássá vált, 1981-es évjáratú, piros kombi Zsiguliját. Hol fagerendákat szállít a tetőn, hol cementes zsákokat vagy épp több mázsa fagyasztott halat a csomagtartóban: még a környékbeli rendőrök is tudták, hogy ha megállítják, biztosan számíthatnak valami furcsa dologra. A BXL-843 forgalmi rendszámú kocsi még filmekben is szerepelt, ami egyenes utat jelentett ahhoz, hogy legendává váljon. Ma már egy kicsivel újabb autóval jár, de a külföldi vendégei valamilyen rejtélyes oknál fogva máig ezzel akarnak utazni, ha a vidéket járják.

Közben két változás is történik a fotózásban a kétezres évek közepén: a diafilmekről másokhoz hasonlóan ő is átáll a digitális fotózásra – pusztán ettől valószínű még nem lenne világhíres. A következő találmánya viszont végleg azzá teszi.

Bence a detektívüveg mögött  

A félsziget végén, a nádas sűrűjéből egy kis faház bukkan elő. Bence előveszi a kulcsot, levesszük a sáros csizmákat és belépünk. A Pusztaszeri Tájvédelmi Körzet területén járunk, egy ezer hektáros halastó-rendszer kellős közepén, ami egy természetes élőhely-visszaállítási programnak köszönhetően mára igazi madároázis.

A kisház hangszigetelt, bent már nem kell suttogni. Asztal, hűtő, két szék, néhány heverő és polc: a berendezés ennél egyszerűbb nehezen lehetne, minden arra van kitalálva, hogy a fotózásra lehessen koncentrálni, a lesek között ez mégis a luxuskategóriának számít. Összesen már több mint egy évet töltött el itt az életéből, persze nem egyhuzamban. 

56 nap karanténban

Két hónap elzártság után visszatérni a civilizációba: Bence már azelőtt hozzászokott az önkéntes karanténhoz, hogy az az emberiség kollektív élményévé vált volna. Az egyik évben, egy madárfotózós projekt miatt majdnem két teljes hónapot töltött el a lesben egyedül. Éjszaka fölkelt, másfél óra kemény munkával feltörte a jeget a les előtt, megfürdött a disznóperzselővel felmelegített öntöttvas kádban, pirkadattól sötétedésig fotózott, majd néhány óra alvás után indult újra az egész. „56 nap anélkül, hogy kijöttem volna
a félszigetről, az már nekem is erős. Egy beutaló.”

„Na gyere, menjünk! A fejedre vigyázz” – mondja, majd

mint a börtönökből szökős filmekben, fölemeli az egyik heverőt, ami alatt egy alagút nyílik.

Leereszkedünk a lépcsőn, kétoldalt piros fények vezetnek a sötétben, és elindulunk a les felé, amit 15-20 lépés után el is érünk. Leülünk a székekbe, az érintőképernyőn egy „up” feliratú gombot megnyomva egy garázskapuból átalakított motor elkezdi lassan feltekerni az ablakot védő ponyvát és egészen hihetetlen látvány tárul a szemünk elé. Ekkor értem meg, hogy miért nevezik ezt a helyet csak úgy, hogy „a színház”.

A sekély vízben egy kormorán battyog. Felzavar néhány halat, ami miatt az addig mereven figyelő szürke gém is megmozdul. A levegőben sztyeppi sirályok köröznek, de nagy a jövés-menés, néhány perc elteltével tőkés récék, nyári ludak és az itt ritkaságnak számító csörgő récék is landolnak a víz felszínén. „Az meg ott a szárcsa. Ezt egy nemzeti parkban általában csak úgy tudod megnézni, hogy felmész egy magaslesbe és látod, hogy 200 méterre ott van egy egypixeles fekete valami. De ott nem látod, hogy piros a szeme, a fiókáknak piros a tollazata a fején és milyen érdekes lába van.” 

A les titka egyrészt az egyedi perspektívában rejlik. Ebben szerepe van a tájolásnak, illetve annak, hogy a víz alatt vagyunk, és a szemünk így éppen a víz szintjével egy magasságban van, így a fotós elmosódott háttereket és speciális fényhatásokat hozhat létre. Például ilyen, amikor a háttér árnyékban marad, de az állaton még van fény: „A sötét háttér és az izzó vízcseppek nagyon brutális hatást tudnak kelteni, de az, hogy ilyen helyzetbe kerülj, az lottóötös. Sokezerből egy, mire létre tudod hozni.” Másrészt – hacsak az ember nem hajol túl közel – a speciális üveg mögött megbújva az állatok semmit sem érzékelnek abból, hogy néhány méterre vagy akár centire tőlük figyeljük őket.

Mióta a természetfotózás létezik, az emberek mindig megpróbálták elrejteni magukat az állatok elől. Ennek a legelterjedtebb módja az úgynevezett lessátor. Ez azonban csak félmegoldás, hiszen sok emlős legalább úgy tájékozódik a szaglása, mint a látása alapján. Ráadásul ezek a sátrak nemcsak takarást nyújtanak, de a fotós sem lát ki belőlük, az objektív legkisebb mozdítása pedig elriasztja a félénk állatokat – meséli Bence, közben valami szuperképességnél fogva egyszerre néz engem és pásztázza az égboltot. A szeme sarkából ki is szúr valamit, és villámgyorsan kiadja a vezényszót: „Rétisas tíz óránál!” Majd ugyanott folytatja a sztorit, ahol abbahagyta.

Sok év lesépítés után határozta el, hogy megpróbál láthatatlanná válni. Húszéves volt, amikor felkereste a környék legnagyobb üvegesét, a Szilánkot. Az egyik oldalon teljesen hagyományos, a másik oldalon fényvisszaverő réteggel ellátott, úgynevezett detektívüvegekkel kezdett el kísérletezni. Rátalált a megfelelő típusra, amit élesben is kipróbált. A téli hidegben egy szánkóval húzták a tóparti nádasba az üvegtáblát, majd levertek négy akácoszlopot. A kezdetleges lesen az eredmény megdöbbentő volt: olyan helyzetekben és olyan közelről tudott fotózni, ahogyan korábban remélni sem merte: 120 fokos szögben, zavarás nélkül. 

Bence filozófiája, hogy a jól megfogalmazott probléma már magában hordozza a megoldás kulcsát is. Mint mondja, miután ez itt sikerült, tíz másodpercen belül meg is volt a találmánya, ami a legtöbbet lendített a madárfotózásain és amitől világszerte ő lett a láthatatlan madárfotós.  A fejlesztéseiből már ekkor sem csinált titkot, a módszert megosztotta másokkal is. „Ennyire senki sem tervezi meg a képeit. Ez már tényleg fanatizmust igényel” – válaszolja, amikor arról kérdezem, hogy miért nem érik utol a világon, már ami a díjnyertes képek számát illeti. 

Ezzel nem lehet betelni  

Costa Rica őserdejében öt levélvágó hangya menetel egy faágon az éjszaka közepén. Csáprágóikkal egy-egy színes levelet cipelnek. Rutinfeladat, de ezúttal társaságot kaptak: egy zöld szempár és egy méretes makróobjektív követi őket. Egy lámpa világít, az ellenfényből két vaku villan, miközben lentről egy ventilátor fúj, hogy a mesterséges szélcsatornába került levelek a megfelelő szögbe álljanak. A hangyák ebből persze semmit sem érzékelnek. Bence keze az exponálógombon. Eljön a tökéletes pillanat, és tízezer kilométerre az otthontól, sok ezer más felvétel után, megannyi átvirrasztott éjszaka után elkészül a kép. 

Ugyanezen a fotózáson születik az Árnyjáték (Marvel of Ants) című felvétel, amiért 2010-ben megkapja A BBC Wildlife Photographer of the Year (vagyis Az év természetfotósa) címet, első magyarként a világon. Jelenleg a világverseny történetének legeredményesebb fotósa, az egyetlen eddigi induló, aki az ifjúsági és a felnőtt mezőnyben is fődíjat kapott. Ez a szakma csúcsa, a természetfotózás Oscarja, az állatfotó Nobel-díja, innen nincs feljebb.

De mit keresett a húszas évei elején Costa Ricában? Első lépésben többszáz lodge közül kiválasztottak egyet, aminek felajánlották, hogy ellátásért cserébe leseket építenek. Az üzleti modell lényege az volt, hogy később az itt megszálló fotósok egész évben megtöltik a szálláshelyet, de évente néhány hetes idősávban ők szervezhetnek ide túrákat, vagyis a részvételi díj náluk marad. A terv bevált, a fotósok hamar fölfedezték a helyet, de a tulajdonossal megszakadt a kapcsolat, miután egy idő után mindig csak „majd jövőre” maradt nekik szabad hely. Ugyanakkor már nem bánja, hogy így alakult, tízezer kilométer távolságból úgysem lehet vállalkozást vezetni, és ha nincs ez a félév, nincs a díjnyertes kép sem.

Később aztán így jutott el a szűk csapatával Brazíliába és Dél-Afrikába is. Utóbbi helyre egy szupergazdag cukornádtermesztő család hívta meg szakértőnek. „Nekik nagyjából olyan egy vadaskert, mint Budán a medence. Az kell. És hát ugye mit lehet kezdeni vele, mint azt, hogy be van kerítve, jönnek a vadászok, agyonlövik a zsiráfot, majd veszik a következő zsiráfot.”

Aztán a három fiú közül a középsőnek kezdett nem tetszeni ez a gyakorlat, különösen, miután elment abba az irányba, hogy néhány vadász félig ittas állapotban, terepjáróról lövöldözte a jószágokat. Végül ő kereste meg Bencét, adott neki egy terepjárót, egy vezetőt, akivel bejárták a kilencezer hektáros területet, megtervezték az elefántbiztos leseket, amit később meg is építettek. Öt év után már az egyébként kemény üzletember családfőnek is jobban tetszik ez így, a fotós turizmus már több bevételt hoz, mint a vadásztatás. „Rájöttünk, hogy aki nem fotós, annak is óriási élmény a föld alá bebújni és detektívüveg mögül figyelni az állatokat. Ezzel nem lehet betelni.”

Bence ma már mindenhol ismert, bárhová elutazhat hosszabb időre is, akár magyarországi vendéglátásért cserébe, és mivel a Panasonic gyári tesztelője, a japán cég a repülőjegyét is állja. De külföldön élni nem szeretne: „Éltem Londonban, Costa Ricában, Brazíliában. De azért jó utazni, mert utána még jobb hazajönni.”

Az antiüzletember  

Az ötlet annyira életképes volt, hogy amikor a lesrendszere elkezdett működni, sokan kérdezték tőle, hogy miért nem épít globális franchise-t és keres egy raklapnyi pénzt. De – mint mondja – ez szerencsére nem így történt, nem vált a dolog rabjává és máig ő válogathat, hogy mibe vág bele. „És pénz meg lesz. Én se mindig tudom, hogy honnan, de lesz.”

18 éves kora óta vállalkozik, de azon jót nevet, amikor fölvetem, hogy az egyik cikkben nemzetközileg is sikeres üzletembernek nevezik. Mint mondja, a pénz csak addig érdekli, amíg meg tudja csinálni a fotós projektjeit és ki tudja fizetni a csapatát, amit lépéséről lépésre épített föl. Egy jó évtizede dolgozik együtt Olasz Csabával (Bence telefonjában csak úgy szerepel: A Mester), aki végzettsége szerint elektrotechnikai műszerész, de egyébként túravezető, programozó, de ha éppen kell, akkor kőműves, a vállalkozás mindenese. Nagyjából úgy kell őt elképzelnünk, mint Q-t a James Bond-sorozatban: nincs olyan, hogy valamit ne tudna megreparálni vagy átalakítani.

A falubeli Kovács Krisztiánt (Kokót) először csak arra kérte meg Bence, hogy keressen a megyében búbos banka fészkeket. Később ő is csatlakozott a csapathoz, ahol szintén mindenes – ha kell, jeget tör, hegeszt, lest épít vagy épp hálót varr –, a negyedik csapattag pedig Reichenberger Magdolna (Andi), aki a csapat budapesti titkárnője, menedzsere, ügyintézője egy személyben. És mellettük még besegít vagy 20–30 ember, főként önkéntes munkában. Gődény Csaba (Pelikán) Costa Ricába tartott vele, Gaál Péter pedig vállalatvezetőként támogatja a természetvédelmi projektjeit. Amikor megválogatja, hogy kikkel szeretne dolgozni, egy dolgot biztosan néz (és nem a becenevekre gondolok): „Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy mert így szoktuk. Mindenkinek az az érdeke, hogy úgy csináljuk, ahogy nem szoktuk.”

„Másoknak az benne a legelviselhetetlenebb, hogy túlságosan precíz” – mondja róla Csaba, amikor arról kérdezem, hogy nehéz-e a közös munka. Azt mondja, hogy egyébként szinte lehetetlen vele összeveszni, nekik tizenkét év alatt sem sikerült. A miliő Krisztián szerint is baráti, ugyan főnöknek hívják, de sokkal inkább vezető, aki arra is figyel, hogy ne ugyanazt csinálják egy hónapig. „Eleinte nehéz volt megszokni, hogy miért kell mindent ennyire pontosan, milliméterre kimérni.”

Ezt a tervezettséget és a kreativitást emeli ki róla Kiss Róbert építész is, akivel évek óta együtt dolgoznak a komolyabb szerkezeteket igénylő építményein. Azt mondja, nagyon ritkán találkozni olyan emberrel, aki ennyire globálisan tekint a dolgokra és egy pillanat alatt alkalmazni tudja, amit megtanult. „Cserébe a maximalizmusért hajlandó felülírni az úgynevezett szokványos dolgokat. Az építőiparban is gyakori, hogy valamit szoktak valahogy, bele se gondolunk. Ő pedig megkérdezi, miért ne változtathatnánk ezen? De ha a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy a szokványos a jobb, hajlandó újragondolni az egészet.” 

Bence szerint „nem lehet cél mindig a több. Nem lehet a cél mindig az, hogy növekedni. És kiszipolyozni minden lehetőséget, amit csak lehet. Engem csöppet sem zavar, hogy bejön 100 e-mail, tízzel foglalkozunk, kilencvennel meg nem. Nagyon sok lovat nem lovagoltam meg, rohantak ki a karámból.”  Nem egy tipikus cégvezető, na. A sors – és a természetfotózás – viszont befolyásos emberekkel, milliárdosokkal, döntéshozókkal is összehozta. Az egyik legnagyobb dolognak az életben azt tartja, hogy nagyon sok barátja van. És persze kapcsolati tőkéje. A nem okos telefonján nincs net, viszont van háromezer telefonszáma. Tárgyalt már főpolgármesterrel, cégvezetőkkel, az előadásán ott ül híres zenész, de járt már nála Áder János köztársasági elnök és Jane Goodall etológus-aktivista is.

„Mindig annyi pénzt költöttem, mint amennyit megkerestem. Valahogy nem voltak nagyobb igényeim, mint lehetőségeim. Már nagyon sok komoly eredményt elértem, a világversenyt is megnyertem 2010-ben, de még mindig középkategóriás, használt felszereléssel dolgoztam.”

„Ha most adnának korlátlan mennyiségű pénzt, akkor is ugyanezzel az egymilliós autóval járnék. Semmivel sem érezném jobban magam egy 30 milliósban, sőt, rosszabb lenne egy olyan autóban ülni, amiből tíz család egy éven keresztül boldog lehetne.” A pénz nem, de a jótékonykodás annál jobban érdekli. Egy nap Böjte Csaba ferencesrendi szerzetes írt rá a Facebookon, és beszélgetésükből barátság lett.

Töri a nádat  

Az elmúlt évtizedben a fotózás mellett több új projektet is elindított – néhány száz nemzetközi fotós díj után ez nem is túl nagy meglepetés. Elsőként a könyvkiadásba vágott bele, Láthatatlanul – A detektívtükrös természetfotózás kulisszatitkai című kötetben mindent leírt, amit a technikáról tudni érdemes. „Újszerű meglátásával, ötleteivel, meglepő technikai megoldásaival teljesen megújította a madárfényképezés gyakorlatát, és példáján okulva, egyre inkább teret nyer az a szemlélet, hogy az állatokat akcióban, illetve jellemző viselkedésük közben érdemes fotózni” – írja róla Kalotás Zsolt, a Magyar Természetfotósok Szövetségének alapító elnöke a kötet előszavában. A gyönyörű illusztrációkat mellesleg színes sztorik tarkítják, Bence mesélőnek sem utolsó.

„Valószínűleg az egyetlen ember vagyok az országban, aki úgy írt könyvet, hogy egyetlen egyet sem olvasott el”

– mondja. Később két nagy névvel, a finn Markus Varesvuo és Jari Peltomäki fotósokkal megírják  A madárfotózás kézikönyvét, néhány éve pedig kifejlesztett egy természetfotós játszóteret. 

Ezután kezdtek bele az eddigi legnagyobb projektbe, egy szabadtéri kiállítás megszervezésébe, amihez mindent maguk fejlesztettek. Egy teljesen egyedi paravánrendszert találtak ki, az üvegfelület mögött elhelyezett képeket és a frappáns szövegeket hátulról LED-fényekkel átvilágították. A legfontosabb kérdés az volt, hogy ki tud a legszebben üvegre nyomtatni. Tíz céggel álltak kapcsolatban Berlintől Amszterdamig, jöttek a minták, végül a magyar Béflex nyomda vezetője beleszeretett a projektbe, és egy évig csak azzal foglalkoztak közös erővel, hogy hogyan tudnak a feketéből még feketébbet csinálni, majd a fóliát hogy lehet a hőkezelt biztonsági üvegen rögzíteni. Bence azt meséli, hogy az elején maga se hitte volna, de alsó hangon száz ember dolgozott a projekten, vagy tíz szakma találkozott benne. „Akkora segítségeket kaptunk, hogy egyébként nem tudtuk volna megvalósítani. Ez mindig kegyetlen jól működik. A szívüket beleteszik, de én töröm a nádat.”

A kiállítássorozat a budapesti Szent István Bazilika elől indult, megfordult hét vidéki városban, végül az Arany János utcai metrómegállónál zárult, amit minden várakozást felülmúlva 1 milliónál is többen néztek meg. A látogatószámot a paravánokba épített lézeres számlálóval tudták pontosan mérni – ez is saját fejlesztés. Mindez nem is túl nagy büdzséből valósult meg, a szponzoroknak és a városoknak köszönhetően pedig mindenki ingyen nézhette meg. A tárlat anyagából egy különleges kiadású könyv is készült – a címét mondjuk nem gondolták túl: A kiállítás. 

A kész anyagot legszívesebben egyben eladnák – 500 ezer euróért már meg is válnának tőle, ami az egyedi installációt és a látogatószámot tekintve baráti összegnek mondható –, de az is lehet, hogy egy kicsit félreteszik, és európai turnéra indulnak. Bencének az a lényeg, hogy minél hamarabb visszatérhessen a terepre, mert jólesett a kis kitérő, de igazán fényképezőgép mögött érzi jól magát. 

A kiállítás kapcsán minden helyszínen tartott előadást is, amiről később úgy nyilatkozott, mint élete legjobb biznisze. Bár volt már előadói tapasztalata, de nem izgulta túl a készülést, bekészített majdnem 400 képet, a közönség meg szakadt a nevetéstől. Bence nemcsak a fotózásban van otthon, a hallgatóit is könnyen magával ragadja humorával és a már-már az őrültség határait súroló kalandjaival. „Azt se gondoltam volna, hogy 1 millióan nézik meg, de azt meg főleg nem, hogy 13 ezer ember jegyet vásárol arra, hogy én ott bohóckodok a színpadon.”

156 ferihegyi ürge  

Fanatikus, de nem elvakult természetvédő, és erről szívesen beszél is. Azt mondja, alapjaiban hibás például az a megközelítés, hogy a medvék túlszaporodtak az erdélyi hegyekben és ezért vadászni kellene őket. Éppen az emberiségnek kellene végiggondolni azt, hogy az élőhelyeket elvette, és a drasztikus változásokra nem az ólomlövedék a megoldás. „Ha egy útépítő cég tulajdonosa lennék, két dolog érdekelne – mondja, miközben az autópályán haladunk Hortobágy felé. – Hogy tudok minőségi autópályát csinálni, ami száz év múlva is itt lesz, és a német autópályát is veri. A második, hogy hogy tudok közben belerakni olyan innovatív dolgokat, amitől a környezetet is kevésbé károsítja.”

„A kertben dolgozunk, ma például elültettünk háromszáz fát” – válaszolja kicsit később, egy tavaszi napon, amikor arról kérdezem a telefonban, hogy mit csinál a karantén alatt. Egy gyorsan növő fafajtát, a mezei szilt választották. Bence nem csak beszél a környezetvédelemről, a tanyája körüli földeket apránként megvásárolva tízhektáros birtokot alakított ki, ahol az őshonos növényzetet is szeretné visszaállítani, mivel az Alföld egykor nem pusztaság volt, hanem erdőfoltokkal tarkított terület. Vad gyümölcsféléket, galagonyát, kökényt ültetett, csupa olyan sűrűn növő, őshonos fajt, ami a vadvilágnak táplálékot és búvóhelyet jelent.

De nem állt meg itt: a fákra százával telepítette a madárodúkat, majd megkereste a ferihegyi repteret, ahol megengedték, hogy összefogdosson 156 ürgét. (A ragadozómadarak szeretik a rágcsálókat, a repülők viszont nem szeretik a ragadozómadarakat, ezért a reptér boldog, ha elviszik az egyébként védett állatokat.)

Ezután lefúrtak néhány ezer lyukat a tanya udvarán, a lyukakat üvegpalackokkal tömték be, hogy az ürgék ki tudják magukat fúrni, de ne szökjenek el rögtön. Az alföldi pusztákon egyébként őshonos állatok olyan jól érezték magukat, hogy ma már legalább háromezer rohangál a tanya udvarán. „A természettel való együttélés mindenkinek a lételeme. Elszakadtunk a természettől, de most egy olyan időszakban élünk, amikor egyre több emberben kifejeződik az, hogy basszus, mi ezt kölcsönkaptuk.”

Szereti az állatokat, de a táplálkozásában egyébként nem követ semmiféle szélsőséget, húst is eszik, csak megnézi, hogy mit, és mennyit. Mint mondja, amíg egy kiló marhahús előállítása 16 kiló szén-dioxidot termel, egy kiló baromfié csupán egyet. És az se mindegy, hogy az ember pazarol-e, vagy csak annyit szed ki a tányérra, amennyit meg is eszik. „Az emberi szervezet hetvenezer éven keresztül úgy alakult ki, hogy mindenevő. Eszik bogyót, gyümölcsöt, zöldséget, főleg szezonális dolgokat. Ezt egy tollvonással áthúzni úgy, hogy az egyik tényezőt kivesszük, az ugyanaz, mint amikor a természetet romboljuk: nem kimutatható következményekkel fog járni.”

A hosszú beszélgetés után már majdnem letesszük a telefont, amikor teljesen véletlenül kiderül, hogy egyébként egy újfajta madárodú prototípusán is dolgozik. Újdonsága, hogy a betontextilből készült madárlak két éllel támaszkodik a fára, így teljesen stabil, a rögzítése pedig követi a fa növekedését. Tényleg mindig van egy ötlete.

„Bence őrült, a szó legnemesebb értelmében – mondja róla Kiss Róbert. – Az eredményeinek az egyik legfontosabb oka, hogy nem tudja elképzelni, akár legyen az egy fotó, egy építmény, egy nyomtatvány, hogy ne legyen minden az ő elképzelése szerint a helyén.”

„Sok mindent meg lehet tervezni. A perspektívát, a hátteret, a fényeket. De azt, hogy mi fog jönni a les elé, mikor, hogy teljes mértékben az időjárásra vagyunk utalva, az állatok szeszélyére, és minden nap történik valami újdonság, azt nem. Amit nyolcadik osztályban a kis nádlesbe bebújva elkezdtem, most is ezt csinálom. De az a misztikum, ami abban teljesedik ki, hogy az állatok nem tudnak arról, hogy én ott vagyok, és olyan jeleneteket lehet látni, amit egyébként nem, ez számomra megunhatatlan.” 

Madárszínház a Hortobágyon

Bence most minden erejével a következő nagy dobásán dolgozik. Egy olyan „madárszínházon”, ami a lesek mintájára, de akár csoportok fogadására is alkalmas méretben készül, először a Hortobágyon vagy a Balaton-felvidéken.

„Egy fordított állatkertről van szó, tehát mi vagyunk bezárva, az élőlények meg szabadon, ezért minden egyes látogatásod alkalmával, minden évszakban, minden napszakban mást fogsz látni” – mondja, miközben negyedórás munkával áttörjük-kússzuk magunkat a nádason, majd mellig gázolunk a hortobágyi halastóban. Pontosan azon a helyen állunk, ahol a tervek szerint két-három év múlva már egy Európában egyedülálló madármegfigyelő hely jöhet létre. „A jegesmedve ketrecében mindig csak jegesmedve lesz. Itt nem lesz jegesmedve, tigris, meg oroszlán, amiről azt gondolod, hogy ez az élővilág. Viszont lesz kócsag, ami előtted fog meg egy halat. Ha éjszaka jössz, látsz egy vidrát, ami úszik a víz alatt.”

Kevesen tudják, hogy a pelikán például az őshonos faunához tartozik, de rendszeresen feltűnik a flamingó is itt, a nyári ludak, kócsagok, darvak mellett.

„Ha kijön az ember, és eltölt itt egy napot, olyan nincs, hogy ne lásson rétisast. A mélypont 8–10 pár volt” – mondja Tar János, a Hortobágyi Nemzeti Park munkatársa. A tervek szerint ezzel a projekttel Európa egyik legjobb sasmegfigyelőhelye jöhet létre.