Aki járt valaha a Sziget-irodában, és rápillantott a falakra, tudja Gerendai Károlyról, hogy a hazai kortárs képzőművészet lelkes gyűjtője. Mégis nehezen fogható fel, hogy a Sziget-alapító, Costes-tulajdonos, Lupa-tengerpartosító vállalkozónak, aki bevallása szerint gyakran kerül időzavarba, hogyan jut energiája még műgyűjtéssel is foglalkozni. Pedig az ötvenet idén betöltő Károlynak a gyűjtés mindig ott volt az életében. ­„Gyerekkoromban bélyeget, pénzérméket, szalvétákat, gyufacímkét, alumínium sörös- és üdítősdobozokat gyűjtöttem, valamit mindig. Mára ebből a kortárs művészeti alkotások, a Dupont öngyújtók és a közelmúltig a borok maradtak meg.”

A kurrens listából talán az öngyújtó és a bor szorul némi magyarázatra. „A Dupont öngyújtókat több mint száz éve gyártják, én csak az elmúlt harminc évben készülteket gyűjtöm, de ez még szerintem is annyira sznob dolog, hogy nem nagyon reklámozom.” Úgy véli, sok ember zsebében jogosan nyílna ki a bicska, ha megtudnák, mekkora összegeket képes kiadni egy limitált szériás öngyújtóért, ezért árat inkább nem említ, de azt elárulja, hogy több mint ezer öngyújtója van már, amiket akkor sem használt, amikor még nem elektromos, hanem hagyományos cigarettát szívott.

Borgyűjtő szenvedélye meg azért furcsa kissé, mert közismerten antialkoholista. „A baráti körömben többen is érdeklődtek a borok iránt, jártam velük bortúrákra, borkóstolókra, de mivel én nem ittam, nagyon furán éreztem magam ilyenkor. Aztán elkezdtem olvasni a szakirodalmat, hogy legalább valamennyire értsek a témához, és ahol jártunk, emlékbe vettem borokat, így nekem is lett valami közöm a dologhoz.” Egy idő után rákapott a gyűjtésre, és már aukciókon is vásárolt, javarészt magyar borokat. 

Sokáig édesapjánál és ismerősök pincéiben tárolta gyarapodó gyűjteményét, de amikor bő tíz éve megépült a ház, ahol azóta lakik családjával, végre lett körülbelül 3400 palack borának pincéje. „Azt hittem, lesz helyem újabbaknak, de ez a pince nagyon hamar betelt, már megint nincs hova tenni őket. Ráadásul, mivel nem iszom, kezdenek tönkremenni, ma már a gyűjtemény jelentős százalékának valószínűleg nincs élvezeti értéke. Rossz érzés, hogy kárba vesznek, ezért aztán leálltam a borvásárlással.”

Ha nem nézegetné, nem veszi meg

Ahogyan a borok és az öngyújtók gyűjtését, a műtárgyakét is nagyjából huszonöt éve kezdte. Reálértelmiségi családban nőtt fel, apja mérnök, anyja gazdasági vezető volt különböző cégeknél, különösebb művészeti affinitást nem hoz otthonról. A legelső kép, amit húszévesen megvásárolt, még nem a gyűjtés kezdetét jelezte. „Édesanyámnak, aki 19 éves koromban meghalt egy autóbalesetben, a fehér orgona volt a kedvenc virága. Egy váci étteremben a falon lógtak eladó képek, az egyik fehér orgonákat ábrázolt, ezt megvettem, emléknek mintegy. De utána még  négy-öt évig nem vásároltam műtárgyakat.”

Már tizenéves korában elkezdett zenekarok menedzselésével és rendezvényszervezéssel foglalkozni, így ismerkedett meg olyan underground zenészekkel, akik képzőművészek is voltak. Ez vezetett a 90-es évek második felében a tudatosabb, eleinte szorosan bizonyos személyekhez – elsősorban a szentendrei képzőművészkörhöz tartozó Wahorn Andráshoz, feLugossy Lászlóhoz, ef Zámbó Istvánhoz, Bernáth(y) Sándorhoz, vagyis a Bizottság zenekar tagjaihoz – kötődő vásárlásokhoz. Egy másik körhöz kapcsolódott Bada Dada és drMáriás, vagy Nagy Kriszta Tereskova. „Először a zenei tevékenységüket követtem, de a képzőművészet által egy másik arcukat is megismerhettem. Voltak köztük olyanok is, akikről tudtam, hogy egyfajta segítség is nekik, ha megveszem a munkáikat.”

Nem feltétlenül evidens, hogy a jó zenész jó festő is, és Károly rögtön le is szögezi, hogy csak olyasmit vesz meg, ami neki személy szerint tetszik, akkor viszont nem mérlegel túl sokat. „Képet úgy veszek, hogy azzal együtt akarok élni. Ha tetszik, és van hova kitenni, akkor nem fogom azért nem megvenni, mert mondjuk nem illik a többi közé, vagy mert attól a művésztől már vettem képet. Ilyen szempontból nincs bennem konzekvens gondolkodás. Mindig akkor állok le a képvásárlással, amikor elfogynak körülöttem a felületek. Ha éppen nincs hova kitenni képet, akkor venni sincs kedvem, mert idegesít, ha egy raktárban porosodnak.”

Így aztán nincs egyetlen nagyon szigorú irányvonal a gyűjteményében, de ez nem zavarja. „Ha alapvetően a személyes ízlésedből indulsz ki a vásárlásoknál, akkor végül jó eséllyel nem lesz nagyon széles a spektrum. Van néhány főbb vonal, ami jobban megfog: azok a képek, amikben fanyar humor, ironikus üzenet van, de kifejezetten szeretem a nonfiguratív, akár geometrikus, igazából csak hangulatokat közvetítő dolgokat is. Az ábrázoló jellegű, figuratív festészet viszont általában nem hoz lázba.”

Hogy mit kéne megvennie, az egyáltalán nem izgatja. „Sokszor előfordul, hogy egy általam különben kedvelt művésznek olyan képe jön szembe, ami valamiért nem szólít meg, akkor nem veszem meg. Hiába érné meg esetleg, vagy mondják rá, hogy fontos mű, ha nem akarom nézegetni a falamon.” A befektetési szempont amúgy is hidegen hagyja, eddig egyik gyűjteményéből sem adott még el soha semmit, legfeljebb az fordult elő, hogy egy ismerősnek ajándékozott valamit. „Lelkileg nem tudom kezelni, hogy valamitől megváljak, ami nekem fontos. Én a gyűjtésért gyűjtök.”

Érzelmi vásárlás és némi sznobéria

Jelenleg körülbelül négyszáz darabból áll a gyűjteménye, néhány fotót és szobrot leszámítva mind festmény. Leginkább aukciókon, hazai vásárokon és galériákban vásárol, az acb Galériával, a Várfokkal és a Godot Galériával a legszorosabb a kapcsolata. A Godot-ban 2012-ben kiállítást is rendeztek gyűjteményéből, a galéria vezetője, Kozák Gábor szinte szabadkozik, hogy csak jót tud mondani törzsvásárlójáról. „Mindenkiről keringenek rossz történetek, de Károlyról még egyet sem hallottam. Nincs negatív oldala, a legkorrektebb, legpontosabb ember. Ha megbeszéljük, hogy fél egyre jön, akkor két perccel előtte telefonál, hogy ne haragudjak, de négy percet késni fog, és fél egy után négy perccel megérkezik. Ő a legkönnyebb vevő: nem kell rábeszélni semmire, mert amit nem akar megvenni, azt úgysem veszi meg, amit pedig meg akar venni, azt úgyis megveszi. Nagyon nagyvonalú és jóindulatú.”

Kozák Gábor megerősíti, hogy Károly „érzelmi vásárló”, aki még nem adott el műtárgyat. Régóta ismerik egymást, galériás-műgyűjtő kapcsolatban úgy tíz éve állnak, ez alatt Károly többek közt feLugossy- és Bukta Imre-képeket vett a Godot-tól. Tavaly megtartott aukciójukon ő vásárolta meg azt a Big Wave című, nagyméretű Wahorn András-festményt is, ami az árverési katalógus címlapján szerepelt. 

Kiállításmegnyitókra Károly nem nagyon jár. „Outsidernek érzem magam ebben a közegben, mert tudományos szempontból ma is felületes a viszonyom a képzőművészettel, az alapvető stílusirányzatokat sem feltétlenül ismerem, nem tudnám elemezni a műveket, nincs meg hozzá a megfelelő műveltségem. Azok az emberek, akik ebben a közegben mozognak, általában sokkal jobban képben vannak, és ettől én mindig feszengek picit. Nekem ez tényleg egy érzelmi alapú ügy maradt, és ezt próbálom is így megtartani.

Élvezem, hogy nincs mögötte egy csomó tudatosság, az élet más területein épp elégszer kell racionális döntéseket hoznom.”

Azt mondja, hatalmas változásokon nem ment át az ízlése az elmúlt húsz évben, bár eleinte még vett klasszikus modern műveket is olyan elismert művészektől – Scheiber Hugó, Ország Lili, Kádár Béla, Anna Margit –, akiket akkor megengedhetett magának. „A sznobéria a legelején még ennél is jobban működött bennem, ma már eszembe nem jutna ilyen műveket venni, de arra tök büszke vagyok, hogy kevés olyan kép van a korai időszakból is, amit már nem nézegetek szívesen. Bár erre lehetne azt is mondani, hogy csak azért, mert nem fejlődött eleget az ízlésem. Nálam inkább szélesedett a spektrum, az elmúlt években vettem olyan műtárgyakat, amikről úgy sejtem, a húsz évvel ezelőtti énemnek még nem tetszettek volna. Például a Kis Varsó, Várnai Gyula vagy Gróf Ferenc műveinek olykor tudományos mélysége régebben nem hiszem, hogy különösebben megfogott volna.”

Hobbi és mecenatúra

Május közepén, a karanténidőszakban beszélgetünk videocseten, Károly a kedvemért körbejárja a családi ház egy részét a kamerával, és mutat néhány műtárgyat. A lépcsőház rögtön tele van festményekkel, az ajtók fölötti falfelületeken is lóg egy-egy kép. „Kicsit kezd túl sűrű lenni a helyzet. Egy kiállításon nem így szokták kitenni a képeket – jegyzi meg. – Ritkán cserélem őket, főleg olyankor, amikor eszembe jut, hogy ha valamit átrendeznék egy kicsit, akkor még egy kép kiférne. Az elején még néztem, hova melyik kép illik a legjobban, de ezt már réges-rég föladtam, örülök, ha találok egy helyet, ahova még ki tudok tenni egy képet.” Ami már nem olyan nagy kedvenc, azt sem veszi le. „Ha nálam »büntibe kerül« egy kép, az lekerül a szuterénbe. Az említett korai vásárlásaim, szegények, már ott laknak, de legalább valahol kint vannak a falon. A lépcsőházban, a dolgozóban vagy a nappaliban levőket sokkal gyakrabban látom, így az, hogy melyik helyiségben van épp egy kép, valamennyire jelzi a megbecsültségét.”

Az évek során nemhogy nem lanyhult a gyűjtési kedve, ellenkezőleg: az első nyolc–tíz évben öt, tíz, tizenöt képet vásárolt évente, aztán egyre többet. „Tavaly körülbelül ötven képet vettem, amiben persze benne van az is, hogy a Sziget eladása óta anyagi lehetőségeim is jelentősen megnőttek, és kevésbé kell visszafognom magam. De a hobbijaimra mindig sokat költöttem, az éves bevételeim legalább ötven százalékát a gyűjteményeim bővítésére és utazásra áldozom. Csak műalkotásokra az utóbbi öt évben szerintem évente legalább ötvenmillió forintot költöttem. Mondjuk, ebben benne van az is, amit jótékonysági aukciókon vásároltam, olyankor az is fontos szempont, hogy egy-egy ügyet is segítek.”

Ez nem jelenti azt, hogy gondolkodás nélkül megvesz bármit, ami megtetszik neki, nagyjából tízmillió forint az a lélektani határ, amennyit hajlandó kiadni egy műalkotásért, de persze a festmények többségét ennél jóval olcsóbban vette. „Vannak olyan darabok a gyűjteményemben, amik ma már több tízmillió forintot érhetnek, például a Françoise Gilot-képek, de Nádler Istvántól is van körülbelül tíz nagyméretű festményem, amiket én korábban egy–kétmillió forintért vettem, de látom, hogy aukciókon mostanában mennyiért mennek el.” A leütési árak persze nagyon változók, de volt olyan 1971-es Nádler-festmény is, ami tavaly a Virág Judit Galéria és Aukciósház árverésén 35 millió forintért kelt el.

„A vásárlási kedvet az is meghatározza, hogy az ember mikor, mit engedhet meg magának. Vannak művészek, akiktől azért nincs képem, mert mindig túl drágák voltak nekem. Ilyen például Reigl Judit, akinek legalább tizenöt éve nézegetem a műveit, de amikor először nézegettem, az akkori lehetőségeimhez képest drága volt. Ma annak a hússzorosáért lehet venni tőle munkát, ez meg a mostani lehetőségeimhez képest drága. Hiába tetszik, valószínűleg őróla már lemaradok.” Károly a legnagyobb összeget, negyvenezer eurót Tót Endre Mona Lisa Ausschnitt című munkájáért adta ki. „Különleges kép olyan szempontból, hogy Tót Endre nem sok ilyet készített. Neki például sokszor voltak korszakváltásai, de azok közé tartozik, akiknek sokféle stílusban bírom a művészetét. Ugyanez igaz Tarr Hajnira is.”

Tőle már legalább tíz képet vett, amióta 2008-ban megismerkedtek a Mosoly Alapítvány első jótékonysági aukcióján. Hajnalka ezt így idézi fel: „Akkoriban még vendéglátóztam, úgy próbáltam túlélni, és már kezdtem azt hinni, hogy fizikailag bele fogok reccsenni. Az aukción szerepelt négy rajzom egy csomagban, és állati magas áron, kétmillió forintért ment el. Károly vette meg.” Az alapítvány és a művész felesben osztoztak, és az ügylet azzal a vállalással járt, hogy Károly a következő két évben is ugyanannyiért vásárol még. „Ez nekem akkor olyan volt, mint a megváltás. Ennyin tud múlni egy művész túlélése, ez a mecenatúra ereje, amivel egy gazdag ember eléri, hogy a másik ne fulladjon bele a párizsiszagú valóságba.”

Károly vásárlásai azóta is sokat jelentenek Tarr Hajnalkának, és ez túlmutat a pénzügyi támogatáson. „Olyankor vásárol tőlem, ha megtetszik neki valami, de úgy érzékeltem, hogy akkor is, ha tudja, hogy szarban vagyok. Sosem alkudozott. Állatira szerény és őszinte ember, aki tud arról is beszélni, ha éppen az ő cége van szarban. Egyszerűen közli a tényeket, az a taktikázás, ami az üzleti életben megy, egyáltalán nem jellemző rá, és ez kivételes emberré tette számomra. Nem úgy viszonyulok hozzá, mint egy gyűjtőhöz, inkább emberileg áll ott a hátam mögött, egyfajta stabilitást jelent.”

Amíg van mit enni, nem ad el

A művészet iránti vonzalom a Gerendai-vállalkozások helyszínein is megjelenik. „Már a legelső Szigeten ki voltak állítva ef Zámbó szobrai, egy nemzetközi alkotótábor is mindig zajlik a fesztivál ideje alatt, és aztán megcsináltuk az Art Zone-t, ahol alkotók és galeristák is megjelenhetnek. Olyan is volt, hogy fölkértünk alkotókat, készítsenek a fesztiváljainkhoz kötődő műveket, amikből aztán jótékonysági aukciót tartottunk.” Nemcsak a Sziget-irodában, de az éttermeiben is a gyűjteménye darabjai díszítik a falakat, és szokott azzal poénkodni, hogy a Lupa Beachcsel jól megszívta, mert strandon elég nehéz képeket kitenni – bár már felépült egy rendezvénytér is, ahova hamarosan kiviszi a legújabb festményeket.

A jelenlegi járványhelyzetben persze nem ez az elsődleges fókusz. „Két gyönyörű Nádler-képet láttam pont a járvány beütése előtt az Art and Antique vásáron, de otthagytam őket. Napokig idegesített, hogy nem vettem meg őket, most meg örülök, mert abból a pénzből még egy hónapig életben tudom tartani a Costest.” De festményeladás továbbra sem merül fel benne. „Nyilván, ha eljön egy olyan pont, hogy ezen múlik, fenn tudom-e tartani a vállalkozásaimat, vagy tudok-e enni adni a családomnak, akkor lehet, hogy mégis eladok majd műtárgyakat. De amíg nem erről van szó, hanem azokat a tartalékaimat élem föl, amikből képeket vehettem vagy utazgathattam volna, addig még nem ezen jár az agyam.”