Süle Kati elmúlt ötven, öltözködésében mégis annyi kísérletezőkedv és bátorság van, ami a fiatalabbakra is ritkán jellemző. Szerinte nem ő az, aki különösebben bátor lenne, inkább a többség bátortalan.
Karrier Ha egy későbbi korba születik, talán már gyerekkorában tudja magáról, hogy személyi stylist akar lenni. Süle Kati viszont akkor született, amikor ez a szakma még csak nem is létezett, így az álommunkához kicsit kanyargósabb út vezetett el. A bölcsészkar elvégzése után a műkereskedelem felé vette az irányt: galériáknál lett művészettörténész és műbecsüs. Dolgozott a Kati Zoób divatháznak is, ahol először a prêt-à-porter, majd az haute couture darabok eladásáért felelt. Időközben egy kézműves magazinnak is készített do-it-yourself anyagokat, így az alkotásba és az újságírásba is belekóstolt. A többféle tapasztalat egy ponton összeért, amikor a 2000-es években álnéven (a Szex és New York után szabadon, Keti Bredsó néven) blogolni kezdett, hogy stílustippeket adjon a nagyközönségnek. Bár korábban csak a barátainak segített az öltözködésben, a blog hatására lassan, de biztosan bővülni kezdett az ügyfélköre. Ma már elmondhatja magáról, hogy tíz éve dolgozik személyi stylistként, és hálás feladatnak tartja, hogy az a dolga, hogy mindenkiben meglássa a szépet.
Stílus A gyermek Kati hamar eldöntötte, mi az, amit nem szeretne: követni a konvenciókat. Diplomata szüleinek határozott véleményük volt arról, hogyan kellene kinéznie, de neki is megvolt a maga elképzelése, ezért sokat küzdött, hogy úgy öltözhessen, ahogy akar. „A szocializmus azt sulykolta, hogy legyél észrevehetetlen, olvadj bele a közegbe. Az egyéniséget veszélyforrásnak tartották, ferde szemmel néztek rád, ha kilógtál a sorból. A szüleim is hasonló elveket vallottak, hiszen abban a korban szocializálódtak. Borzasztóan zavarta őket, hogy velük ellentétben én látható akartam lenni” – mondja, majd hozzáteszi, hogy azóta ugyan kinyílt a világ, de az emberek gondolkodása zárt maradt. Szerinte ő sem azért lóg ki a sorból, mert annyira extravagáns lenne, hanem mert az utcakép nagyon unalmas. Az emberek zöme nem tanul meg látni: nem figyelnek a színekre, a formákra, a fazonokra, az anyagokra és a minőségre sem. Szinte mindenki biztonsági játékos, ő viszont sosem venne fel olyan mainstream darabokat, mint például a farmer vagy a Converse tornacipő. Kedvenc márkái nincsenek, nem hisz abban, hogy az ember stílusát márkáknak kellene meghatározniuk. High end, fast fashion és vintage darabok is sorakoznak a gardróbjában, és az egyes outfitjein belül is keverni szokta őket. Szeret játszani a rétegekkel, a fotózáson viselt szettjéről is kiderül, hogy valójában három réteget rejt: egy tüll alsószoknyát, egy ruhát és egy kimonóként viselt másik ruhát. Nem hisz „a kevesebb több” elvben, inkább a karakterességet tartja fontosnak. Például imádja halmozni az ékszereket, pedig az egyes darabjai már önmagukban is figyelemfelkeltők, és szinte műtárgynak is megállnák a helyüket. Arra a kérdésre, hogy az idő múlása miként hatott az öltözködésére, nevetve közli: felszabadítóan. „Fiatalon is kilógtam a sorból, de bevallom, akkor még volt bennem valamennyi megfelelési kényszer. Ma már egyáltalán nincs. Önazonosnak érzem magam, nem zavar az öregedés. Látom a ráncaimat, de sosem az érdekelt, hogyan szabadulhatnék meg tőlük, hanem hogy mi az, ami kompatibilis velük.” A védjegyének számító piros rúzsról sem akart lemondani soha, inkább megkereste azt, amelyik nem folyik bele az apró ráncokba, hanem a helyén marad. Sajnálja, hogy a nők nagy része nem így gondolkodik, és a legtöbben inkább elengedik a nőiességüket egy bizonyos kor felett. Neki ma, nagymama létére is ugyanaz a célja a megjelenésével, ami tinikorában volt: hogy látható legyen. Úgy véli, ennek itthon még mindig nincs meg a kultúrája, az öltözködést csak kevesen merik önkifejezésre használni. Beszédesnek tartja a hazai elit öltözködési kultúráját is, ami egyetlen célt szolgál: a megjelenésükkel is demonstrálni, mennyi pénzük van. „Tetőtől talpig Gucciba öltözni nem stílus, hanem reklámhordozás. Bemenni egy turkálóba, és meglátni, hogy a sok érdemtelen holmi közt mi az, ami figyelemre méltó, na, az már valami! Ahhoz kell az ember is, aki viselni fogja!”
Nemcsak a ruhatára, de az otthona és a parfümgyűjteménye is impozáns
Relax Minden érdekli, amiben alkothat, legyen szó bútorfelújításról, lakásátalakításról, ékszerkészítésről vagy akár kertészkedésről. „Ha valamiben benne van az a kihívás, hogy a katyvaszból valami kerek egészet csináljak, vevő vagyok rá. Mindenben ott van a szépség, csak észre kell venni és meg kell tudni mutatni.” A sport is mindennapjai része, rendszeresen tornázik, gyalogol, és a pingpongért is rajong. Amikor a karantén alatt a társasház kertjében felállított pingpongasztalon meccseket játszottak a fiatalok, kérdés nélkül beszállt melléjük. Szabad idejében olvas, filmeket néz, kiállításra megy, utazik, vagy a Youtube-on kutat hasznos videók után. Mostanában leginkább az önismeret foglalkoztatja, rengeteg pszichológiai témájú könyvet és videót fogyaszt. „A szakmám miatt fontos, hogy megértsek bizonyos lelki folyamatokat, például az öregedést, a párkapcsolatok dinamikáját, vagy a szülő-gyerek kapcsolatot. Ezek azok a dolgok, amik olyan elakadásokat okoznak az emberekben, amik aztán a megjelenésükön is nyomot hagynak.”
A legendás magyar producer története, aki ötvenéves kora után építette fel Amerika legnagyobb független, kizárólag tévéfilmeket készítő produkciós cégét, aki Hongkongból elutazott Sárospatakra az ötvenéves érettségi találkozójára, és aki teljes szívéből gyűlölte az elefántorvvadászokat. Robert Halmi nélkül szó szerint nem létezne a magyar filmgyártás úgy, ahogy ma ismerjük.
Jack Plumbsteadcirkuszi artista nyolc dinamitpatront helyezett el egy koporsó formájú acélkeretbe, majd egyetlen fejvédővel befeküdt a kátránypapír falak közé. A patronok felrobbantak, a detonáció felkavarta az akció helyszínéül szolgáló ipari park porát. 1967 októberét írtuk, egyetlen fotós futkosott a szerkezet körül, a robbanás fészkéhez esztelen közelségben, hogy megörökítse a pillanatot, ahogy Plumbstead sértetlenül feláll a koporsóból. Az artista a kísérletet többször megismételte, majd helyet is cserélt fotósával, aki maga is ép testtel, no, és egy értékes fotóriporttal gazdagabban állt fel a szerkezetből.
A kísérlet bejárta az amerikai artistavilágot, pszichológusok pedig elkezdték vizsgálni a különös játék mozgatórugóját, és a veszélyes élet vágyát fedezték fel benne. Plumbstead ezzel az egyetlen kísérlettel elérte, amit akart: cirkuszi artistából elit filmes dublőrré avanzsált. A fotós viszont, akit Robert Halminak hívtak, csak évtizedekkel később kapta meg az élettől, amire valójában vágyott.
Amikor a magyar származású Robert Halmi 2014-ben meghalt, a The New York Times hosszú búcsúcikkben emlékezett meg életművéről. „Ő volt Gulliver a többi tévés producer között” – írták róla, mert mindennek, ami ahhoz kellett, hogy ma évi több mint háromszáz produkció forogjon Magyarországon, Halmi tette le az alapjait a fotózás utáni, második karrierje során, amit ötvenévesen kezdett el.
Fényűző élete és karizmája a Hollywood fénykorabeli stúdiómogulokéra emlékeztetett. Színes-szagos történetei fordulatosak voltak, mint egy kalandfilm, interjúiban készségesen és hosszasan válaszolt, minden itthon bemutatott amerikai filmje kapcsán elérhető volt, ami akkoriban még annál is nagyobb szám volt, mint hogy Will Smith felmászik a Lánchídra. A magyar sajtó így sosem tévesztette szem elől az Amerikában újrakezdő filmest. Elvitathatatlan filmográfiáját összesen több mint száz Emmy-díjjal ismerték el, kollégái, akik együtt taposták ki vele az utat Fóttól Hollywoodig, ma is élénken emlékeznek az érdemeire.
„Az irodalomra specializáltam magam. Sárospatakon érettségiztem, az ott magamba szívott szellemnek, megszerzett ismereteknek köszönhetem, hogy jutottam valamire Amerikában” – mondta Robert Halmi 1995-ben a 168 Órának. Cége, a Robert Halmi International (RHI) kizárólag irodalmi műveket adaptált, az Alice csodaországban, a Gulliver utazásai, az Odüsszeia és Az Ezeregyéjszaka meséi, a Moby Dick és még több mint száz regény filmadaptációjával – ahogy mondta – szerette volna visszaadni a gyerekek kezébe a könyvet, amit a televízió kivett belőle. „Száz százalékig biztos vagyok abban, hogy a televízió rossz dolog – mondta. – Szeretném hozzátenni a magam csekély részét ahhoz, hogy ezt kijavítsuk.”
Howard Ellist, a Mid Atlantic Films (Forbes, 2020/03.) társtulajdonosát is ezzel a küldetéssel húzta be a filmszakmába a 70-es években. Howard rendezőasszisztensként kezdett az RHI-produkciókban, majd miután szorgalmával elnyerte Halmi szimpátiáját, mellette maradt, és több tucat tévéfilmjén megedződve producerségig vitte. „Döbbenetesen intelligens és olvasott ember volt. Kevesellte az oktatási rendszer munkáját a gyerekekkel, és azzal a médiummal akart hozzájárulni a tanításukhoz, amivel amúgy is a legtöbb időt töltik. Ez akkor a televízió volt” – emlékszik vissza Howard.
Halmi utazásra specializálódott, versenyszerűen ralizott és vadászott
Hogyan lesz valakiből amerikai kém?
Mielőtt elkezdte volna kijavítani a tévé irodalom elleni vétkeit, Halmi ötvenéves koráig leélt egy teljes életet, hogy aztán egy újat kezdhessen. 1924. január 22-én született Budapesten, a szülei korán elváltak, a kis Róbert pedig, akkoriban szokatlan módon, az édesapjához került. Halmi Béla, a jónevű fényképész korábban a Habsburg királyi család és a Vatikán egyik hivatalos fotósa is volt. A hatéves Róbert elkísérte apját a megbízásokra és a sötétkamrába is, ezért iskoláskorára már eligazodott az akkor még bonyolult fotós folyamatokban és apparátusban.
A sárospataki gimnáziumban emelt szinten tanult angolt és irodalmat, és kiválóan érettségizett. Az iskolára még idős korában is büszkén hivatkozott, és ahogy a sztorik tartják a kortársai között, a kiváló szellemű fiú első volt, ha valamilyen csínnyel kellett előrukkolni. „Olyanokat meséltek nekem ezen az érettségi találkozón, amiket én csináltam, de már teljesen elfelejtettem. Állítólag kilógattam egy tanárt az ablakon az érettségi tételekért, ideadta, és ezért érettségiztem ilyen jól.”
Már a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult, mikor kitört a második világháború. Halmi az ellenállás aktív tagja lett, a diplomázását csak az szakította meg, hogy a nácik rövid időre bebörtönözték emiatt. Nem sokkal később, a szocialista hatalomátvétel alatt már az amerikai kormánynak kémkedett a magyar helyzetről, így második kényszerpihenőjét a szovjeteknek köszönhette.
Amikor két újságíró 1995-ben arról kérdezte, hogyan lesz valakiből amerikai kém, Halmi titokzatos tárgyilagossággal válaszolt: „Úgy, hogy megkérik rá. De ez nem érdekes.
Bármit csináltam, azt két okból tettem: meg voltam győződve, hogy amit csinálok, az jó, és a másik, hogy egy kicsit érdekesebb legyen az életem, mert unatkoztam.”
A gyanút az kelthette körülötte, hogy szabadúszó fotósként a Time-Life magazinnak készített fotóriportokat Budapestről, majd Salzburgban a Szabad Európa Rádiónál lett riporter.
1951-ben aztán végleg Amerikába emigrált, ahol első munkája egy magazinos pelenkareklám fotózása volt. A New York-i kikötőbe kijárva emigránsokat szállító hajókat és az érkezések pillanatait fotózta, majd amikor beküldte a fotókat a Time-nak, felvették. Halmi utazásra specializálódott, versenyszerűen ralizott és vadászott, egyszer majdnem ötezer kilométert autózott Kelet-Afrikában egy Time-sztorihoz. Itt alakult ki meghatározó kapcsolata Afrikával. Hevesen és hangosan bírálta a kenyai orvvadászatot, miután 1962-ben mostohafiával együtt tíz hetet töltött a kenyai maszáj törzzsel, és látta, mekkora károkat okoz az állatállományban. Amikor kiderítette, hogy az elefántagyar-biznisz vezetője Hongkongban van, odautazott, hogy lefotózza, de egy interjúban minden gond nélkül hangoztatta, mit tenne vele szíve szerint.
„Kenyában senki sem kerül börtönbe amiatt, hogy orvvadászokat lő le. (…) A különbség az, hogy túl sok az ember, és túl kevés az elefánt. Senki sem fogja azt a pár embert sajnálni, de az én unokám, ha nem láthat elefántot, nagyon mérges lesz.” Furcsa érdeklődési köreiben óriási tudást halmozott fel, és szívesen át is adta. Így született kézikönyv arról, hogyan kell nőket fotózni, melyek a világ legszebb sportautói vagy legetikusabb állatkertjei.
Tévét sem itthon látott először
Amikor a Time magazinban 1970-től nem publikált többet, az ekkor 46 éves Halmi televíziós dokumentumfilmeket kezdett készíteni az utazással töltött évtizedei alatt összeszedett témákból, főleg egzotikus vidékekkel, környezet- és állatvédelemmel, sporttal kapcsolatban. Hamar áttért a fikciós vonalra, 1974-ben a kenyai utazásából készítette el a Visit to a Chief’s Son című első nagyjátékfilmjét Richard Mulligannel a főszerepben. Ez volt az az élmény, ami után le akarta lőni a kenyai orvvadászvezért. Gyilkosság nem lett, film viszont igen, és ezzel kezdte meg a második karrierjét.
Halmi 1979-ben, 54 évesen, fiával, Robert Halmi Jr.-ral megalapította gyártócégét, a Robert Halmi Internationalt.
Szeretett kevésbé ismert színészeket alkalmazni a produkciókban, jó érzékkel választotta ki a világsztár-kompatibilis kezdőket: Julie Delpy francia színésznő egyik debütáló szerepe is Halmi-filmhez kötődik.
„Remek érzékkel kiválasztott, tehetséges embereket gyűjtött maga köré, és bizalommal hagyta őket dolgozni” – mondja Howard Ellis, aki maga is egykori Halmi-tanítvány. A tévében volt kereslet egyszerű, igényes kosztümös filmekre, kellemes mennyiségű morális tanulsággal.
„Az amerikai televíziós állomások mélyen aláértékelik az amerikai nézők értelmi képességét. Nem véletlen, ha egy könyv kétezer évet is megél, Homérosz irodalom, és ha az, ismerni kell.” Halmi így vélekedett produkciói sikeréről, és megszállottan kereste a feldolgozásra alkalmas irodalmi műveket, jogaik megvásárlásáért rekord összegeket is hajlandó volt fizetni. A Scarlettért, ami az Elfújta a szél folytatása lett 1994-ben, kilencmillió dollárt adott. Halmi hite a víziójában munkássága sikere nyomán egyre nőtt, amit az idő előrehaladtával tetemes vagyon is támogatni tudott.
Itt mindenki bulizik
Ez az ambíció hozta újra és újra vissza Magyarországra, hol a harmadik felesége kérésére egy belsőbárándi kastély megvásárlása miatt, hol a sárospataki ötvenéves érettségi találkozójára és hol azért, hogy a magyar filmgyártást kívül-belül megreformálja. „Demján-szerű, nem élek nagy lábon, de nagyon gazdag vagyok ember volt, de én már csak az élete alkonyán ismertem meg őt” – mondja Radnai Károly, az Orientax Adótanácsadó Zrt. Partnere, Halmi és Howard Ellis mellett a harmadik kulcsfigura az öreg filmes legnagyobb hazai dobásában.
Az RHI-t 1994-ben megvásárolta a Hallmark Cards és Hallmark Entertainment, Halmi pedig 1998-ban a fejébe vette, hogy a Hallmark-filmeket Magyarországon fogja leforgatni. A romantikus gyerekkori kötődésen kívül azonban több kellett az igazgatótanács meggyőzéséhez, hogy miért éri meg pénzügyileg is újra meg újra idehozni a forgatásokat Anglia, Írország, Hollandia és Luxemburg helyett, ahol az éves költségvetés része volt a bérgyártás és a fejlett infrastruktúra. Ezzel egy időben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában már volt némi műhelymunka, hogy jó lenne valamilyen formában egy adóvisszatérítéses rendszer, ami jól összefésülhető lett azzal, hogy a Hallmark potenciálisan elköltene itt évi tízmillió dollárt.
A producerek is lobbiztak politikus barátaiknál. „Nagyon bonyolult rendszerek voltak előttünk példaként, az ír, az angol és a belga protokollból alakítottuk ki végül lényegében a tao-rendszert, amibe csak később került bele a színház, a sport és a többi” – folytatja Károly. A nemzetközi mintákból az országra legjobban alkalmazható, az akkori időszak gazdasági fellendüléséhez illő mechanizmusokat válogatták ki, de ez akkor nagyon újszerű dolog volt. Így hozták létre azt a rendszert, amiben minden, filmgyártáshoz kapcsolódó költséget elszámolhattak a produkciók a társasági adóból, a gyártócégek pedig húsz százalék kedvezményt kaptak.
2003-ban ellenszavazat nélkül fogadták el a filmtörvényt. 2004-ben mindenki a Hallmarkot nézte, visszakapja-e a pénzét, és amikor így lett, szinte egyszerre ugrott Magyarországra a Universal, a Fox, a Disney, és hozták az egyre komolyabb filmjeiket. Hiller István akkori oktatási és kulturális miniszter azt mondta a filmtörvény megszavazása után, remélik, pár év alatt tízmillió dolláros összegre megy fel a bérmunkára fordított költés, és talán ugyanennyire a koprodukcióké is. Ezzel szemben pár év múlva százmillió dollár forgott a magyar filmgyártásban.
Miután a régiós versenytársak végignézték, ahogy Magyarország leteszteli az adóvisszatérítéses receptet, maguknál is bevezették, így ez önmagában már nem volt elég a versenyelőny megőrzésére. A kormány később 25, majd 2018-ban 30 százalékra emelte a visszaigényelhető adó mértéket. Halminak semmilyen különleges indoka nem lehetett, hogy az üzletét meghatározó produkciókat Magyarországra hozza. „De ő mindig inkább magyar maradt. Abból a rendszerből, amit Robert kitalált és forradalmasított, ő maga profitált a legkevesebbet” – mondja Howard Ellis, aki nem sokkal az adó-visszatérítési rendszer bevezetése után 2005-ben társával, Adam Goodmannel létrehozta az ország talán legnagyobb produkciós cégét, a Mid Atlantic Filmst, aminek tavalyi forgalma elérte a 79,9 milliárd forintot. „Robert alapozta meg azt a fényes jövőt Magyarország filmeseinek, amit most mi megélhetünk.”
2014-ben Robert Halmi már kilencvenéves volt, mikor a Lear király modern feldolgozásának előkészítésén dolgozott. Egy hosszú nap után hazament manhattani lakásába, és egy agyi érbetegség következtében meghalt. Ötször házasodott, és ahogy mondta, mindegyik felesége állatbolond volt, akárcsak ő maga. Egyik fia, Robert Halmi Jr. máig filmes, de a magyar kapcsolatok elkoptak a családból.
Radnai Károly szerint az idősödő Halmi már sokszor hangoztatta, hogy a magyarok nem ismerik el a tevékenységét, pedig ő mennyi mindent tett az országért. Nyolcvanéves korában egy Népszava-interjúban megkérdezték az országhoz fűződő viszonyáról: „Van erre egy magyar szó, amit semmilyen nyelvre nem lehet lefordítani: bulizik. Itt mindenki bulizik. (…) De én türelmetlen ember vagyok, későn kezdtem az életet, és nem akarok ilyesmivel időt veszíteni.”
FILMJEIBŐL:
Alice Csodaországban (1999) Babelsberg International Film Produktion, Hallmark Entertainment, NBC Studios Scarlett (1994) RHI Entertainment Karácsonyi ének – A musical (2004) Hallmark Entertainment, Mid Atlantic Films
A nagy tanító, aki kötelességének tekintette, hogy segítsen annak, aki hozzá fordul. Az örökké aktív kertész, aki még József Attilával is találkozott. Az influenszer, aki a természet tiszteletét és szeretetét terjesztette. Bálint György júliusban töltötte volna be a 101. életévét, a vele készült portréból vett idézetekkel emlékezünk rá.
Nem elég az élőhelyek eltűnése, a Föld állatvilágát számtalan veszély fenyegeti. Sok fajt a babonákon alapuló „népi gyógyszeripar” pusztít, másoknak a bundáját használják fel, vagy véletlenül akadnak halászhálókba a tengereken. Mióta világ a világ, vadászat létezett, de az emberiség sok ritka állatot is elpusztít azért, hogy aztán megegye.
Néha jólesik egy nyugalmas erdőbe menekülni, kicsit lefáradni és végül a túrát egy leves-sör menüvel zárni. Egy könnyen megközelíthető, de mégsem túl forgalmas távot jártam végig, ahol az út változatos, néha sűrű erdőben, máskor hegyi legelőkön át vezetett, és még az egyik legszebb kilátót is útba ejtettem a Dunakanyarban.
Igazi túlélőnek számít a Rothschild bankárdinasztia, amely több gazdasági krízis és háború átvészelése után ma is biztos helyet foglal el a pénzügyi világ elitjében. A több száz éves múltra visszatekintő francia Wendel család és a svéd Wallenbergek szintén megerősödve jöttek ki a történelem viharosabb éráiból, de a világ vagyonos famíliáin végigtekintve több hasonló példát találunk. „A családi cégbirodalmak válságállóbbak a tőzsdén jegyzett cégeknél, ugyanis hosszabb távra gondolkodnak és szorosabbak a kapcsolataik a vevőikkel, a szállítóikkal és a munkatársaikkal is, mindez pedig egy nehezebb időszakon is átlendíti őket. Az aktuális koronavírus-helyzet erősen tesztelni fogja ezt a teóriát” – mutat rá Varga Szabolcs, a Bank Gutmann magyar irodájának vezetője.
