Az Arcanum a 90-es években a Bibliával robbant be, ma már több mint negyvenmillió digitalizált oldalnál tart. A családi..
A Facebookon rákeresni arra, hogy Facebook vagy a Google-ön arra, hogy Google – nagyjából hasonlóan szürreális érzés volt begépelni az Arcanum szót az Arcanum Digitális Tudománytár (ADT) keresőjébe, hogy utánajárjak, mit érdemes tudni a budai központú, harmincéves családi cégről, aminek adatbázisát szerkesztőségünk heti szinten használja – sőt olyan is van, hogy kicsit tolakodnunk kell a forbesos fiókért.
Az Arcanum nélkül szinte lehetetlen lett volna otthonról az Arcanum után kutakodni. Nehezebb lett volna kideríteni például, hogy az első említés a cégről 1992-ben történt, nem ugrottam át volna pár perccel később az 1998. szeptember 5-i Magyar Nemzetre, hogy aztán kíváncsiságból ne csak az Arcanumról szóló cikket olvassam el, hanem mellette a New York-i Püski-Corvin Magyar Könyvesház bezárásáról szólót is; sőt nem tűnt volna fel az sem, hogy szinte az összes róluk szóló cikk címében benne van a múlt, történelem és a digitális szavak egyike. Az ADT-n elvesztem az időérzékem: az egyik pillanatban még céltudatosan keresgélek, aztán a lap szélén találok egy hírt, hogy elloptak egy sivatagi rókát az állatkert rágcsálóházából (Népszabadság, 1965). Mire észbe kapok, el is telt negyedóra: átlagosan épp ennyi időt töltenek a felhasználók az ADT-n.
Az ADT nem az egyetlen adatbázis, amit a Biszak család – az alapítóval, Sándorral az élen – szinte a semmiből épített fel. Gyűjtéseikkel felbecsülhetetlenül sok munkát megspórolnak levéltáraknak és könyvtáraknak, hiszen nem kell előhalászni az iratokat, és attól sem kell tartaniuk, hogy elrongyosodnak, vagy kár éri őket a sok használat során. Közel 75 ezer regisztrálójuk és hétezer előfizetőjük között vannak egyetemisták, kutatók, történészek, a számítógéphasználatot könyvből tanuló nyugdíjasok, térképrajongók, családfakutató civilek, sőt honlapjuk tanúsága szerint egyszerű Arcanum-függők is.
Irodalmárnak készült, fizikus lett belőle, édesanyjával egyszerre kapott doktori fokozatot. Annyi előadást tartott a Higgs-bozonról, hogy sokan az isteni részecskéről ismerik, amit egyébként maga is keresett. Horváth Dezső, bár hivatalosan nyugdíjas, valójában soha nem lassított.
Horváth Dezső professor emeritus 73 éves, látszólag kimeríthetetlen energiája azonban csoportosan is fertőz. Zárkózott fizikusok és újságírók körében is ugyanolyan természetesen viselkedik, mintha csak a Wigner Fizikai Kutatóközpontban vagy a CERN-ben lenne. „Képzeljétek, milyen érdekesen oldják meg a japánok a lakcímeket” – dobja be egy közös vacsora alkalmával, és hasonló megfigyelések, történetek vég nélkül áradnak belőle.
Január van, a koronavírus Olaszországban ugyan már megjelent, mi viszont Genfben még biztonságban vagyunk. Egy nagy, kör alakú asztalnál ülve hallgatjuk Dezsőt, a magyar újságíróknak szervezett CERN-es túra egyik idegenvezetőjét. Este kilenc van, reggel nyolc óta vagyunk talpon és úton, nekem már a fejemtől a hátamig mindenem fáj. Dezsőn azonban nem fog ki sem az egész napos menetelés, sem a folyamatos odafigyelés. „Egyszer írtam egy cikket a Fizikai szemlébe, az a címe, hogy Kedvenc mértékegységeim. Nagyon érdekes és vicces dolgok vannak benne” – mondja nekem, mikor egy elrontott kísérlet legendája mentén szóba kerül, hogy a fizikusok között a fok nem mindig jelent Celsiust, sőt.
„Van Dezsőnek egy sajátos humora, ezt nagyon sokan szeretik” – mondja Sükösd Csaba, a BME fizikaprofesszora, mikor a hivatalosan már nyugdíjba vonult kollégájáról kérdezem. Egy CERN-es program keretében ők szervezték a magyar fizikatanárok CERN-es kirándulásait, Dezső sok előadást és vizitet vezetett – valahogy úgy, ahogy nekünk is megmutatta a campust sok-sok évvel később. „A tanárok beszámolót írtak a továbbképzésről, és értékelték az előadókat is – mondja Sükösd. – Dezső előadásai mindig a legjobban értékeltek között voltak.”
Persze Dezső nem idegenvezetőként kezdte, sőt még csak nem is fizikusként. „Annyira budapesti vagyok, hogy még a nagyszüleim is a fővárosban születtek. Nagyon értelmiségi családban nőttem fel, anyám a biokémiai tudományok doktora volt” – emlékszik vissza.
Egyik nagybátyja Lengyel Balázs író, aki első feleségével, Nemes Nagy Ágnessel gyakran vendégül látta a kis Dezsőt.
„Frusztrált emberek voltak. A nagybátyám fordításból élt, a felesége pedig nem publikálhatta a verseit, ezért kezdett gyerekverseket írni. De akkor ezt még nem értettem, irodalmár akartam lenni.”
Dezső sokáig próbálkozott, érettségit is magyarból tett, addig is szorgosan írt, hogy szerzeményeit a rokonság is alaposan megvitassa. „Tíz éven keresztül pallérozgatták a magyar nyelvemet. Novellákat írtam, talán még valahol megvannak” – morfondírozik, ám az egyetemre végül inkább fizikushallgatónak jelentkezett. Itt is a család volt az ok: „A másik nagybátyám Amerikában élt, fizikus volt, egyben a világ legvidámabb embere.” A bácsi néha hazajött, megvillantotta az amerikai reklámmosolyt, a kiegyensúlyozott életvitele pedig szimpatikus volt Dezsőnek, aki „nem akarta az itthoniakat utánozni”.
A magyar valóság mégsem kerülte el. „Párttag voltam. Azért léptem be, mert nagyon tetszettek a politikai beszélgetések, előadások, viták – meséli. – Volt is cirkusz, mikor a felvételi beszélgetésen azt mondtam, hogy szociáldemokrata vagyok.” Az mindenesetre biztos, hogy Dezső máig imád beszélgetni és filozofálni. A CERN állomáshelyei közötti kisbuszos utakon is, akivel csak tud, beszédbe elegyedik, és sem a politika, sem a történelem, sem az emberi természet nem tabu nála.
Nekem az antianyagról tart villámelőadást, és azon morfondírozik, hogy valóban ez – a Földön alig előállítható anyag a világ legdrágább matériája. A CERN moldáv PR-esével pedig annak ellenére folytat kedélyes és érdeklődő csevejt tökéletes angolsággal, hogy amaz láthatóan meg van szeppenve az előtte álló rengeteg feladat és a buszt megtöltő újságírók láttán. „Angolul, oroszul és magyarul jól beszélek – mondja. – Az olasz már gyengébb, azt ritkán használom. Valamit gagyogok franciául. Régen beszéltem egy keveset japánul, de azt teljesen elfelejtettem.”
Elsőként a szovjet Egyesített Atomkutató Intézetnél dolgozott. A dubnai intézet tulajdonképpen a CERN keleti blokkos testvére volt, egy magyarnak könnyebb volt oda kijutni, mint Genfbe. „Az egyik kísérletben vizet próbáltunk felmelegíteni több száz fokra. Ezt normális esetben nem lehet megtenni, mert elpárolog, így egy zárt fémtartályba öntöttük, és egy szovjet porszívóval melegítettük fel. Visszafele fújta a levegőt, amit egy ezerfokos kemencén vezettük át, úgy lett elég forró” – meséli, arcán széles mosollyal. „Felrobbant” – teszi hozzá hirtelen. Elkerekedett szememet látva nevetve folytatja: „Nem lett senkinek semmi baja, nem volt ott senki. De a kísérlet sikerült.”
1970-ben végzett az ELTE-n, mint elméleti részecskefizikus. Négy évvel később kezdett dolgozni a Szovjetunióban, ahol inkább kísérleti fizikusnak alkalmazták, mert „ott volt hely”. Korán, 1979-ben, 33 évesen szerzett kandidátusi fokozatot, ez a szovjet tudományos rendben a nyugati doktorátusnak felel meg. Ezt a nagydoktori követte.
„Külön szám, de édesanyámmal egyszerre kaptuk meg a fokozatot. Én viszonylag fiatalon, fizikusként, ő pedig nyugdíjasan, biokémikusként – eredetileg kémikus volt.
Életem legbüszkébb pillanata volt! Az akadémia elnöke ábécésorrendben osztotta a diplomákat. Mondta a nevem, átvettem, majd anyámat szólította, én pedig visszaszaladtam, és karon fogva kísértem elé.”
Bár egyórásra beszéljük meg az interjút, már az elején biztos vagyok benne, hogy legalább kétszer ennyi lesz, mert Dezsővel nem lehet csak úgy beszélgetni. Már javában tombol a koronavírus, így online, Skype-on találkozunk újra, és valóban, a kétórás beszélgetés végére Dezső bereked. Olyan sok és elképesztő sztorit mesél, hogy könyveket lehetne megtölteni velük. Japánban is dolgozott egy ideig, ott egy CIA-s figura akarta beszervezni, de erre csak a kollégái figyelmeztették, neki nem tűnt fel, azt hitte, a kedves idegen csak beszélgetni szeretne. Dubnában, Oroszországban az ottani főnökével kötött szoros barátságot, aki később betiltott, indexes könyveket állomásoztatott nála. „Kérte, hogy rejtsek el egy bőröndöt, mert házkutatás lesz nála. Külföldön nyomtatták őket, sokat elolvastam, nagyon érdekes volt.”
Az orosz évek után sem kellett bezárkóznia, sikeres tudós lévén Olaszországba, Kanadába és az Egyesült Államokba is hívták dolgozni. Bár sok alkalma lett volna rá, sosem disszidált. „Ez a hazám, ebben az országban élek, akármilyen is legyen éppen.”
A sok utazásra a családja is elkísérte, ám a rendszerváltás idején jelezték, hogy elegük van a dologból, jó lenne letelepedni. Horváthék ekkor tértek haza véglegesen, bár Dezső azóta is több nemzetközi intézet munkatársa, a Wigner Fizikai Kutatóközpont tanácsadója, és persze egyetemi tanár is. „Kevés diákja volt, de rájuk mindig nagyon odafigyelt – mondja Lévai Péter, a Wigner főigazgatója. – Úgy viszonyult hozzájuk, hogy kapjanak meg mindent. Olyan ez kicsit, mint mikor az embernek saját gyermeke van.”
Dezső ismeretterjesztési törekvései egyébként nem érnek véget a katedrán: számtalan iskolában, rendezvényen tartott már előadást, az internet tele van ezekkel. „Voltak, akik csak úgy emlegették, hogy Mr. Higgs Hungary” – mondja Siklér Ferenc, aki Dezső nyugdíjazásakor vette át tőle a Wigner részecskefizikai osztályának vezetését. „Nagy nemzetközi tapasztalata van, nyugatról hozta azt a munkamódszert, hogy mindenkit meghallgat. A végén persze meghozza a döntést, de sok energiát fordít a transzparenciára.”
A Higgs-bozont Dezső a CERN CMS kísérletében kereste, de ekkor már jó ideje Genfben kutatott, Lévai Péter is itt találkozott vele először. „Én még akkor zöldfülű pályakezdő voltam hozzá képest” – mondja. Dezső viszont már akkor is afféle sztár volt: aki csak találkozott vele, örömmel hallgatta eszmefuttatásait, tudománnyal vagy világisággal kapcsolatos gondolatait. Ezeket velem is megosztja. „Nem vagyok hívő, de egyszer egy tévéműsorban beszélgettem egy pappal a világ keletkezéséről. Nagyon érdekes volt.”
Nem tudom, hogy az atya végül mit szólt az ősrobbanáshoz, Dezső viszont írt egy ismeretterjesztő könyvet. A simán csak A Higgs-bozon című kötetet a Typotex adta ki, ők gondozták a fizikus második kiadványát is. „Alapvetően olyan témában érdemes könyvet írni, amiről korábban még nem írtak. Olyan részecskefizika-tankönyv nem volt a piacon, amelyik az elméleti és a kísérleti részecskefizika legújabb eredményeit együtt próbálja bemutatni bevezető szinten” – mondja a társszerző Trócsányi Zoltán fizikus, jelenleg az ELTE, a könyv írásának idején a Debreceni Egyetem professzora. Dezsővel írtak egy tankönyvet, amelyből évente mintegy tizenöt diák tanul egyetemeinken. „Kevesen vannak, de eleve kevés ember tanul ilyen elvont dolgokat” – magyarázza Trócsányi. Dezső roppant büszke a könyvre, a Skype-interjú végén meg is mutatja a kamerának. A Bevezetés az elemi részek fizikájába című kötet angolul és magyarul is kapható.
