„Anyu sem bír velem, ha így rajtam van a méreg. Ilyenkor senki sem parancsolhat nekem” – darálta a kilencéves, Márk nevű roma kisfiú, szinte megsajnálva Nóri nénit, a rajztanárt, aki asszisztens kollégájával tehetetlenül állt, miközben ő kíméletlenül csúfolta az egyik osztálytársát. Bár a verekedést le tudták állítani, Márk egyszemélyes, kegyetlen játéka teljesen bedöntötte az egész órát. Közben kopogtak, és teljesen véletlenül éppen a kisfiú édesanyja bukkant fel az ajtóban, mert segítséget akart kérni egy recept kiváltásában. Végignézve tomboló fiát, ő is csak megrántotta a vállát, majd távozott. 

„Egyszerűen nem tudtunk Márkkal mit kezdeni, a társa édesanyját gúnyolta a testi fogyatéka miatt, márpedig a cigány gyerekeknél az efféle anyázás, apázás extrém mértékben sértő” – mondja a történetet felidézve Nóri néni, vagyis L. Ritók Nóra, aki szerint még a legjobb tanár is eszköztelenné válik, amikor ilyen érzelmi állapotot kell kezelnie. Mindez egy szegregált osztályban zajlott tavaly, a rajzfoglalkozáson összesen húszan voltak, mindannyian hátrányos helyzetű roma gyerekek, nagyobb részük sajátos nevelési igényű, vagy viselkedészavaros – meg mind nagyon öntörvényű. Ettől még mindannyian rendezett, tiszta ruhában, amire az Igazgyöngynél kezdettől nagy figyelmet fordítanak.

„Ez nem az a munka, ami hagyja, hogy az ember azt higgye, nála van a bölcsek köve” – teszi hozzá Nóra. Szerinte igenis fontosak az efféle tapasztalatok. Neki mindenek fölött azért, hogy tovább harcoljon a szegregált oktatás ellen. „Muszáj integrált környezetbe helyezni ezeket a gyerekeket, hogy legyen előttük kortárs minta. Én nem vagyok elég, velük egykorú kell.” 

A tantestületek jelentős részében szerinte nem merik megosztani egymással a pedagógusok a negatív tapasztalatokat, pedig igenis bárkivel előfordul, hogy mindent elkövet, de akkor sem képes a gyerekek otthonról behozott problémahalmazával megküzdeni egy adott pillanatban. „Ezért is fontos, hogy ismerjük a gyerekek hátterét, hogy tudjuk, esetleg épp most jött ki az apja a börtönből, vagy hogy éppen kivel él együtt az édesanyja. A felnőtt generáción már nem tudunk változtatni, de meg kell próbálnunk partnerré tenni a szülőket abban, hogy segítsenek: a gyerekeik ne ugyanazt az életutat járják be, mint ők.”

L. Ritók Nóra az életét tette fel erre. Húsz éve emblematikus figurája a hazai civil szférának – ahogy kollégája, Kun Alíz fogalmazott –, ő olyan név ezen a területen, mint a rockban Slash vagy Paul McCartney. A képzőművészet iránti szenvedélyből lett rajztanár, aztán a művészeti oktatás nála szép fokozatosan a tehetséggondozástól a hátránykompenzáció, majd családsegítés felé teljesedett. Mindig is Berettyóújfalu körül forgott az élete, nosztalgiával meséli, hogy egy csendes, folyóparti kis faluban született, Berettyószentmártonban, ami ma már nem létezik, mert Újfaluhoz csatolták.

„Én már a faluban születtem, de a szüleim előtte a tanyavilágban éltek, és nem voltak különösebben tanult emberek. Akkor végezték el a nyolc osztályt, amikor anyu velem terhes volt, mert előtte az általuk elért, akkori iskolarendszer csak hat osztályig tartott.” Mindketten a helyi téeszben dolgoztak, aztán később mezőgazdasági szakközépiskolában leérettségiztek, és Nóra édesapja nyomozó, édesanyja vöröskeresztes titkár lett.

A 70-es évek második felében Nóra a berettyóújfalui gimnáziumba járt, a fél osztállyal együtt biológia tagozatos volt. Későbbi férje, aki szintén az Igazgyöngy Alapítványnál dolgozik, épp a másik, a matekos csapatba tartozott, és semmi nem állt a 17 évesen szövődő diákszerelem útjába. „Idén lesz a 40. házassági évfordulónk” – mondja Nóra. Vagyis húszévesen házasodtak össze. Férje, Lisztes Ferenc (innen a Lisztesnét jelentő L. Nóra nevében) éppen átsétál a lakáson a Skype-interjú alatt, most jött haza az alapítvány irodájából. A beszélgetés második órájában egyszer Nóra is kiszalad, hogy csekkolja a készülő ebédet. Kivételesen nem főzött meg mára az előző este – és emiatt picit mintha röstellné is magát. Néha komoly ricsajt csap a háttérben a családi kanári, aki „szereti ezt a videochates műfajt” – nevet Nóra.

Vekerdy segített

„Valahogy belül átrendeződtem, türelmesebb lettem, nem pörgetem annyira a munkát, nem stresszelek olyan sokat, mint korábban. Pedig nem kevesebb a baj, hanem több. Közben azért tele vagyok szorongással, hogy most még tudunk segíteni, de mi lesz, ha a gazdasági válság olyan mélységet ér el, hogy nő a szükség, miközben fogynak a támogatók” – kezdi a beszélgetést. Ügyeleti rendszert tartanak a kollégáival, egyszer egy héten ő van bent az irodában, máskor többségében otthonról szervezi az adományosztásokat, egyeztet, kutatásokban vesz részt, online meetingeket tart – pont, mint egy cégvezető. 

Aztán a következő mondatban átvált nagymamára: „A legjobban az fáj, hogy lassan két hónapja nem láttuk a kisunokánkat. Mivel mi sokat mászkálunk emberek közé, nem merünk velük találkozni, mert a lányom ismét babát vár. Mellesleg a menyem is, úgyhogy

2020 eredetileg unokás évnek indult.”

Amikor a 80-as évek közepén Nóra fia, majd három évvel később a lánya megszületett, ő a berettyóújfalui általános iskolában tanított. Azt mondja, igazából onnan számolja pedagógiai pályája folyamatosságát, hogy a gyerekei elindultak az oviba. Az iskolában magas volt a roma gyerekek aránya, és amikor Nóra közvetlenül a rendszerváltás után visszament tanítani, még mindig külön módszertani ajánlásokat fogalmazott meg az állam a roma gyerekekkel való pedagógiai munkára, amikben etnicizálták az oktatásukkal kapcsolatos problémákat. 

„Elkezdett nagyon érdekelni, hogy mit lehetne kezdeni azokkal a gyerekekkel, akikkel nyilvánvalóan nem működnek a főiskolán tanult módszerek.” A rajzban találta meg a kapcsolódást: rájött, hogy könnyen motiválni tudja a tanulásban amúgy masszívan kudarcos gyerekeket. „Az akkori iskolaigazgatóm ezt támogatta, hagyta, hogy fussak a pályán, amit magamnak kijelöltem.” A rendszerváltás utáni években megjelentek az első pályázatok a Soros Alapítvány jóvoltából. Nóra szerint akkoriban a pénzügyi segítségen túl az is sokat számított, hogy egy vidéki iskolában kívülről is kapott megerősítést, ami arra bíztatta, hogy merjen másként gondolkodni. 

„Vekerdy Tamás segítségével sikerült olyan szakmai közegbe kerülnöm, ami segítette az alternatív pedagógiák terjedését. Beleláthattam például a Rogers-módszertanba, a Waldorfba, találkozhattam Winkler Mártával, Kereszty Zsuzsával, Lányi Mariettával, ezek a tudásmegosztások kellettek, hogy bátorságot adjanak nekem.” Mindez Magyar Bálint közoktatási minisztersége alatt, a 90-es évek második felében történt, és Kereszty Zsuzsa szerint Nóra fejében már ekkoriban ott lehetett az egész művészeti oktatásos-hátránykompenzációs program. Bár sokszor kérdezgette tőlük, a magyarországi reformpedagógiák képviselőitől: jaj, istenem, biztos, hogy ezt így kell csinálni? „Mi legfeljebb annyit segítettünk neki, hogy megerősítettük: igen, sőt csak így lehet” – mondja Kereszty Zsuzsa alternatív pedagógiai szakértő. 

A berettyóújfalui iskolának hamar sikerült a művészeti neveléssel olyan hírnevet adni, hogy egyre többen iratkoztak be jobb módú családokból is. Csakhogy az élet rendezi a történéseket – fogalmaz Nóra –, pár év után ugyanis új igazgató került az iskola élére, és neki aztán nem volt a szíve csücske a művészeti nevelés. Nóra úgy érezte, volt, aki fúrja is, ráadásul művészi területen volt sikeres, márpedig a rajz, valljuk be, a magyar közoktatásban mindig másodlagos fontosságúnak számított. Aztán két év után a református egyház visszavette az iskolát, Nóra nem is vallásos, meg nem is érezte, hogy az új gazda elkötelezett híve lenne a felzárkóztatásnak, így kiszállt.

Nem a vakvilágba ugrott, ekkor már óraadó volt egy debreceni művészeti középiskolában, ahonnan azonnal jelezték neki, hogy átveszik. Ekkor 1999-et írtunk, és Nóra a városban népszerű képzőművészeti szakkört vezetett, vagyis keresgélte a lehetőségeket, hogy miként lehetne a művészeti oktatást más keretek között folytatni. A zeneiskolák mellé időközben mindenhol felzárkózott a tánc, a dráma és a képzőművészet mint művészeti nevelési színtér, és gombamód megszaporodtak az alapítványi és egyesületi fenntartású művészeti iskolák is. 

Akkor úgy tűnt, hogy ezeknek az iskoláknak fix, inflációt követő mértékű állami támogatás is jut, így még ugyanabban az évben megszületett az Igazgyöngy Alapítvány, majd 2000-ben annak fenntartásában az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola Berettyóújfaluban. Nóra még az általános iskolai tanárság idején elvégezte az Iparművészeti Egyetemen a környezetkultúra és vizuális kommunikáció szakot, aztán amikor az alapítványt létrehozta, közoktatásvezetői szakvizsgát is tett – ez kellett ahhoz, hogy mint igazgató tudjon dolgozni.

Nem elitiskolát akartam

Az első pillanattól tudatosan úgy szervezte a művészeti iskolát, hogy tudta: az csakis integrált iskola lehet, vagyis „nincs olyan, hogy valaki nem akarja ebbe vagy abba a csoportba beíratni a gyerekét, mert ott van cigány gyerek”. Az volt a mézesmadzag, hogy addigra ő maga remek szakmai hírnevet szerzett a művészetpedagógiai munkának. Mindennek ellenére egy idő után azt kezdte látni, hogy a környékről (például Bakonszegről, Mezősasról, Körösszakálból, Tépéről, Derecskéről és Szentpéterszegről) bejáró gyerekek közül csak a jobb módúak tudják elérni a délutáni oktatást, hiszen nem mindenkinek volt pénze a közlekedésre, vagy a nagykorú kíséretet nem tudták megszervezni. „Éreztem, hogy nem jól van így, nem elitiskolát akartam! Ott lebegett előttem a zeneiskolák rossz példája: a kötelező befizetésekkel előidézett szelekciós hatás.” 

Egy kirándulás mentette meg a félrecsúszott helyzetet. „A következő nyáron kimentünk a Körös-partra a családdal, mert mindig sokat kirándultunk. Ott találkoztam össze a helyi iskola akkori igazgatójával, Trippon Sándorral, aki azt mondta: nem jöttök ki ide a tanárokkal? Akkor többen járhatnának tőlünk is a délutáni rajzfoglalkozásokra!” Őszre engedélyeztették is a telephelyet, és a hat-nyolc addigi diák mellé rögtön kaptak kilencven hátrányos helyzetűt. „Azok a gyerekek ilyenfajta művészeti tevékenységgel, nyomhagyó eszközökkel sosem találkoztak! Emlékszem, mesélték, hogy a rajzórák többsége náluk úgy zajlott: a tanító néni egy emlékkönyvből felrajzolt a táblára például egy rózsát, és azt kellett lemásolniuk.” 

Nóra erősen nyomta a rajzversenyeket is, így azok a roma gyerekek, akik korábban soha, semmilyen sikerélményt nem kaptak, most nemzetközi díjakat nyertek, idegen nyelvű oklevelet kaptak az alkotásaikért. Ennek híre ment a többi településen, és elkezdték sorra hívni őket, így a művészeti iskola hálózata hamar hattelepülésesre bővült. „Vigyáztunk, hogy ahol már volt művészeti iskola, oda ne menjünk, nem akartunk senkinek konkurenciát, csak színesíteni akartuk az oktatási palettát. Miután elértük a 600–650-es tanulólétszámot, nem vállaltunk több telephelyet, úgy éreztük, ennyit lehet tisztességgel átfogni.”

A művészeti iskolával Nóra szépen sorban rakta egymásra az építőköveket, szervesen folytatta, amit annak idején rajztanárként kezdett el általános iskolai keretek között. Az első elv a gyermekközpontúság volt, arra jött a hátránykompenzációs, felzárkóztató szemlélet, amivel nemcsak a szociális hátrányból eredő problémákat próbálták kezelni, hanem a figyelem- és az önértékelési zavarokat is, amik a folyamatosan gyorsuló világban a magasabb társadalmi státuszú gyerekeknek is ugyanúgy hiányosságai. „Bár ez az iskolai forma alapvetően a tehetséggondozásra lett kitalálva – mondja –, amikor az ember hátrányos helyzetű társadalmi csoportokkal találkozik, akkor azt látja, hogy sokszor a tehetségcsírákat sem lehet felfedezni ebben a közegben. Inkább komplex személyiségfejlesztő a mi módszertanunk.” 

Később, kiterjesztve a munka oktatási részét is, nyitottak egy tanodát is, méghozzá a környék talán leghátrányosabb településén, Toldon. Az itteni tevékenység ugyan elvileg nem a művészeti oktatáshoz, hanem a fejlesztéshez kapcsolódik, de az is éppen annyira alternatív és gyerekközpontú, mint Nóra többi kezdeményezése. Az elsők között vágtak bele Lencse Máté tanodavezetővel az online tanulástámogatásba, de van társasjáték-pedagógia, sőt -fejlesztés, no, meg hátránykompenzáció is. 

A modellnek csodájára is járnak, például a toldiaktól vette át az ösztöndíjrendszer lényegét Janzer Frigyesék nógrádi Gondola programja. „Egyszer elmentünk Toldra egy úgynevezett tanulmányi kirándulásra, ott láttuk azt is, hogy Nóráék egyfajta pontrendszer alapján segítenek. Azok a családok kapnak először anyagi támogatást, akiknek a gyereke részt vesz a foglalkozásokon” – meséli Frigyes. 

„Sosem felejtem el azt a napot, amikor egyszer két kollégámmal meglátogattuk Nóráékat, és megérkezve a településre három cigány asszonyt láttunk ülni a padon, nyilvánvalóan rossz anyagi helyzetben, kissé elhanyagoltan, hiányos fogazattal. Egyikük, Mónika különösen megragadta a figyelmemet. Tekintetében kilátástalanság és intelligencia együtt volt” – idéz fel egy másik tanulmányi kirándulást Kereszty Zsuzsa, aki szerint az Igazgyöngy csodát művel Toldon. Pár évvel később ugyanis ez a bizonyos Mónika már a helyi baba-mama program vezetőjeként mutatkozott be. „A feladattól, felelősségtől megszépült, egyszerűen megjött a méltósága” – fogalmaz Zsuzsa.

Ezt hívják munkamániának

Éppen akkoriban szippantotta be Nórát jobban a művészeti iskola és az egész Igazgyöngy, amikor gyerekei középiskolai kollégiumba költöztek, így ők kevesebb napi figyelmet igényeltek. „Akkor meg aztán viharosan bepörgött a munka, amikor egyetemisták lettek” – mondja. Úgy húzta mind mélyebbre a hivatása, ahogy fokozatosan ráébredt, mire elég és mire nem ezekben a hátrányos helyzetű családokban az oktatás. „Néhány évig kitartott a hitem, hogy egy jó iskola sokat tud segíteni egy gyereknek, de aztán a hatodik-hetedik évben beláttam, hogy csak az oktatással nem tudjuk gyökeresen megváltoztatni az életesélyeiket. Akkor jött a szociális munka, először csak családgondozás formájában, aztán kiderült, hogy az sem elég, közösségépítés kell, reflektálni az életük égbekiáltó hiányosságaira, meg munkahelyeket teremteni, mert enélkül nincs példa a gyerekek előtt, hogy érdemes valamiért tanulni.”

Ennyiféle tevékenységet már nem lehet a nap végén letenni, mint a munkát. „Ezt hívják munkamániának, amikor a hobbid és a munkád teljesen összekapcsolódik – ismeri el Nóra. – A férjemnek és kollégáimnak muszáj néha visszarántaniuk. Most, ebben az őrült helyzetben már gyakran felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg bővíteni kell még, fel kell-e vállalnom a világ összes baját? Vagy muszáj most már ilyen sok év tapasztalattal azt mondanom, hogy elég ennyi, hiszen ki tudom rajzolni azt az utat, amit még végig akarok járni?”

Nagyjából három évvel ezelőtt kezdett érni Nórában a felismerés: az Igazgyöngynek nélküle is működnie kell majd. Túl sok olyan példát látott az oktatás területén, amikor egy-egy próbálkozás addig ment csak jól, amíg az alapítók személyesen kézben tartották. „Például hol van már Komaság Margit és Pólya Zoltán csenyétei oktatási programja, és Lázár Péter Kedvesház-pedagógiája sem ugyanaz már, mint amikor ők vezették! Most vagyok hatvan, három éve meghoztam azt a döntést, hogy hatvanöt évesen elmegyek nyugdíjba. Nem fogok kiszállni az alapítványból, de más szerepbe fogom helyezni magam, mert meg akarom élni, hogy nélkülem is működik az Igazgyöngy.”

Leírni könnyű, de azért nem ment könnyen a felismerés. Jó pár szakértő segített, és ma is segít Nórának a cél eléréséhez szükséges kisebb és nagyobb lépésekben. „Nóri nyitott személyiség, minden érdekli, mindenkit meghallgat, mégis azt mondta, amikor elkezdtem őt mentorálni, hogy ő szkeptikus az újításokat illetően. Már annyian adtak neki tanácsot, mindenki meg akarja neki mondani a tutit” – meséli mosolyogva Gosztonyi Gábor, aki az SOS Gyermekfalu ügyvezetője volt ebben az időszakban, korábban pedig multiknál szerzett vezetői tapasztalatokat, és az Ashoka nevű, társadalmi vállalkozásokat fejlesztő szervezet hozta össze Nórával. 

Kellett egy kis idő, hogy ők ketten összecsiszolódjanak, mivel „Nóri mellett nehéz szóhoz jutni, annyira lelkes, hogy szinte csak úgy lehet vele beszélgetni, ha a szavába vág az ember”. A néhány hetente tartott skype-os beszélgetéseken azért sikerült átadnia például azt az alapvetést, hogy muszáj megtanulni delegálni a feladatokat, és Nóra azt is belátta egy idő után, hogy előbb-utóbb gondoskodnia kell az utódlásáról. 

Gábor szerint Nóra éppen úgy vitte a vállán az egész alapítványt, ahogyan a családi vállalkozásokban jellemzően az alapító viselkedik: mivel ő van ott legrégebb óta, és nyilván ő bír a legtöbb tapasztalattal és tudással a cégről, úgy érzi, hogy csak ő tud mindent megvalósítani, nehezen engedi át a felelősséget akár a családtagokra is. A feladatokat már megtanulta delegálni ugyan, de a felelősség még nála volt. Mára sikerült az alapítványnak eljutnia oda, hogy létrehoztak hét másodvezetőből egy csapatot. „Majd ebből alakul ki az a struktúra, amelyben pótolható leszek” – fogalmaz Nóra. 

OTT VAN MINDEN A FEJÉBEN

„Nórit egyszerűen szétszedik, mert minden megkeresésre igent mond, mindenben lát fantáziát, semmit nem enged el” – summázza Nyáriné Mihály Andrea, a Venustus ügyvezetője, aki coachként fogja most Nóra kezét a szervezetátalakításban. „Már azt is mondtam neki: ne írj annyit a Facebook-oldaladra, én sem bírom elolvasni, a kevesebb néha több! – mondja mosolyogva. – Szeretné, ha nem ő lenne az akadálya a további fejlődésnek, de közben meg a saját gyerekéről van szó, érthető, hogy nehéz az elengedés. Ott van minden a fejében, néha egyszerűbb megoldani az adott feladatot, mint megvárni, hogy a kollégája rájöjjön, mit kell tenni.” Andrea szerint Nóri az alapítvány fenntartását is saját felelőségének érzi, és a neve annyira összeforrt az Igazgyöngyével, hogy minden megmozdulása konkrét forintokat hoz a szervezetnek – nem csoda, hogy nehezen vesz vissza a tempóból. 

És az adományozók valóban mind vele akarnak találkozni. Kommunikációért és adománygyűjtésért felelős kollégája, Kun Alíz is azt tapasztalja: az elmúlt két és fél évben, mióta ezeket a területeket átvette, hatalmas munka volt az emberekkel megértetni, hogy ha nem Ritók Nóra megy el a találkozóra személyesen, vagy nem ő viszi végig a megbeszélést és levelezést, attól még pontosan oda kerül a pénzük és felajánlásuk, ahová szánták. 

Az is Gosztonyi Gábor ötlete volt egyébként, hogy alkalmazzanak az Igazgyöngynél valakit, aki az adománygyűjtésre specializálódik, mert akkora potenciál van ebben a feladatban. Nóra életében először egy országos álláshirdető portálon adott fel hirdetést a pozícióra, persze aztán a végén maga döntött, hogy a jelentkezők közül kit preferál. „Ez tényleg emblematikus pont volt – nevet Nóra. – Korábban ugyanis mindig vagy a volt tanítványok közül kerültek ki az új munkatársak, vagy olyanokból, akiket idesodort az élet, például a munkaügyi központból kaptunk meg támogatással.” Elmosolyodik az ember, amikor kiderül, hogy azért az új pozíciót elnyerő Kun Alíz is Berettyóújfalu környékén töltötte a gyerekkorát – mondhatni, Nórinál nincsenek véletlenek. 

Kettejük egyetlen eddigi kisebb vitája az e-mailek kezelésével kapcsolatos. Egészen egy-két évvel ezelőttig minden egyes igazgyöngyös levél Nóra postafiókjába érkezett, de ezen hosszú belső egyeztetések után változtattak. „Napi 100–120 jött, és ezek közt nem voltak kéretlen reklámok, mind effektív tennivalóként érkezett. Ha kimaradt egy nap, mert úton voltam, és nem válaszoltam, szinte kezelhetetlen mennyiség halmozódott fel. De ha manapság beragad egy mail, még mindig vissza akarom rendezni” – nevet Nóra. 

Éppen ez történt tavaly, karácsony előtt egy felajánló levéllel, amit Alízék nem vettek azonnal észre, és amikor erre Nóra rájött, szinte összeomlott.

„Nagyon édes volt, mint egy kisgyerek, azt hajtogatta, hogy vissza akarja kapni az összes mailt, mert mi van, ha több száz ilyen levél van, amit nem kezeltünk. Mondtam, hogy ez túlzás, nem adjuk vissza őket”

– meséli ma már nevetve Alíz. Szerinte Nóra ilyenkor sem emeli fel a hangját. Ha idegesebb, legfeljebb többet beszél, mint máskor. 

Gubancok, gyerekek, DURRELL

A kétségkívül nagy lelki teherrel járó munkát azért leginkább azzal piheni ki, hogy maga is rajzol, egyedi grafikákat, színes akvarell- és tusrajzokat. Régebben még aktívabban alkotott – „egy barátnőm elkezdte kibányászni az archívumokból a karantén alatt a művészi előéletemet, és több mint 150 kiállítást talált” –, de ma már inkább „ventillálás szinten” rajzol. „Volt egy pont, amikor dönthettem volna úgy, hogy csak a képzőművészetből élek. Egy galéria ajánlott szerződést, de azt gondoltam: ha megélhetésért, kötelezettségből csinálnám, az már nem ugyanazt jelentené nekem.” 

Ma a család mellett ez adja a töltekezést.„Mint tudjuk, a női képzőművészeknek nem az ihlet a fontos, hanem az idő – nevet. – Nagy áldás, ha az ember így is ki tudja a lelkét tisztítani, kifejezni magát. Sok múltba néző kép készül mostanság, azt a harmóniát keresem, ami a természetközelibb életet élőknél és a gyerekkoromban megvolt. Persze az efféle nehezebb időszakban gubancosabbak a képek.” 

Nóra azt mondja, a férjével sokat viccelődnek azon: vajon milyen lélektani oka lehet, hogy míg ők mindketten pedagógusok, a gyerekeik állatokkal akartak foglalkozni? Fiuk állatorvos, lányuk biológus, a Hortobágyi Nemzeti Parkban természetvédelmi őr. „Ahogy rendeztük a gyerekkori cuccaikat, rádöbbentünk: meg tudnánk alkotni a »hogyan neveljünk biológust és állatorvost a gyerekeinkből« tematikájú módszertani könyvet. Királylányos és lovagos mesekönyvek helyett megvan az összes Durrell-kötet, és valószínűleg előfordult némi tudatos játékirányítás is.” 

Csak a teljesítményüket

 „Művészettel nevelünk, hogy a személyiségüket hatékonyabban fejlesszük. Jó ez a matematikaoktatásban, a biológiában, de a nyelvtanításban is” – magyarázza Ritók Nóra. Utóbbit kísérleti jelleggel kezdték el, miután egy amerikai program keretében minden évben megfordulnak náluk külföldi önkéntesek. „Olyan gyerekeknek kellene idegen nyelvet oktatni az iskolában, akikre a tanárok gyakran azt mondják: minek nekik angolt tanítani, mikor magyarul sem tudnak rendesen. Nem csoda, hogy ők aztán igazán kudarcosak a nyelvtanulásban.”

A kéttanítós modellben együtt tartja az órát egy angol- és egy rajztanár, és mindent a rajzokkal tanulnak meg. Például önarcképet festenek, és arra angolul felírják a fej részeit, vagy személyi igazolványt készítenek. „Sokszor úgy készítettünk szótárt, hogy az alapszókincs sem volt meghatározva: ha a divat érdekelte őket, akkor ahhoz kapcsolódó szavakat írtak rá, ha az autó, akkor annak az alkatrészeit.”

Hogy mindennek az értelmét is lássák, Nóra még egy finn testvériskolát is szerzett nekik egy Tempus-pályázattal, és levelezhettek a gyerekek angolul. 

„Amikor azt látod a tanulásban amúgy kudarcos gyereken, hogy büszke és sikerélménye van, vagy amikor két gyerek összeölelkezik az óra végén, és az egyik megdicséri a másikat, az hihetetlen élmény! Elsősorban azért gyúrunk ennyire a rajzpályázatokra, hogy minél nagyobb legyen a külső megerősítés a gyerekeknek. Hogy ne csak én mondjam, hogy ügyesek, hanem olyanok is, akik amúgy nem ismerik az ő hátterüket, körülményeiket. Csak a teljesítményüket. Ezek mind építőkövek, hogy az önbizalom, az önértékelés erősödjön.”

Igazgyöngy Alapítvány

Alapítás: 1999

Éves költségvetés: 150–200 millió forint

 Mire költik? 

Hat településen 650 gyerek művészeti oktatása (70 százalékuk hátrányos helyzetű)

Toldon komplex, húsz évre tervezett, közösségi fókuszú, esélyteremtő modellfejlesztés

Tanodafenntartás

Foglalkoztatás, társadalmi vállalkozás keretében

Kríziskezelés, szociális munka, családgondozás, ösztöndíjprogram (15 településen folyamatosan, ezek száma kiemelt helyzetekben, például karácsonykor és mostanában 27-re bővül.)

Források:
Állami támogatás az iskolában a tanárok bérére

Adományok (több mint 50 százalék), felajánlások, céges támogatások, pályázatok, szja 1%