A koronavírus utáni világban a turizmus kómájából azok a helyek éledhetnek fel leghamarabb, ahova privát gépekkel érkeznek meg a felső tízezer tagjai, és akár az egész vakáció alatt nem találkoznak más vendéggel. Ez leginkább éppen ott lehetséges, ahol most a legégetőbb gazdasági probléma a turizmus kiesése: az afrikai szavannán. Vagy egy szigetországban, ahol az izoláció nyújtott valamelyest védelmet a vírustól. A járvány előtti időszámításban a legtrendibb útitervek ezeket az úti célokat ötvözték: a szafariról egyenesen a trópusi paradicsomba repítették az utazót.
Ha valaki egyszer majd újra szafarira adja a fejét, és menetrend szerinti járattal landol Kenyában, egy-két éjszakát jó eséllyel a fővárosban, Nairobiban tölt el. A Karen Blixen dán írónőről elnevezett diplomatanegyedben, távol Nairobi kaotikus városközpontjától, kétméteres, virágzó hibiszkuszkerítések mögött bújik meg a helyi elit. Az utcákon csak pár kertész vagy szakácsnő lézeng, vasárnap délelőtt lévén templomba igyekeznek. Néha elhúz mellettük egy-egy fekete városi terepjáró, az útszéli növényzetben tanyázó páviáncsaládok unottan néznek utánuk, mi pedig befordulunk a House of Waine birtokára.
Nairobiban ez az egyik legkellemesebb szállás, egy angol gyarmati időket idéző rezidencia. A kertben fonott kerti fotelekben szürcsöljük a fekete teát, persze szigorúan tejjel. A fű ennél zöldebb már nem is lehetne, a személyzet pedig olyan szinten űzi a vendéglátást, ami Európában biztosan nem létezik már. A tágas hászienda belső terei és klasszikus berendezése azt az érzetet keltik, mintha nem is szállodában lennénk, hanem egy tehetős kenyai ismerőshöz érkeztünk volna látogatóba.
Csupán tíz vendégszoba van, mind az emeleten, ahova kárpitozott lépcső vezet fel. Amikor a nairobi elefántárvaházból és a közeli zsiráfetetésről hazatérve sáros tornacipővel lépnénk a lépcsőre, az ajtónálló tökéletes angolsággal ragaszkodik hozzá, hogy nyugodtan folytassuk mezítláb utunkat a szobánkig, tiszta cipőnk pedig az ajtónk előtt vár majd. Délután majdhogynem csillogó tornacipőben járjuk be a Karen Blixen Múzeumot, ahol a Távol Afrikától díszletei között meglátjuk Robert Redford és Meryl Streep fotóját a szafarijelenetből, és ekkor még nem sejtjük, hogy hamarosan életre kel a film.
A koronajárvány miatt most bevezetett mentőintézkedéseket hagyni kell kifutni a hatályukból, vagy el kell törölni őket, és újra deregulációra kellene törekedni.
Az előttünk álló kérdés, hogy mit tegyünk majd, amikor a koronavírus okozta veszélyhelyzet alábbhagy, és a kormányok gazdasági mentőcsomagjainak hatása is elhalványul.
A válaszért figyelmünket az 1920–21-es depresszió tanulságaira kellene fordítanunk, mégsem tesszük. Az első világháborút az Amerikai Egyesült Államokban heves felívelés követte, vágtázó inflációval. De a lufi kipukkant, főleg azután, hogy a Fed (az amerikai jegybank) meredeken megemelte a kamatszintet. A gazdaság beszakadt, a munkanélküliség húsz százalék környékére ugrott (azokban az időkben az adatgyűjtés elég esetleges volt még).
Hogyan reagált akkor a kormányzat? Annak alapján, ahogy James Grant megírta a válság történetét a The Forgotten Depression – 1921: The Crash That Cured Itself című könyvében, pontosan az ellentétét annak, amit a közgazdászok ma tanácsolnak. Az állami költekezést visszavágták a háborús szintekről, az adókat csökkentették, a háború idején túlburjánzó szabályozást megnyirbálták, az államosított vállalatokat – főleg vasúttársaságokat és telekommunikációs cégeket – visszajuttatták jogos tulajdonosaikhoz. A dollárt nem értékelték le. A gazdaság gyorsan visszapattant. Hamarosan újra teljes volt a foglalkoztatottság, és következtek a nekivadult 20-as évek, a Roaring Twenties. Az Egyesült Államok történelmének egyik leginnovatívabb korszakát élte.
Egy évtizeddel később, a nagy világválságra adott kormányzati reakció ennek a teljesen az ellentéte volt. Az állami költekezés élesen megnőtt, az adókat megemelték, a bürokratikus terheket növelték, a vállalkozásokat a hatóságok állandó zaklatása közepette új szabályozásokkal árasztották el. A nehéz időszak folytatódott, az igazi felépülés egészen a második világháború végéig váratott magára.
Valójában az egész katasztrófát a túlterjeszkedő kormányzat hibái okozták. 1929-ben az új elnök, Herbert Hoover tenni akart valamit a szorongatott helyzetbe került gazdákért, és úgy vélte, ha megemeli a mezőgazdasági importtermékek vámját, az megteszi a hatását. A Kongresszus úgy viselkedett, mint a disznók a vályúnál, és óriási adóemeléseket hajtott végre importcikkek ezrein. A törvényhozási nyomulás hatására a – várakozásokat beárazó – tőzsde összeomlott. Amikor az elnök aláírta a büntetővámokról szóló törvényt, több ország is visszavágott, és nemzetközi kereskedelmi háború robbant ki. A gazdaságok, tengeren innen és túl, zsugorodni kezdtek. Hoover elnök erre példátlan kormányzati intervencióval válaszolt. Utóda, Franklin Roosevelt, tovább növelte a beavatkozás mértékét. A válság folytatódott.
A második világháború után, újabb gazdasági visszaeséstől félelve, sokan könyörögtek még több állami beavatkozásért. Ehelyett az ellenkezője történt: a költségvetést könyörtelenül megvágták, a házaspárok személyi jövedelemadóját gyakorlatilag megfelezték, gyorsan eltörölték a háborús irányítást, megváltoztatták a New Deal kereskedelemkorlátozó munkatörvényét, és az aranyhoz rögzítették a dollár árfolyamát. Annak ellenére, hogy háborús veteránok milliói tértek vissza a munkaerőpiacra, a munkanélküliség alacsony maradt.
Meg kell szívlelnünk ezeket a tapasztalatokat! Nagyszabású, átfogó adócsökkentést kell végrehajtani, és egykulcsosra kellene cserélni a progresszív adórendszert. Stabilizálni kell a dollár értékét, és akár az alapítóatya, Alexander Hamilton bölcsességét felidézve az aranyhoz lehetne rögzíteni. A koronajárvány miatt most bevezetett mentőintézkedéseket hagyni kell kifutni a hatályukból, vagy el kell törölni őket, és újra deregulációra kellene törekedni.
Egyszerű a képlet. Ahogy Nathan Lewis is megmutatta The Magic Formula című könyvében: azok a gazdaságok, ahol alacsonyak az adók, és stabil az árfolyam, jobban prosperálnak, mint azok, ahol nem. Mindig.
A koronavírus okozta válság első hatásai azonnal tettenérhetőek voltak, már március során elindultak a tömeges elbocsájtások. Ezzel párhuzamosan egyre súlyosabb likviditási problémák merülnek fel egyes ágazatokban, ugyanakkor szinte napról napra újabb kormányzati intézkedéseket jelentenek be a problémák megoldására. „Olyan ez, mint egy mérleg, ahol a negatív hatásokat a pozitív oldalon igyekszünk kompenzálni, hogy ne szakadjon le a mérleg negatív serpenyője” – mondja az Opten ügyvezetője, Tóth Tamás.
A 2008-as pénzügyi válság után a négy Bányai testvér sikeresen kivezette a gödörből a szülőktől frissen átvett családi céget, a Bányai Bútorokat. Részben talán emiatt is magabiztosak a mostani válsággal kapcsolatban, bár az is kapóra jön nekik, hogy az elmúlt évtizedekben több külföldi piacon is megvetették a lábukat.
A Hetedik Műterem projektjeiben a jelen és a múlt egységesítésével olyan új értékek születnek, amik minden kor számára jelenthetnek valamit. Szabó Levente és egykori tanítványa, mai üzlettársa, Biri Balázs munkái nemcsak a szakma, hanem a nagyközönség figyelmét is felkeltik.
