Balogh Péter szívesen mentorál picike, egyszemélyes cégeket is, most, a járvány idején pedig attól a legboldogabb, ha..
Könnyűnek tűnik kiszámolni Balogh Péter – a startupvilágban mindenkinek csak Petya – fix időbeosztásának nagy részét. Mivel bevált módszere szerint kéthetente két órát konzultál az általa mentorált cégek vezetőivel, huszonhét céggel számolva ez napi 2,7 cég, 5,4 óra. De azt mondja, mégse jó a matek, mert csak tucatnyi céggel ennyire aktív a kapcsolata ma, pár évnyi mentorálás után, illetve korai fázisban ritkábbak a találkozók.
Ezzel együtt se unatkozik. Sokat agyal a világon, viszi angyalbefektető cége, a Baconsult napi ügyeit, többezres nézettségű Facebook Live-ban beszélget mentoráltjaival, vagy épp cápázik. Amit most nem csinál: nem fogad új jelentkezőket. Megtelt. De nem a járvány, a válság miatt. „Minden kezünk tele, minden erre szánt pénzünk jó helyen, csordultig a naptár” – írja a Baconsult weblapján. Az idei utolsó érkezők a Cápák között második évadjából jönnek.
Startup Coelho néven kezdett bevallottan túltolt, szórakoztató gondolatokat közzétenni cégekről, vezetésről
A koronajárvány miatt most bevezetett mentőintézkedéseket hagyni kell kifutni a hatályukból, vagy el kell törölni őket, és újra deregulációra kellene törekedni.
Az előttünk álló kérdés, hogy mit tegyünk majd, amikor a koronavírus okozta veszélyhelyzet alábbhagy, és a kormányok gazdasági mentőcsomagjainak hatása is elhalványul.
A válaszért figyelmünket az 1920–21-es depresszió tanulságaira kellene fordítanunk, mégsem tesszük. Az első világháborút az Amerikai Egyesült Államokban heves felívelés követte, vágtázó inflációval. De a lufi kipukkant, főleg azután, hogy a Fed (az amerikai jegybank) meredeken megemelte a kamatszintet. A gazdaság beszakadt, a munkanélküliség húsz százalék környékére ugrott (azokban az időkben az adatgyűjtés elég esetleges volt még).
Hogyan reagált akkor a kormányzat? Annak alapján, ahogy James Grant megírta a válság történetét a The Forgotten Depression – 1921: The Crash That Cured Itself című könyvében, pontosan az ellentétét annak, amit a közgazdászok ma tanácsolnak. Az állami költekezést visszavágták a háborús szintekről, az adókat csökkentették, a háború idején túlburjánzó szabályozást megnyirbálták, az államosított vállalatokat – főleg vasúttársaságokat és telekommunikációs cégeket – visszajuttatták jogos tulajdonosaikhoz. A dollárt nem értékelték le. A gazdaság gyorsan visszapattant. Hamarosan újra teljes volt a foglalkoztatottság, és következtek a nekivadult 20-as évek, a Roaring Twenties. Az Egyesült Államok történelmének egyik leginnovatívabb korszakát élte.
Egy évtizeddel később, a nagy világválságra adott kormányzati reakció ennek a teljesen az ellentéte volt. Az állami költekezés élesen megnőtt, az adókat megemelték, a bürokratikus terheket növelték, a vállalkozásokat a hatóságok állandó zaklatása közepette új szabályozásokkal árasztották el. A nehéz időszak folytatódott, az igazi felépülés egészen a második világháború végéig váratott magára.
Valójában az egész katasztrófát a túlterjeszkedő kormányzat hibái okozták. 1929-ben az új elnök, Herbert Hoover tenni akart valamit a szorongatott helyzetbe került gazdákért, és úgy vélte, ha megemeli a mezőgazdasági importtermékek vámját, az megteszi a hatását. A Kongresszus úgy viselkedett, mint a disznók a vályúnál, és óriási adóemeléseket hajtott végre importcikkek ezrein. A törvényhozási nyomulás hatására a – várakozásokat beárazó – tőzsde összeomlott. Amikor az elnök aláírta a büntetővámokról szóló törvényt, több ország is visszavágott, és nemzetközi kereskedelmi háború robbant ki. A gazdaságok, tengeren innen és túl, zsugorodni kezdtek. Hoover elnök erre példátlan kormányzati intervencióval válaszolt. Utóda, Franklin Roosevelt, tovább növelte a beavatkozás mértékét. A válság folytatódott.
A második világháború után, újabb gazdasági visszaeséstől félelve, sokan könyörögtek még több állami beavatkozásért. Ehelyett az ellenkezője történt: a költségvetést könyörtelenül megvágták, a házaspárok személyi jövedelemadóját gyakorlatilag megfelezték, gyorsan eltörölték a háborús irányítást, megváltoztatták a New Deal kereskedelemkorlátozó munkatörvényét, és az aranyhoz rögzítették a dollár árfolyamát. Annak ellenére, hogy háborús veteránok milliói tértek vissza a munkaerőpiacra, a munkanélküliség alacsony maradt.
Meg kell szívlelnünk ezeket a tapasztalatokat! Nagyszabású, átfogó adócsökkentést kell végrehajtani, és egykulcsosra kellene cserélni a progresszív adórendszert. Stabilizálni kell a dollár értékét, és akár az alapítóatya, Alexander Hamilton bölcsességét felidézve az aranyhoz lehetne rögzíteni. A koronajárvány miatt most bevezetett mentőintézkedéseket hagyni kell kifutni a hatályukból, vagy el kell törölni őket, és újra deregulációra kellene törekedni.
Egyszerű a képlet. Ahogy Nathan Lewis is megmutatta The Magic Formula című könyvében: azok a gazdaságok, ahol alacsonyak az adók, és stabil az árfolyam, jobban prosperálnak, mint azok, ahol nem. Mindig.
