Balla Ákos saját értékrendje alapján szembe megy a bevált közvetítői recepttel, és a nevét viselő irodahálózattal nem kér a franchise-ból. A lakáspiacon a forgalomban a mostani zuhanás után nagyon lassú kilábalásra és húsz százalék árcsökkenésre számít, karácsonyi bulit nem tervez, de minden emberét megtartaná.
Balla Ákos alig múlt húszéves 2000-ben, amikor megvette élete mobilját, egy összehajtható Motorolát, 200 ezer forintért. Igazi luxuscikk volt, akkoriban a pedagógusok kábé 70–80 ezret kerestek, miniszterek is alig többet a telefon áránál. De nem a menőzés volt a célja, ma is racionális üzleti döntésnek tartja. Frissen induló ingatlanközvetítő irodájába kereste a munkatársakat, és elsősorban a felvételi beszélgetéseknél használta a telefont, kelléknek. El kellett hitetnie a nála jóval idősebbekkel, hogy hiába jár még főiskolára, komolyan lehet őt venni, egy sikeres emberben sokkal jobban megbíznak.
Persze egy ilyen trükk csak az első benyomást befolyásolja, úgyis kiderül, ha valaki csak beetetésnek használja, de valójában teljesen más, mint aminek mutatni akarja magát.
A magyar ingatlanközvetítő piac két legnagyobbja, a Duna House és az Otthon Centrum franchise-rendszerben működik, Balla Ákos viszont – pár vidéki iroda kivételével – saját kezében tartja a nevét viselő hálózatot. Azt mondja, ma is ismeri névről az összes irodája minden munkatársát, de nincsenek is sokkal többen száznál. És nem is akarja, hogy ennek több mint kétszetesére nőjenek a következő három-öt évben. Ennek nincs köze a válsághoz. „A piac túlnőtte magát. Van közel tízezer közvetítő az országban, miközben maximum négyezerre lenne szükség. Hatvan százalékuk felesleges, képzetlen, hozzá nem értő, csak árt a szakma hírének. Budapesten és környékén elég lenne ezer, ezerötszáz közvetítő” – mondja.
Nem teljesen, de összességében úgy tűnik, egy ideje az élet Budapest utcáiról az épületeibe költözött.
1884. szeptember 27-én türelmetlen tömeg toporzékolt az Andrássy út közepén. Nem politikai, gazdasági vagy mondjuk zöld ügyek kapcsán tüntettek, hanem mert nem lehetett tudni, Lotz Károly mit festett az épp elkészült Operaház mennyezetére. A tömeg végül, áttörve a rendőrkordont és a megnyitóra vonuló méltóságok sorát, berontott az épületbe, ahol aztán fejét felszegve bámulhatta A Zene apoteózisá-t és az épületet, Ybl Miklós csúcsalkotását.
A 2020 április végi, vasárnap esti alkonyatban – elégedetten konstatálom – csak páran kóricálnak a felállványozott Operánál, az Andrássy út kerékpársávjában szülők tanítják nyugodtan bringázni gyereküket. Ilyet is ritkán látni itt, de mondjuk a Lánchídon és a Margit hídon sem mentem még úgy át ilyentájt, hogy legfeljebb csak fél tucat ember jött szembe. Mindenki mélázva teszi meg a karanténban is engedélyezett egészségügyi sétáját, és nekem is jut időm úgy megnézni a jó százéves épületeket, mint talán még soha, és mint ahogy az eddigi életem során is meg kellett volna tennem. Olyan csodálattal és tisztelettel, mint a budapestiek régen.
Nem teljesen, de összességében úgy tűnik, egy ideje az élet Budapest utcáiról az épületeibe költözött.
Arról, hogy ez így lesz, még fogalmunk sem volt, amikor januárban eldöntöttük: ennek a Forbes Urbannek a fókuszában azok lesznek, akik ezeknek az épületeknek a külsejét vagy a belsejét megtervezték vagy megújították, olyanná tették, amilyenek ma. Nem Ybl Miklósok, de többen közöttük Ybl-díjasok, és ha kell, „ki, ha nem én” hozzáállással, az esztétika érdekében küzdenek meg kőművesekkel, megrendelőkkel, politikával.
Zoboki Gábor ilyen. Finoman művelt, de határozott és karakán figura, elég csak ránézni. Vagy a portfóliójára. Hány építész mondhatja még el magáról a világon, hogy tervezett egy Müpa kaliberű épületet, létrehozott egy kulturális központot a Föld másik felén, a világ egyik leggyorsabban fejlődő városában, most felújít egy budapesti Operaházat? Mintegy mellesleg mellé tesz egy kémiai kutatóközpontot, egy Telenor-székházat és egy Nemzeti Táncszínházat. Jó a címlapinterjút készítő Bagi László kérdése: hogyan lehet megtanulni első osztályú hangversenytermet tervezni (Magyarországon)?
Kell a kreativitás. A lapban szereplő fiatalabb építészirodák a 2008-as válsággal indultak. Örültek, ha megrajzolhattak egy szeméttárolót, örültek, ha épülettervezés helyett belsőépítészeti projektet kaptak, vagy a várostervezésbe is bele kellett kóstolniuk, elvállaltak mindent. Mivel drágább alapanyagokhoz nem nyúlhattak, kerestek jó ár-érték arányú alternatívákat. Ami egyszer kényszer volt, és a túlélés záloga, ma a legfőbb előnyük: talán soha nem tettek volna szert olyan széles körű tapasztalatra, amilyennel ma rendelkeznek. Habár a 2020-ban ránk leselkedő válságot még nem érzik, már optimistán és felkészülve néznek elébe.
Amiken építészek bő száz vagy bő tíz éve dolgoztak, ma is velünk vannak, és most, hogy folyton zárt terekben ülünk, akaratlanul is elmélyülünk a részleteikben, abban, milyen gyönyörű az épített környezetünk. Amíg nem mászkálhat mindig mindenki megint kedvére, mi házhoz szállítjuk az építészeti látnivalókat, a ZDA – Zoboki Építésziroda, a Hetedik Műterem, a Lab5 és az Urba munkáit (ami a lapba nem fért be, azt bemutatjuk a forbes.hu-n), és bátorsággal belógtunk a Palotanegyed legérdekesebb régi épületeibe is, hogy felszeghessük a fejünket (meg az objektívet) az egyedülálló mennyezetekre.
A Hetedik Műterem projektjeiben a jelen és a múlt egységesítésével olyan új értékek születnek, amik minden kor számára jelenthetnek valamit. Szabó Levente és egykori tanítványa, mai üzlettársa, Biri Balázs munkái nemcsak a szakma, hanem a nagyközönség figyelmét is felkeltik.
A BiotechUSA megveszi a Scitec Nutritiont, szinte bagóért. Élesedik a verseny az étrendkiegészítők piacán, a két magyar alapítású cégből pedig az előbbi bírta jobban a strapát. A Lévai család európai szinten is nagyobb súlycsoportba lép, de komoly meló lesz gatyába rázni a Scitecet.
