Szimpatikus a vendéglőből bisztróvá átlényegített Szépilona új koncepciója, de sajnos egyelőre csak a koncepciója.
A Szépilona új neve Bisztró, a koncepció mögött ott vannak az egyaránt megbízható és otthonos Két Szerecsen és Bartók gazdái. Friss beltere nagyvonalúan franciás, étlapja elszántan magyar (vagy hívjuk monarchistának) és rokonszenvesen rövid, az utóbbi évekre megfakult hírneve meg akkora, hogy róla van elnevezve előtte a buszmegálló*. Van Costes buszmegálló? Nincs Costes buszmegálló.
Kellemes élményt sejtet ez a képlet, úgyhogy igen könnyű léptekkel tartunk Zugliget alja felé puffadtra enni magunkat egy modernebb vadassal. Ehhez képest vagy az történik, hogy a megújított Szépilonában a progresszió és a felmelegedés jegyében elkezdték tartani a sziesztát, és látogatásunk péntekén délután fél háromkor valójában már zárva vannak, csak a kedvünkért nyitva tartást színlelnek (amit ez esetben nagyra értékelek); vagy az, hogy a három hónap, amit minden nyitásnál meg szoktunk várni, hogy szépen összeálljanak a dolgok, és ne nüanszokon lovagoljunk, itt még távolról sem volt elég.
Parkoló csak jóval odébb van, de ezen gyorsan túllendülünk egy remek, kicsit sem gejl limonádéval. Az előétel, a házi tejföllel kínált marinált lazac is teljesen rendben: a halíz tiszta, a tejföl önfeledten zsíros, a rozskenyér bolti, de legalább jobbfajta. Mivel plakát méretű tábla és egy magabiztos Krúdy-idézés hirdeti a kerthelyiség falán, utána beleválasztunk a tafelspitzbe: az osztrákosan a húsleves elszürcsölése után külön, garnírungokkal fogyasztott omlós marhafartőbe.
Mosószódás húslevesbe áztatott film, vörösborral előhívott kép, száz évnél idősebb fényképezőgép, amit sikerül megjavítani – Váczi Kristóf és Kaposvári Anett fényképezőgépboltjában ez mind előfordul.
„Mi lesz itt, urnatemető?” – nézett be tíz évvel ezelőtt a félkész Akácfa utcai üzletbe cekkerével egy hetven feletti bácsi. „Nem, sajnos csak fényképezőgépbolt” – ábrándította ki az urat összenevetve a két gyerekkori jóbarát, Váczi Kristóf és Kaposvári Anett.
Az először Rombolt néven futó üzletük 2013-ban új helyre költözött, és új nevet is kapott. „Az tényleg romos volt. Ha ezt a teljesen felújított üzletet is úgy hívjuk, azt senki sem értette volna” – mondja Kristóf, miért folytatták a Kazinczy utcában Café Analóg néven.
A szobányi üzletbe betérve olasz eszpresszó, fényképezőgépek és filmek várják azokat, akik szeretnék kiélni az analóg fotózással kapcsolatos mindenféle mániájukat. „Például volt, aki azzal hívott fel minket: rájött, hogy tud vörösborral és kávéval filmet előhívni.” A tanulni vágyóknak workshopokat kínálnak. Hívták már képzést tartani a Polaroid fényképezőgép-márka munkatársait, és jöttek hozzájuk tanulni norvég egyetemisták is. „Kicsi közösség ez, valahogy mindenki ránk talál” – mondja a közgazdász végzettségű Anett, aki főleg a Café Analóg marketingjét viszi, míg Kristóf a szakmai ügyekért felel. Bázisuk másik fele, a más fotósok által kibérelhető labor a Horánszky utcában van.
Kristóf hívott már elő mosószódás húslevesbe áztatott filmet, javított 1895-ben készült, zsebórának álcázott kémfényképezőgépet, amit aztán az Ausztráliából hazatért öregúr ajándékba adott neki. A zsebórát az asztalra kitéve mutatja a 125 éves szerkezettel idén nyáron egy családi születésnapon készült képeket.
A Café Analóg a Lomography fényképezőgép-márka egyetlen hivatalos magyarországi partnere. Kristóf még a Flashback Photónál töltött évek után örökölte az együttműködést. A Lomography gépek mellett különböző vintage fényképezőgépeket is lehet náluk kapni, körülbelül napi három-négy találja meg a gazdáját. Kezdetben azok a profik jártak hozzájuk, akik tudták, hogy pontosan hogyan kell filmre fotózni, és mire van szükségük – ma már tizenöttől hetvenöt éves korig jönnek hobbisták is a Café Analógba. A Kazinczy utcát a vírus előtt általában flamingónak vagy hercegnőnek öltözött, rózsaszín tütüs legénybúcsús társaságok árasztották el, a fotósbolt az egyetlen hely az utcában, aminek nem a vendéglátás a fő profilja.
A vendégsereg negyven százalékát tették ki eddig a külföldiek, a magyarok nagy része visszajáró vendég. Miután márciusban az utolsó turista is leszegett orral elhúzta a bőröndjét a bolt előtt, úgy döntöttek, hogy napi háromórás ügyelettel várják az ajtóban azokat, akik filmet hoznának vagy vinnének. „Betyárbecsületből vállaltuk, és a vége az lett, hogy életünkben nem dolgoztunk annyit, mint abban a két hónapban” – mondja Kristóf.
Tavaly postázási rendszert is indítottak azoknak, akik nem tudnak Budapestre utazni, ez idén a webshop mellett még jobban felfutott. Jövőre a 30 négyzetméteres üzletet egy 200 négyzetméteresre szeretnék váltani, ahol a labor, a fotóstúdió, a bolt és egy kiállítótér is mind elfér egy helyen.
Néhány szülő fogta magát, kitanulta a szakácskodást, és beállt az iskolai konyhába, hogy gyerekeik jót ehessenek a menzán. A solymári Sólyomfészek Szociális Szövetkezet tagjai ma már több iskolának és óvodának is főznek – többségükben waldorfosoknak –, de a krumplit még mindig kézzel pucolják, és juszt sem adnak felvágottat uzsonnára.
Félelem, aggodalom. A kontroll és a szabadság elvesztésének érzése. Magány, elszigetelődés vagy éppen az egyedül töltött idő hiánya. Stressz, bizonytalanság. Gyász. Kimerültség. Egzisztenciális szorongás. Szorongás, félelem, hogy kimaradunk valamiből, vagy a bizonytalan jövő miatt. Reményvesztés. Ilyen szavak állnak kis pacákban a nagy zöld koronaszörny körül, amikor ébredés után rutinszerűen a telefonomra nézek, és megnyitom az Instagramot, az meg egy rajzocskát […]
