Viszket. Szúr. Kapar. Fáj. Reggel van, még a kávé se főtt le, a számítógép sem bootolt be, sőt még az ágyból sem kászálódtál ki, de már telefonon bújod a tüneteket a Webbetegen, olvasod a horrorisztikus betegségek végzetes diagnózisait a Házipatikán, sokkolod magad az orvosokkal készült interjúkkal, a mindenféle egzotikus betegségekben szenvedő emberek fényképeivel. Mire kész a reggeli, biztosan tudod, hogy halálos beteg vagy, kár tartós tejet venned, vagy leszervezned a jövő heted. Nem is mész dolgozni, moziba, kocsmába, akárhova, miközben az aggodalom nem múlik, a kellemetlen érzés erősödik, az orvosod pedig csak ingatja a fejét – már megint itt tartunk?

Hipochonder, képzelt beteg, netán bolond. Aki az egészsége miatt a szokottnál többet szorong, sokféle jelzővel találhatja szemben magát. Pedig egyik sem szakszerű megnevezés, a stigmatizálás pedig csak árt az érintettnek, aki sokszor okkal kerül egy olyan végtelen ciklusba, ahonnét csak figyelemmel és segítséggel kászálódhat ki. Általában ideiglenesen.

Nem is így hívják
„Hipochondria valójában már nincs – mondja Purebl György, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének igazgatója –, a szakirodalomban ezt a kifejezést már nem használjuk. De a jelenség valóban létezik, szomatikus tünetzavarnak hívja az orvostudomány.” A szakember szerint egy sor névváltozáson ment keresztül az egykor valóban hipochondriának nevezett állapot. Aminek az alapja a beteg azon hiedelme, miszerint ő bármikor megbetegedhet.

És hát, ez tulajdonképpen igaz. Sosem tudhatjuk, mi lesz velünk holnap, mikor veszünk észre egy furcsa foltot a bőrünkön, vagy kezdünk érezni egy el nem múló, korábban nem tapasztalt érzést. Ettől félni végül is jogos, nem véletlenül járnak az emberek időnként különböző szűrővizsgálatokra. A gond ott kezdődik, ha valaki nem számol az adott betegségek valódi valószínűségével, rosszabb esetben orvosainak sem hiszi el, hogy az emberiség 0,0002 százalékát fenyegető súlyos nyelvdaganatos megbetegedésre ő már csak statisztikailag sem esélyes. „A fiatalok között az autóbaleset a vezető halálok” – mondja Purebl György, utalva rá, hogy bár minden életkorban előfordulhatnak súlyos megbetegedések, a nagy átlag a szomatikus tünetzavarban szenvedő emberek képzetei ellen szól.

Akik viszont sokszor okkal félnek valamitől. Szomatikus tünetzavar a legtöbb betegnél azért alakul ki, mert vagy a környezetükben állt be egy ijesztő egészségügyi vészhelyzet, vagy épp maguk járták meg a pokol kórházfehérre festett bugyrait. A lényeg, hogy akad egy katalizátor, ami a természetes aggodalmat konstans félelemmé változtatja. Ez a félelem pedig a testünk figyelésének felerősödésével jár.

Ezek az állapotok nemcsak lelkileg viselik meg a betegeket, de még anyagi terheket is rónak rájuk.

Míg általában nem tulajdonítunk nagy jelentőséget egy egyszerű hasfájásnak vagy kis köhögésnek, addig ilyen felfokozott állapotban igenis eljutunk oda, hogy akár már a szívverésünk vagy a lélegzésünk megváltozása is valamilyen veszedelmes tünetnek tűnik. Minél jobban figyelünk magunkra, annál több tünetbe botlunk, amik újabb és újabb szörnyű öndiagnózisokhoz vezetnek.

„A súlyos betegségszorongásokkal élők hajlamosak arra, hogy passzívvá váljanak – mondja Purebl György. – Már nem járnak szórakozni, nem találkoznak a barátaikkal. Megszűnik a környezetükben minden olyan inger, ami el tudná terelni a figyelmüket testi panaszaikról.” Ráadásul a szomatikus tünetzavar már nem csupán a hipochondriát, hanem annak „ikertestvérét”, az egykor szomatizációnak nevezett állapotot is magában foglalja. Aki ebben szenved, egy adott tünetet érzékel, ezzel jár orvoshoz, és semmi sem nyugtatja meg, mert a tünettől nemcsak szorong, hanem az valódi szenvedést okoz neki. A tünet jellemzően változó: egyik hónapban a ráktól, másikban a Dengue-láztól fél. Ezek az állapotok nemcsak lelkileg viselik meg a betegeket, de még anyagi terheket is rónak rájuk, mert vagy öndiagnosztikára költenek vagyonokat, vagy arra, hogy az egyébként valóban tapasztalt, de kimutatható jelentősebb ok nélküli panaszukat kezeltessék. Purebl György szerint ez egy soha véget nem érő spirálba taszítja az illetőt.

Bár könnyű lenne gyógyíthatatlan parázásként azonosítani a szomatikus tünetzavarokat, a szakember szerint sok múlik azon, hogyan kommunikálnak az orvosok. „Minden beteget ki kell vizsgálni, ez nagyon fontos, mert egy hipochondriást is utolérhetnek azok a népbetegségek, amikben a lakosság nagy része szenved, hiszen ők is idősödnek, és nem biztos, hogy egészséges életmódot élnek. Ez egyébként nagyon érdekes: egyik szomatikus tünetzavar sem társul egészséges életmóddal. Van kivétel, de nem jellemző.”

Amennyiben az orvos kezdettől hangsúlyozza, hogy a vizsgált tüneteknek egy halom oka lehet, nemcsak életveszélyes betegségek, akkor érdemes ezekre hangsúlyt fektetni, a negatív leleteknél pedig örülni, hogy lám, nem lett nagy baj. „A beteg meg fogja kérdezni, mi okozza a tüneteit. Trükkös, hogy mit válaszoljunk. Mondhatjuk, hogy lelki okai vannak. Ezt a beteg kikéri magának. Mondhatjuk, hogy pszichés. Ezt is kikéri magának, neki nincsenek pszichológiai gondjai. De ha azt mondjuk, hogy ezeket a tüneteket okozhatja a stressz is, majd megkérdezzük, hogy az illető életében van-e stressz, biztos, hogy az lesz a válasz: van.”

Hasonlóan pozitív hozzáállás ajánlatos a barátok, ismerősök részéről. Segítség lehet kérdésekkel rávezetni az aggódót, hogy az általa képzelt helyzet nem valószínű. Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy ezek a taktikák csak akkor érvényesek, ha felmerül a szomatikus tünetzavar gyanúja. A stratégia lényege, hogy a beteg ne veszítse el a bizalmát az orvoslásban. „Ha azt mondjuk, hogy nincs komoly baja, azt fogja mondani, hogy semmihez sem értünk, ráadásul nincs is igazunk, hiszen a szomatikus tünetzavarok is súlyos, szenvedést okozó – csak éppen pszichés – zavarok.”

Bár a szomatikus tünetzavart általában felnőttekkel azonosítják, át lehet ragasztani gyermekekre is, hiszen ha egy kisgyermek azt látja, hogy szülei folyton aggódnak az egészségéért, ő is ezt a mintát fogja követni. Novák Hunor gyermekorvos azt modja, ha a szülők „nem akarják elfogadni, hogy a gyermek nem beteg, az kóros családi háttérre utal, le kell ültetni a családtagokat”. Purebl György szerint mindenesetre nagyon ritka, hogy egy családban mindkét szülő szomatikus tünetzavarban szenvedjen, és ha az egyik szülő már képes hárítani hipochonder párja hatásait, akkor jó eséllyel nem lesz baj.