Egy bolt, ahol senki sem kereskedő, a kínálat mégis megszégyeníti a legnagyobb delikáteszeket. Willmann Fábián személye és üzlete, A másik bolt is ikonikus lett Budapest egyik eldugott szegletében.
A teraszon fogad Willmann Fábián barett sapkában és kötényben, épp szilvát magoz az aznapi ebédhez, számlát ír a beszállítóknak – kell egy kis idő, amíg meggyőz, hogy nem egy Kusturica-filmbe csöppentem. 2008-ban, a történelem egyik üzletnyitásra alkalmatlan évében nyitotta meg a Wekerlei Bortárat a lakótelep ó-kertvárosában. Egy virágbolt felét bérelte ki, tizenkét négyzetmétert töltött meg borokkal. „Valentin-napon nyitottunk, és egy úr még aznap elvitte a legdrágább bort a kínálatból, az akkor 6200 forint volt. Akkor tudtam, hogy ez menni fog.”
Néhány évvel később a portfólió egy wekerlei piaci bádogstanddal bővült, ahol kizárólag krumplit lehetett kapni, de abból tizenötfélét. Fábiánra jellemző az ilyen eklektikus üzletfejlesztés, mert ahogy a krumpli megkívánja magához a hagymát, a kolbászt és a fűszereket, úgy bővült a delikát kínálata, a bortárból egyre többször elszólította gazdáját a piac. Amikor Fábián hollétéről érdeklődtek a bortári vásárlók, felesége, Detti mindig csak annyit mondott, „a másik boltban”.
A kínálatban ma már négyszáz féle magyar bor és nyolcszáz hazai kistermelő portékája is megtalálható, persze nem egyszerre, a hely még úgy is szűkös, hogy kinőve a bádogstandot és a virágüzletet 2013 óta a Wekerle-telep szívében, a Kós Károly téren üzemel negyven négyzetméteren és egy teraszon. A portfólió városszerte híres ebédmenüvel bővült, Fábián szerint egyre inkább a gasztronómiai élményért jönnek a vásárlók, így ő is ezt a vonalat erősítené.
Na, ez az érzés nekem sosem adatik meg” – panaszkodik egy tősgyökeres budapesti barátnőm, miután már fél órája nosztalgiázom egy vadidegennel. Előttünk a Balaton és egy-egy pohár bor, és épp csak kiderült, hogy a lány, aki mellé szabad helyek hiányában leültünk, néhány év különbséggel ugyanabba a vidéki gimnáziumba járt, mint én. Alig tér napirendre, a meglepetéstől le van nyűgözve, […]
Na, ez az érzés nekem sosem adatik meg” – panaszkodik egy tősgyökeres budapesti barátnőm, miután már fél órája nosztalgiázom egy vadidegennel. Előttünk a Balaton és egy-egy pohár bor, és épp csak kiderült, hogy a lány, aki mellé szabad helyek hiányában leültünk, néhány év különbséggel ugyanabba a vidéki gimnáziumba járt, mint én. Alig tér napirendre, a meglepetéstől le van nyűgözve, Mosonmagyaróvárról beszélgetünk, és a menő fővárosi Radnóti a barátnőm számára máris végtelenül unalmasnak tűnik.
Az ember gyanútlanul feljön Budapestre az érettségi után, és ha itt ragad, a szempillantás alatt eltűnő tíz-húsz év után egyszer csak azon kaphatja magát: hatalmas szakadék választja már el azoktól az emberektől és dolgoktól, amik és akik a mindent jelentették a kisvárosban vagy faluban, ahol felnőtt. Közben persze mint ember sohasem válhat ugyanolyanná, mint az, aki a Radnótiba járt.
Azt képzelem, ha fizikailag leszek folyton úton, akkor lélekben kevésbé.
Ahogy a kortárs magyar költészet „vidéki fiúk játéka Pesten”, épp úgy igaz ez nagyjából minden másra. A mai napig kevés a bennszülött ismerősöm, ellenben a borsodi barátoktól új szavakat tanultam, a szabolcsiaktól ételeket, a zalaiak által vicces településneveket ismertem meg, a somogyiak elképesztő századeleji történeteket meséltek. Budapesten.
„Krisztián vidékről indult a városba, de soha nem fog oda igazából megérkezni” – mondja Kollár-Klemencz László Grecsóról a G. Tóth Ilda által írt portréban. Lassan tizenhárom éve nem volt hét, hogy ne lettem volna úgy valahol, hogy inkább máshol szerettem volna lenni. Pedig (ezt meg a címlapalanyunk állítja) otthon lenni természetes állapot: aki otthon van, nem gondol rá, hogy van valahol. Mi, budapesti vidékiek, vagyunk. Sokunkban mégsem merült fel, hogy a régiért elhagynánk a fővárost. (Fő! Várost.)
A vidék kortárs írójának (vagy a kortárs vidék írójának?) mondott művész „Budapestet is sajátos szemszögből látja, hiszen nem itt nőtt föl, nem itt tanult, kemény váltás volt számára a Pestre költözés, nem is idealizálja ezt a létformát” – talán kevésbé művészien, de összességében mindannyian így vagyunk ezzel. Budapest olykor nagy és félelmetes még az olyan befutott vállalkozóknak is, mint az ország legjobb vidéki éttermét üzemeltető Anyukám mondta mögött álló Dudás család. Már a harmadik helyüket nyitják (a nem-franchise franchise-zal együtt a negyediket), és még mindig csak halványan merül föl, hogy Encs, Miskolc, Eger és Debrecen után lesz még egyszer Budapesten is Pizza, Kávé, Világbéke. Ezt a várost nem ismerik. A Szó testvérek is inkább Kenesén nyitottak, amikor Salgótarjánt és Gyöngyöst már megtöltötték az ország legjobb 2015-ös és 2016-ös tortájára – meg minden más jóra – kíváncsi édesszájúakkal. Így már a hírességek is találnak olyan egységet, ami fekszik nekik.
Fekszik nekik – ezt a szlenget biztosan Pesten szedtem fel. Gyüttment – ezt a szót meg a borsodiaktól tanultam, ugyanerre, hogy „bebíró”, a veszprémiektől. Vízfejűség – ezt már budapestivé válva (szkúzi) kezdtem sok más szóval együtt újraértelmezni. (Gyakran például az újságírói-szerkesztői szerepre is illik.) Én most kompenzálok: hosszú kihagyás után épp vettem egy autót, mostantól tőlem is csak egy hajtás a másik részem. Azt képzelem, ha fizikailag leszek folyton úton, akkor lélekben kevésbé. Országos, éves pályamatricát váltok, és közben visszhangzik bennem Kollár-Klemencz: „talán majd a következő generációnk ott lesz otthon, ahol szeretne”.
Grecsó Krisztiánt realista, a vidéki sorsot kíméletlen őszinteséggel ábrázoló írásai miatt Móriczhoz hasonlítják, eddigi talán legnagyobb sikerét mégis egy tizenegy éves kislány hirtelen felnőtté válásának története hozta el: tavaly Vera című regénye volt a legnagyobb példányszámban megjelent magyar szépirodalmi alkotás. Az viszont még az egyre szélesebb körben népszerű íróhoz legközelebb állóknak is csak két évvel ezelőtt, súlyos betegsége kapcsán derült ki igazán, hogy – bár továbbra is az írás a legfontosabb az életében – nemcsak megszerette a szereplést, de egyenesen lételeme lett a színpad is.
Axanne Jelasity, a Butopêa.hu alapítója szerint a visszafogottság izgalmasabb, mint a hivalkodás: a franciáktól a neutrális színeket, klasszikus fazonokat hozta, Berlinben a trendérzékenység ragadt rá. Ruhatárát és vállalkozását azonos alapgondolatra építi: minőséget akar racionális áron.
Idén ősszel új épületbe költözik a Forbes. A pesti házat egy Karfunkel Salamon nevű kereskedő építtette 127 évvel ezelőtt, akinek még a telefonszámát is tudjuk: 143-39.