Minden gyerek megérdemel egy családot, származástól, bőrszíntől függetlenül, csak meg kell neki keresni – ez a Gólyahír Alapítvány missziója. Amíg a párok várják a gyermeket, addig az alapítvány felkészíti őket életük legnagyobb örömére. Aztán segít nekik származástörténetüket ismerő és elfogadó, egészséges lelkületű, sikeres felnőtteket nevelni.
Valamivel több mint öt évvel ezelőtt, egy szerdai napon, a legváratlanabb pillanatban csörrent meg Egyedi Viktória telefonja. A vonal túlsó végén egy hang azt kérdezte tőle, készen áll-e egy kisbaba fogadására. Viki akkor már több mint hat éve várt férjével arra, hogy örökbe fogadjon egy kisgyermeket. „Ebben a helyzetben állandóan magadnál tartod a telefonod. Mert ha nem érnek el a kórházból, nagyon hamar hívják a várólistán következő szülőket, hiszen a kisbabák helyzetét villámgyorsan meg kell oldani” – mondja Viki, aki az öt évvel ezelőtti telefonos kérdés hallatán gyanútlanul azt gondolta, talán a hétvégén találkozhat valakivel, aki pár hónap múlva életet ad egy gyermeknek.
ADAKOZOL? Minden hónapban írunk egy szervezetről, amit szerintünk érdemes támogatni. Miért teszünk így? Mert Magyarországon kevesen élnek jól (a jól élők közül sokan olvassák a Forbest), de nagyon sokan küzdenek mindennap. Ez így igazságtalan, és mindenkinek van egy kis felelőssége benne.
Az első sokk után azt válaszolta, nincs más, amit jobban várna, mint ezt a találkozót. Mire közölték vele: épp most tolták be a műtőbe császármetszésre az illetőt, azaz Vikiék egy-két napon belül hazavihetik a csecsemőt. „Másnap reggel útnak is indultunk az ország másik felébe, teljes sokkban, úgy, hogy azt sem tudtuk, fiút vagy lányt kapunk. De mindegy is volt. Nem kellett a kezemben fognom ahhoz, hogy máris úgy gondoljak rá, mint a kislányomra vagy kisfiamra.”
Írta: Macsuga János Hiába dőltek meg sorra a járvány első hulláma alatt a napi rekordok több budapesti biciklis mérőponton, szép lassan visszaállt az élet a rendes kerékvágásba – és visszajöttek a kifogások is. „Majd ha lesz alternatíva!” – hangzik el gyakran az érv a magyaroktól, amikor felmerül a kérdés: miért kell minden egyes nap autóba ülni, hogy megoldjuk napi teendőinket? Ha […]
Írta: Macsuga János
Hiába dőltek meg sorra a járvány első hulláma alatt a napi rekordok több budapesti biciklis mérőponton, szép lassan visszaállt az élet a rendes kerékvágásba – és visszajöttek a kifogások is.
„Majd ha lesz alternatíva!” – hangzik el gyakran az érv a magyaroktól, amikor felmerül a kérdés: miért kell minden egyes nap autóba ülni, hogy megoldjuk napi teendőinket? Ha ezeket a vitákat vizsgáljuk, hirtelen azt gondolhatnánk, hogy a világon nálunk van a legtöbb pék, festő vagy klímaszerelő. Ha olyan sok hazai állampolgár felesége szülne gyereket, mint ahányszor kijátsszuk a „terhes a feleségem” kártyát, biztosan nem küzdenénk az elöregedő és fogyatkozó magyar népességgel sem.
Évente 92 órát dobunk ki az ablakon dugóban araszolással. Sao Paolo példájára várunk esetleg, akiknél ez a szám 152 óra?
Nincs ebben semmi meglepő, így működünk. Ha nagy változás előtt állunk, az agyunk sokszor akkor is behúzza a féket, ha tudjuk: nem csak a társadalomnak, magunknak is jót teszünk. Márpedig mi mást lehetne nagy változásnak nevezni, ha nem azt, amikor fentről megpróbálnak beleszólni mindennapi közlekedési szokásainkba?
A problémakör sokrétű. Egyrészt a mobilitás szinte egybeforr szabadság iránti igényünkkel, másrészt az, hogy eljussunk a dolgunkra, annyira természetes igény, mint a levegővétel. Hát csoda, hogy szeretnénk, ha legalább ebbe nem szólna bele senki?
Igen, biztosan rengetegen vannak, akik Európa egyik legjobb tömegközlekedési hálózata mellett a Hungária körgyűrűn belül ingáznak autóval, de ne felejtsük el, hogy a Budapesten közlekedő autók fele az agglomerációból jön. Szóval ők tehetnek mindenről? Kár lenne ennyire általánosítani, de tény, hogy az elmúlt évtizedekben mi magunk is hozzájárultunk ahhoz, hogy a rengeteg autóval és a felrobbanó lakásárakkal elég kellemetlen lett a fővárosi élet.
Öngerjesztő folyamat ez: aki teheti, kevesebb pénzből kertes házat vásárol magának, aztán vesz egy autót, és vállalja mindennap akár a többórás dugót is. Ne felejtsük el, hogy egy átlagember számára nem nagyon létezik nagyobb motiváció, hiszen legtöbbünknek az autó és a ház a legnagyobb anyagi befektetés az életében.
Jönnek tehát a kifogások, hogy majd akkor tesszük le az autót, ha lesz alternatíva. Mindig valami rajtunk kívül álló tényezőt képzelünk el, hogyha az majd megvalósul, akkor mi is változtatunk. De mi lenne, ha ezúttal ennél egy kicsit okosabbak lennénk?
Sokan a hozzáértők közül is azt gondolják, hogy akkor változtatunk majd, ha Budapest mattot kap. A helyzet az, hogy már pont elég súlyos mattot kaptunk azzal, hogy évente 92 órát dobunk ki az ablakon dugóban araszolással (legalábbis az Inrix kutatóintézet mérései szerint). Sao Paolo példájára várunk esetleg, akiknél ez a szám 152 óra? Ez a kényelmi „színvonal” évente 17,8 milliárd amerikai dollárjukba kerül a braziloknak. Összehasonlításként: az éves magyar GDP nagyjából 158 milliárd dollár. Túl kényelmesek vagyunk. Bármilyen kifogást hajlandók vagyunk kitalálni, csak ne kelljen lemondanunk szerzett komfortszintünkről. Szavazni nemcsak a boltban tudsz, vagy négyévente a választásokon, hanem mindennapi döntéseiddel is. Nézz körül, milyen lehetőségeid vannak! Próbáld ki, mennyire felfrissítő egy bringázás az egész napos daráló után! Kombináld a közlekedési módokat, kísérletezz, és meglátod, lesz alternatíva!
A második világháború utáni évtizedekben is alkottak nagyszerű magyar építészek, és nemzetközi viszonylatban is megállták a helyüket. Egyedi, helyspecifikus építészeti örökséget hagytak ránk, arról nem ők tehetnek, hogy melyik korba születtek. Szocmodern épületeiken meglátszik az idő múlása, de házaik merészek, gondolatgazdagok, és általában véve szerethetők. Egy olyan kor termékei, amit könnyebb nem szeretni, mint megérteni.
Ritka az olyan piac, ahol akkora fejlődést hozott volna az elmúlt néhány év, mint a hazai magánegészségügyben. A 350 milliárd forintosra becsült szektorban a harminc legnagyobb cégnél már évente 80 milliárd forint bevétel landol, éppen épül egy új magánkórház, és miközben még mindig gombamód szaporodnak a szolgáltatók, látványos felvásárlásokkal és jelentős friss tőkéből új erőközpontok jönnek létre. Lassan felépül egy párhuzamos egészségügyi rendszer, amelyben néhány terület ugyan mindig állami privilégium marad, de egyre többen végleg búcsút mondhatnak a közkórházaknak. Ami egykor a gazdagok luxusa volt, az ma már az élet része.
Tíz mikulás, a rendszerváltás szele és Amerika is kellett, hogy a Sápi család medencebiznisze hetven fővel és két külföldi leányvállalattal ünnepelhesse jövőre a harmincadik születésnapját. Az első medencét még Sápi Miklós, az alapító építette egy grófnő udvarán, ma már kizárólag kereskedéssel foglalkozik az Aqualing, méghozzá nyáron medencéket, télen karácsonyi dekort árul.
Meghökkentő, hogy épp egy magyar cég a globális brókerösszehasonlítás úttörője, a Brokerchooser oldalán máshol el nem érhető komplexitással lehet brókerek szolgáltatásait összemérni. A cég nehéz indulás után exponenciális növekedésben van. Bedő Tibor és Korpos Gergely alapító-tulajdonosokkal az első négy év nehézségeiről, a nagyon strukturált tervezésről is beszélgettünk, de kiderül az is, hogyan lettek a Financial Times szakértői, és hogy dühíti őket a pénzügyi világ arrogáns hozzáállása a Robinhood-befektetőkhöz.
