Minden gyerekre vár valaki. A Down-kórosra is

Valamivel több mint öt évvel ezelőtt, egy szerdai napon, a legváratlanabb pillanatban csörrent meg Egyedi Viktória telefonja. A vonal túlsó végén egy hang azt kérdezte tőle, készen áll-e egy kisbaba fogadására. Viki akkor már több mint hat éve várt férjével arra, hogy örökbe fogadjon egy kisgyermeket. „Ebben a helyzetben állandóan magadnál tartod a telefonod. Mert ha nem érnek el a kórházból, nagyon hamar hívják a várólistán következő szülőket, hiszen a kisbabák helyzetét villámgyorsan meg kell oldani” – mondja Viki, aki az öt évvel ezelőtti telefonos kérdés hallatán gyanútlanul azt gondolta, talán a hétvégén találkozhat valakivel, aki pár hónap múlva életet ad egy gyermeknek.

ADAKOZOL?
Minden hónapban írunk egy szervezetről, amit szerintünk érdemes támogatni. Miért teszünk így? Mert Magyar­országon kevesen élnek jól (a jól élők közül sokan olvassák a Forbest), de nagyon sokan küzdenek mindennap. Ez így igazságtalan, és mindenkinek van egy kis felelőssége benne.


Az első sokk után azt válaszolta, nincs más, amit jobban várna, mint ezt a találkozót. Mire közölték vele: épp most tolták be a műtőbe császármetszésre az illetőt, azaz Vikiék egy-két napon belül hazavihetik a csecsemőt. „Másnap reggel útnak is indultunk az ország másik felébe, teljes sokkban, úgy, hogy azt sem tudtuk, fiút vagy lányt kapunk. De mindegy is volt. Nem kellett a kezemben fognom ahhoz, hogy máris úgy gondoljak rá, mint a kislányomra vagy kisfiamra.”