Fazekas Dóra, az angol Cambridge Econometrics magyar leányvállalatának vezetője minden bizonnyal akarva sem állhatna távolabb a fenntarthatóságért az utolsó csepp biomasszáig küzdő zöld hippi sztereotípiájától. Gazdaságösztönző szakemberként nem azzal fogja zöldebbé tenni a jövőt, hogy nem száll repülőre, hanem kőkemény számokkal győz meg kormányokat és nemzetközi szervezeteket, hogy a nonstop pöfékelés pénzügyileg sem tartható fenn.
Az alig 28 éves Dóri annak ellenére imádta 2007 New Yorkját, hogy az Upper East Side fényűzésbe fulladó Gossip Girl-szökevény lakóival szemben neki csak egy 120. utcai olcsó bérlakás aprócska szobájára futotta Fulbright-ösztöndíjából. A padló ráadásul lejtett – valahányszor az íróasztalához tolt forgószékbe ült, tartania kellett magát a lábával, nehogy elguruljon. Szó, mi szó, a Columbia University campusa közel volt, és mivel csupán egy évet tölthetett a világ egyik legjobb egyetemén, igyekezett kihasználni az idejét.
Még akkor is, ha az ösztöndíj tényleg csak a megélhetésre volt elég, és az egyetem fenntarthatósági kutatásait összefogó The Earth Institute sem szolgáltatta a leghívogatóbb irodát. „Egy szerverszobából kialakított irodában találtak nekem helyet, egy íróasztalt és egy számítógépet kaptam. Néha még nyáron is téli kabátban ültem bent, annyira ment a légkondi” – nevet, de gyorsan leszögezi, hogy manhattani tartózkodása meghatározó volt a karrierjében.
Első cége fordítóiroda volt, ami nem véletlen: „Angolul és franciául jól beszélek, de olaszul és spanyolul is tudok. Elkezdtem németül tanulni, de az még a bakancslistámon van. Héberül még szeretnék megtanulni, meg a kínai is mindig érdekelt.”
Dóra nagy pohár almafröccs előtt ül, és noha már a doktoriját is az európai szén-dioxid-piacból írta, nyomát sem mutatja klímaszorongásnak.
Na, ez az érzés nekem sosem adatik meg” – panaszkodik egy tősgyökeres budapesti barátnőm, miután már fél órája nosztalgiázom egy vadidegennel. Előttünk a Balaton és egy-egy pohár bor, és épp csak kiderült, hogy a lány, aki mellé szabad helyek hiányában leültünk, néhány év különbséggel ugyanabba a vidéki gimnáziumba járt, mint én. Alig tér napirendre, a meglepetéstől le van nyűgözve, […]
Na, ez az érzés nekem sosem adatik meg” – panaszkodik egy tősgyökeres budapesti barátnőm, miután már fél órája nosztalgiázom egy vadidegennel. Előttünk a Balaton és egy-egy pohár bor, és épp csak kiderült, hogy a lány, aki mellé szabad helyek hiányában leültünk, néhány év különbséggel ugyanabba a vidéki gimnáziumba járt, mint én. Alig tér napirendre, a meglepetéstől le van nyűgözve, Mosonmagyaróvárról beszélgetünk, és a menő fővárosi Radnóti a barátnőm számára máris végtelenül unalmasnak tűnik.
Az ember gyanútlanul feljön Budapestre az érettségi után, és ha itt ragad, a szempillantás alatt eltűnő tíz-húsz év után egyszer csak azon kaphatja magát: hatalmas szakadék választja már el azoktól az emberektől és dolgoktól, amik és akik a mindent jelentették a kisvárosban vagy faluban, ahol felnőtt. Közben persze mint ember sohasem válhat ugyanolyanná, mint az, aki a Radnótiba járt.
Azt képzelem, ha fizikailag leszek folyton úton, akkor lélekben kevésbé.
Ahogy a kortárs magyar költészet „vidéki fiúk játéka Pesten”, épp úgy igaz ez nagyjából minden másra. A mai napig kevés a bennszülött ismerősöm, ellenben a borsodi barátoktól új szavakat tanultam, a szabolcsiaktól ételeket, a zalaiak által vicces településneveket ismertem meg, a somogyiak elképesztő századeleji történeteket meséltek. Budapesten.
„Krisztián vidékről indult a városba, de soha nem fog oda igazából megérkezni” – mondja Kollár-Klemencz László Grecsóról a G. Tóth Ilda által írt portréban. Lassan tizenhárom éve nem volt hét, hogy ne lettem volna úgy valahol, hogy inkább máshol szerettem volna lenni. Pedig (ezt meg a címlapalanyunk állítja) otthon lenni természetes állapot: aki otthon van, nem gondol rá, hogy van valahol. Mi, budapesti vidékiek, vagyunk. Sokunkban mégsem merült fel, hogy a régiért elhagynánk a fővárost. (Fő! Várost.)
A vidék kortárs írójának (vagy a kortárs vidék írójának?) mondott művész „Budapestet is sajátos szemszögből látja, hiszen nem itt nőtt föl, nem itt tanult, kemény váltás volt számára a Pestre költözés, nem is idealizálja ezt a létformát” – talán kevésbé művészien, de összességében mindannyian így vagyunk ezzel. Budapest olykor nagy és félelmetes még az olyan befutott vállalkozóknak is, mint az ország legjobb vidéki éttermét üzemeltető Anyukám mondta mögött álló Dudás család. Már a harmadik helyüket nyitják (a nem-franchise franchise-zal együtt a negyediket), és még mindig csak halványan merül föl, hogy Encs, Miskolc, Eger és Debrecen után lesz még egyszer Budapesten is Pizza, Kávé, Világbéke. Ezt a várost nem ismerik. A Szó testvérek is inkább Kenesén nyitottak, amikor Salgótarjánt és Gyöngyöst már megtöltötték az ország legjobb 2015-ös és 2016-ös tortájára – meg minden más jóra – kíváncsi édesszájúakkal. Így már a hírességek is találnak olyan egységet, ami fekszik nekik.
Fekszik nekik – ezt a szlenget biztosan Pesten szedtem fel. Gyüttment – ezt a szót meg a borsodiaktól tanultam, ugyanerre, hogy „bebíró”, a veszprémiektől. Vízfejűség – ezt már budapestivé válva (szkúzi) kezdtem sok más szóval együtt újraértelmezni. (Gyakran például az újságírói-szerkesztői szerepre is illik.) Én most kompenzálok: hosszú kihagyás után épp vettem egy autót, mostantól tőlem is csak egy hajtás a másik részem. Azt képzelem, ha fizikailag leszek folyton úton, akkor lélekben kevésbé. Országos, éves pályamatricát váltok, és közben visszhangzik bennem Kollár-Klemencz: „talán majd a következő generációnk ott lesz otthon, ahol szeretne”.
Grecsó Krisztiánt realista, a vidéki sorsot kíméletlen őszinteséggel ábrázoló írásai miatt Móriczhoz hasonlítják, eddigi talán legnagyobb sikerét mégis egy tizenegy éves kislány hirtelen felnőtté válásának története hozta el: tavaly Vera című regénye volt a legnagyobb példányszámban megjelent magyar szépirodalmi alkotás. Az viszont még az egyre szélesebb körben népszerű íróhoz legközelebb állóknak is csak két évvel ezelőtt, súlyos betegsége kapcsán derült ki igazán, hogy – bár továbbra is az írás a legfontosabb az életében – nemcsak megszerette a szereplést, de egyenesen lételeme lett a színpad is.
Hiába nem egy könnyed hegyvidéki andalgás, a Magas-Tátra bizonyos szakaszai időnként zsúfoltabbak, mint egy elektronikai üzlet a Black Friday idején. A táj és a világ végi szállás nyújtotta élmény sokaknak csalogató, de ez a túra más miatt is kapós: a Rysy megmászásával a hegység legmagasabb jelzett túraösvényét pipáljuk ki. Hétfős társaságunk augusztusban végezte ki.
Vannak, akiket már felvásárolt a Doktor24, és vannak, akiket ezután fog – ez az ember érzése az elmúlt évek, hónapok lendületes expanziója és a további beruházási tervek láttán. Egy kis rendelő útja az ország következő nagy magánkórházáig.