Olyan ez, mint az „észak Velencéje”: semmi értelme, de jól hangzik. A várostörténeti zsurnalizmus legnagyobb közhelye szerint az Andrássy út a magyar Champs-Élysées. A két utat egy fél világ választja el egymástól, és még inkább így volt ez a városegyesítés idején. A Sugárút kiépülőben lévő házai egyfajta Patyomkin-faluként emelkedtek a környékbeli mezőkön, a mellékutcák helyén földszintes házak álltak, kisebb üzemek zörögtek, vagy konyhakertek zöldelltek.

Az Operaház helyén például kisebb mocsár terült el, partján rosszhírű betyárcsárda működött a 19. század közepén. A Sugárút kiépítésével rendezték a terepet, a szűkös Hermina téren – régi, németes nevén Schiffmannplatz – zsibvásár, egy fából ácsolt színház, később orfeum kapott helyet. Nem volt valami jó környék, annyi bizonyos. Báttaszéki Lajos ügyvéd és publicista szerint „nem is mindennapi ember az, ki a Hermina-térhez vezető utczákon keresztül bírhatni, anélkül, hogy orrát legalább százszor be ne fogja”.

A környék fejlődésének a korszak egyik csúcsépítkezése, a Magyar Királyi Operaház megnyitása adott lendületet. Ybl Miklós egyik főműve 1884. szeptember 27-én nyitotta meg kapuit I. Ferenc József császár jelenlétében.
A Hajós utca nevének eredete a városi legendák homályába vész, annyi azonban bizonyos, hogy az 1720-as években már létezett a Schiffmanns Gasse, ahol szórványosan már egy-egy lakóépület is állt. Természetesen nem három-négy szintes házakat kell elképzelni, zömében földszintes, esetleg egyemeletes házak álltak itt ekkoriban.

Ennek az egyik utolsó tanúja a mai Hajós utca 21-es számú épület – közvetlenül az új szerkesztőségünk mellett –, jóval magasabb szomszédai között szinte eltörpülni látszik. 1839-ben épült föl klasszicista stílusban, Hild József tervei szerint, többszöri átalakítás után nyerte el mai, egyemeletes formáját, és valamilyen csoda folytán máig megmaradt ilyennek.

A földszinten működő hentesüzlet évtizedekig volt a környékbeli operadolgozók, ügyvédek és szobafestők kedvenc találkozási pontja – valószínűleg az egyetlen ilyen a világon –, a rohamtempóban változó belváros matuzsáleme idén nyáron adta át helyét egy amúgy klassz olasz tésztázónak. A mindennapi ebédmenüt így sült véres hurka helyett al dente tésztára cseréljük.

Schnitzer & Karfunkel
A tehetős pesti polgárok keresték a befektetési lehetőségeket. Ilyen pesti volt Karfunkel Salamon is, a korabeli pesti élet egy tipikus utat bejárt figurája, aki szépen gyarapította vagyonát, majd megtakarításait idővel ingatlanokba fektette.

a Schnitzer & Karfunkel volt a korabeli Drogerie Markt.

Karfunkel Salamon az 1840-es évek közepén született, gyerekkoráról nem sokat tudunk. 1870. január 28-án közös vállalkozást alapított Schnitzer Mór vegyesáru-kereskedővel Pesten. A két magánzó – vagyis vállalkozó – hamarosan rokonságba is kerül, miután Schnitzer 1871-ben feleségül vette Förster Rózát, Karfunkel pedig 1873 májusában házasságot kötött annak tíz évvel fiatalabb húgával, Förster Herminával.

A két lány nem üres kézzel érkezett. A Központi Értesítő 1876-os évfolyamából tudjuk, hogy Róza húszezer forint készpénzt, míg Hermina tízezer forint készpénzt, ötezer forint hitbért és kétezer forint becsértékű ingóságbeli hozományt pakolt a cégbe. (A hitbér – avagy jegybér, móring, móringbér – az a díj, amit a férj a házasság megkötése és teljesítése esetére ígért a feleségnek, illetve a leány magának kikötött.)

Jól ment a bolt, Karfunkel egy drágának számító környéken, az Erzsébet tér 15. szám alatti házban lakott. Reggelente innen csak át kellett sétálnia az üzletbe, a két kereskedő üzlete ugyanis innen egy percre, a Sas utca 2. szám alatt működött. A címjegyzékekben Nürnberger­waaren-Grosshändl áll nevük mellett, vagyis „norinbergi-áru-nagykereskedők” voltak.

És hogy mi az a norinbergi árukereskedés? Röviden: drogéria. Régen nürnbergi áruknak nevezték a vegyiáruk felhasználását elősegítő nem vegyi termékeket. Mivel az 1380-as években először az itteni piacokon árulták a kereskedők ezeket a termékeket, ezért ez a szó máig így maradt meg a magyar nyelvben. Karfunkelék árultak fogkeféket, borotvapengéket, ecseteket, fésűket, szappantartókat, de egy korabeli hirdetés szerint a bécsi Schottenring székhellyel rendelkező Braunstein Frères cigaretta­­papírjait is meg lehetett kapni Schnitzer és Karfunkel uraknál. Ők voltak a boldog békeidők Erwin Müllerei, vagy másképpen, a Schnitzer & Karfunkel volt a korabeli Drogerie Markt.

Az 1880-as évek közepén mindkettejüket ott találjuk a legtöbb adót fizető fővárosiak sorában, 400 és 500 forint közötti összeggel. Ezzel nem tartoztak az élmezőnybe, de azért szép kis összegnek számított. Összehasonlításul: Weiss Manfréd ekkoriban 800 és 900 forint közötti összeget, gróf Andrássy Gyula 1156 forintot, a vendéglőkirály Gundel János 2611 forintot, a tekintélyes méretű építészirodát működtető Ybl Miklós pedig 2858 forintot fizetett. Karfunkel jól fektette be pénzét. Egy évtizeddel később, 1897-ben tagja volt az akkor alakuló Terézvárosi korona-takarékpénztár igazgatótanácsának, a Magyar Nemzet pedig 1899-ben megemlíti, hogy a pesti izraelita hitközség ülésén tíz forinttal támogatta a szegénygyámolítás ügyét.

Az ingatlan mindig jó befektetés
A vállalkozás másfél évtizedig működött ebben a felállásban, de Karfunkelnek eddigre sikerült annyi pénzt megtakarítania, hogy más befektetések után nézzen. Megvásárolta a 3751. számú telket a terézvárosi Hajós utca és az Ó utca sarkán, és terveket készíttetett egy háromemeletes bérház felépítésére. A korszak vállalkozói akkoriban is maximalizálni akarták a bérházakból származó profitot, ezt szolgálta a homlokzat és a lépcsőházak díszes kialakítása, de az építést felügyelő hatóságok szűrőjén általában nem ment át minden, így elsőre az itteni terv sem. A tervet többször is módosították, míg végül felépülhetett a körfolyosós bérház. Az építtető nevét az SK monogram, a munkálatok végét az 1892-es évszám jelzi a lépcsőház terrazzoburkolatos padlóján.

Ha már így belejött, Karfunkel és felesége egy másik telket is megvásárolt innen pár lépésre, a Nagymező és az Ó utca sarkán, és arra is háromemeletes lakóházat terveztetett (először azt is elutasították). A 3520-as helyrajzi számú telekről azt is tudjuk az Építő Ipar című folyóirat vonatkozó számaiból, hogy az Andrássy út 41. szám alatt lakó Hauptmann József budapesti magánzótól vásárolta 1891-ben, a ház hozzávetőleges építési költsége pedig 101 700 forint volt. Az eklektikus ház 1894-ben készült el.

Nyomozás egy építész után
A történészek munkája sokkal közelebb áll a nyomozókéhoz, mint első látásra hinnénk. Amikor az ember elkezd egy kutatási feladatot, sokszor egyetlen nyomból kiindulva kell egy történetet elmesélni. Nevek, évszámok, adatok, majd ezek alapján újabb nevek, évszámok, adatok. Folyton számolni kell, és meg kell látni az összefüggéseket a nyomok között, még ha első látásra nem is tartoznak össze. Sőt, sokszor az ellenőrzés alapján derül ki, hogy a sok óra alatt felállított hipotézist nem lehet megerősíteni. Még ha a digitalizált dokumentumok sokat segítenek is, sok száz, sok ezer átnézett oldal vezet a megfejtéshez.

A ház tulajdonosával ellentétben a Hajós utca 23. építészéről gyakorlatilag semmit sem tudunk. Egyetlen ismert épülete ez, se előtte, se utána nem rajzolt mást. Lehetséges, hogy a rutinos Karfunkel egy pályakezdő építészre bízta a tervezést, aki aztán eltűnt, mint Petőfi a ködben?

Neve Millnich Alfréd, így szerepel a területet feltérképező topográfiában és a terézvárosi helyi védettségű épületek jegyzékében, de nyomát máshol – levéltárban, könyvtárban, a korabeli sajtóban – nem lelni. Ennek oka lehet, hogy talán nem is létezett.

A megfejtés pedig egyszerre kézenfekvőbb és bonyolultabb is, mint első látásra tűnik. Már napok óta dolgoztam a cikken, mindent felkutattam, hogy Millnich Alfréd nyomára bukkanjak. A Monarchiában viszonylag nagy volt a mérnökök mobilitása, számtalan fővárosi épületet tervezett hosszabb-rövidebb ideig itt dolgozó külföldi építész. Volt, aki egyetlen terv után továbbállt, más pedig örökre letelepedett, ezért még a bécsi építészek jegyzékét is átnéztem. Úgy tűnt, hogy hiába, a leadási határidő közelgett, de nem hagyott nyugodni a dolog.

Nem zárható ki, hogy egyszerűen elírták a nevét. Akkor sem dolgozott mindenki precízen, és egy nevet könnyű félrehallani. (Csak egyetlen példa: Karfunkel sógora, Fejér Jenő az egyik forrásban minden további nélkül Fehér Ernőként szerepel.) De akkor ki lehetett ez a rejtélyes mérnök, aki egy nem kiemelkedő, de nívós bérház terveit elkészítette? A megfejtés talán Wellisch Alfréd, a korszak egyik legtöbbet foglalkoztatott szakembere lehet.

Az 1854-ben született Wellisch irodája számos ismert középület mellett több száz pesti bérházat tervezett. A Hajós utcai bérház építésének idején a 30-as évei végén járt. A közelben több ingatlanja volt neki is, ekkoriban épült például a Nagymező utca 49. szám alatti épület, ennek tervezője és tulajdonosa is volt. Az épületek közötti stiláris egyezések is szembetűnők, Karfunkel és Wellisch ráadásul szinte biztosan ismerték is egymást, ha máshonnan nem, a hitközségből. Az adakozók névsorában ott találjuk az építészt is, ő negyven forintot adományozott a szegényeknek.

Miután a bérház elkészült, a kereskedő maga is beköltözött családjával az ingatlanba, innentől egyébként mint háztulajdonos jelenik meg a lakcímjegyzékekben. A címe az Erzsébet tér 15. helyett immár Hajós utca 23. Korán előfizet a telefonra, sőt még a számát is tudjuk: 143-39.

A korszak szokásához híven valószínűleg az építtető-tulajdonos is az úgynevezett piano nobile lakója lett: a korabeli bérházak első emelete mindig díszesebb volt a többinél. Az itteni lakások nagyobbak, elegánsabbak voltak a hátsó szárnyak és a többi emelet lakásainál.

A tulajdonos, ha valahova beköltözött, akkor biztosan ide. A magyar magazin ugyanazokban a fizikai terekben készül majd, ahová az építtető családja költözött még 24 évvel azelőtt, hogy az amerikai Jersey Cityben elhagyta a nyomdát az első Forbes.