Mindig vagyunk valahol

Na, ez az érzés nekem sosem adatik meg” – panaszkodik egy tősgyökeres budapesti barátnőm, miután már fél órája nosztalgiázom egy vadidegennel. Előttünk a Balaton és egy-egy pohár bor, és épp csak kiderült, hogy a lány, aki mellé szabad helyek hiányában leültünk, néhány év különbséggel ugyanabba a vidéki gimnáziumba járt, mint én. Alig tér napirendre, a meglepetéstől le van nyűgözve, Mosonmagyaróvárról beszélgetünk, és a menő fővárosi Radnóti a barátnőm számára máris végtelenül unalmasnak tűnik.


Az ember gyanútlanul feljön Budapestre az érettségi után, és ha itt ragad, a szempillantás alatt eltűnő tíz-húsz év után egyszer csak azon kaphatja magát: hatalmas szakadék választja már el azoktól az emberektől és dolgoktól, amik és akik a mindent jelentették a kisvárosban vagy faluban, ahol felnőtt. Közben persze mint ember sohasem válhat ugyanolyanná, mint az, aki a Radnótiba járt.

Azt képzelem, ha fizikailag leszek folyton úton, akkor lélekben kevésbé.