„Amikor a kollégáim irodát keresnek, két dolog érdekel: legyen erkély és kilátás” – mondja Kürti Tamás. A jövő technológiáit ismerő és értő felső és középvezetők, valamint az adattudósok képzésével foglalkozó Kürt Akadémia tulajdonosa szenvedélyes hegyi bringás. Budai irodájában három erkély gondoskodik róla, hogy csapata is érezze a zöld közelségét. A saját elmondása alapján is hiperaktív Tamásból csak úgy dől a szó irodája kapcsán, csönd csak akkor van, ha mélyet szippant az elektromos cigarettájából.
Tábla A falon a Kürt Akadémia aktuális végzőseinek búcsúüzenetei láthatóak. Tamás szereti ezeket olvasgatni, gyakran nyer belőlük inspirációt, és az új ügyfeleknek is meg szokta őket mutatni. „Legalább annyira gyűjtjük az építő kritikákat, mint az elismeréseket.”
Számológép „Fater annyi számológépet újított fel, hogy Szegeden nyitott belőlük egy múzeumot.” Édesapja, Kürti Sándor, a Kürt Zrt. elnöke és tulajdonosa Gattyán Györgynek is eljuttatott egy példányt az egyik általa restaurált számológépből. A Docler cégcsoport tulajdonosa külön kiemelte az eszközt, amikor a Forbes az ő irodájában járt. „Fater egy marketingzseni” – reagál Tamás arra, hogy a harmadik leggazdagabb magyar a családjuktól kapott ajándékról is megemlékezett.
1. Család Tamás négy gyermeket nevel, a legkisebbel, saját lányával, Hannával nagyon szoros kötelék van közöttük. A kislány gyakran bejár az irodába is, ahol gyurmák, kártyák és könyvek várják. Igaz, Tamás nemcsak lányával, hanem kollégáival is gyakran dolgozik ezekkel. „Úgy néz ki, mintha egy gyereksarok lenne, pedig többet használják a felnőttek. Például én is.”
Na, ez az érzés nekem sosem adatik meg” – panaszkodik egy tősgyökeres budapesti barátnőm, miután már fél órája nosztalgiázom egy vadidegennel. Előttünk a Balaton és egy-egy pohár bor, és épp csak kiderült, hogy a lány, aki mellé szabad helyek hiányában leültünk, néhány év különbséggel ugyanabba a vidéki gimnáziumba járt, mint én. Alig tér napirendre, a meglepetéstől le van nyűgözve, […]
Na, ez az érzés nekem sosem adatik meg” – panaszkodik egy tősgyökeres budapesti barátnőm, miután már fél órája nosztalgiázom egy vadidegennel. Előttünk a Balaton és egy-egy pohár bor, és épp csak kiderült, hogy a lány, aki mellé szabad helyek hiányában leültünk, néhány év különbséggel ugyanabba a vidéki gimnáziumba járt, mint én. Alig tér napirendre, a meglepetéstől le van nyűgözve, Mosonmagyaróvárról beszélgetünk, és a menő fővárosi Radnóti a barátnőm számára máris végtelenül unalmasnak tűnik.
Az ember gyanútlanul feljön Budapestre az érettségi után, és ha itt ragad, a szempillantás alatt eltűnő tíz-húsz év után egyszer csak azon kaphatja magát: hatalmas szakadék választja már el azoktól az emberektől és dolgoktól, amik és akik a mindent jelentették a kisvárosban vagy faluban, ahol felnőtt. Közben persze mint ember sohasem válhat ugyanolyanná, mint az, aki a Radnótiba járt.
Azt képzelem, ha fizikailag leszek folyton úton, akkor lélekben kevésbé.
Ahogy a kortárs magyar költészet „vidéki fiúk játéka Pesten”, épp úgy igaz ez nagyjából minden másra. A mai napig kevés a bennszülött ismerősöm, ellenben a borsodi barátoktól új szavakat tanultam, a szabolcsiaktól ételeket, a zalaiak által vicces településneveket ismertem meg, a somogyiak elképesztő századeleji történeteket meséltek. Budapesten.
„Krisztián vidékről indult a városba, de soha nem fog oda igazából megérkezni” – mondja Kollár-Klemencz László Grecsóról a G. Tóth Ilda által írt portréban. Lassan tizenhárom éve nem volt hét, hogy ne lettem volna úgy valahol, hogy inkább máshol szerettem volna lenni. Pedig (ezt meg a címlapalanyunk állítja) otthon lenni természetes állapot: aki otthon van, nem gondol rá, hogy van valahol. Mi, budapesti vidékiek, vagyunk. Sokunkban mégsem merült fel, hogy a régiért elhagynánk a fővárost. (Fő! Várost.)
A vidék kortárs írójának (vagy a kortárs vidék írójának?) mondott művész „Budapestet is sajátos szemszögből látja, hiszen nem itt nőtt föl, nem itt tanult, kemény váltás volt számára a Pestre költözés, nem is idealizálja ezt a létformát” – talán kevésbé művészien, de összességében mindannyian így vagyunk ezzel. Budapest olykor nagy és félelmetes még az olyan befutott vállalkozóknak is, mint az ország legjobb vidéki éttermét üzemeltető Anyukám mondta mögött álló Dudás család. Már a harmadik helyüket nyitják (a nem-franchise franchise-zal együtt a negyediket), és még mindig csak halványan merül föl, hogy Encs, Miskolc, Eger és Debrecen után lesz még egyszer Budapesten is Pizza, Kávé, Világbéke. Ezt a várost nem ismerik. A Szó testvérek is inkább Kenesén nyitottak, amikor Salgótarjánt és Gyöngyöst már megtöltötték az ország legjobb 2015-ös és 2016-ös tortájára – meg minden más jóra – kíváncsi édesszájúakkal. Így már a hírességek is találnak olyan egységet, ami fekszik nekik.
Fekszik nekik – ezt a szlenget biztosan Pesten szedtem fel. Gyüttment – ezt a szót meg a borsodiaktól tanultam, ugyanerre, hogy „bebíró”, a veszprémiektől. Vízfejűség – ezt már budapestivé válva (szkúzi) kezdtem sok más szóval együtt újraértelmezni. (Gyakran például az újságírói-szerkesztői szerepre is illik.) Én most kompenzálok: hosszú kihagyás után épp vettem egy autót, mostantól tőlem is csak egy hajtás a másik részem. Azt képzelem, ha fizikailag leszek folyton úton, akkor lélekben kevésbé. Országos, éves pályamatricát váltok, és közben visszhangzik bennem Kollár-Klemencz: „talán majd a következő generációnk ott lesz otthon, ahol szeretne”.
Egyre kevésbé számít ufófilmbe illő jelenségnek, ha drón hozza ki a megrendelt ételt. Ugyan bőven vannak még technikai és jogi akadályok, a drónszolgáltatók piacában hatalmas a növekedési potenciál. A hazai szabályozás enyhén lemaradt, de legalább már kész az online légtérfoglalásra alkalmas központi applikáció – csak használni nem lehet.
Képzeld el, hogy a tésztától a húson és a sajton át a legutolsó bazsalikomlevélig a tányérodon minden a téged körülvevő birtokról származik. A Graefl Major nem divatból használja a fenntarthatóság és a „farm to table” fogalmakat, a személyes jelenlét és odafigyelés itt tapintható. Szerencsés Györgyi és férje, Szepesi Péter logisztikai cégük, a Wici Intertransport Kft. profitját forgatja vissza értékteremtésbe és -megőrzésbe. A 100 százalékban magyar tulajdonú vállalat így most saját erőből újítja fel az ország egyetlen megmaradt szecessziós kastélyát – ez a szemlélet semmikor nem volt még annyira aktuális, mint most.
