Kották, hegedűk, húrok, hárfák százai mellett patikatisztaság fogadja a betérő vásárlót a Fény utcai hangszerboltban. No, meg az alapító, a szigorú tekintetű és távolságtartóan életigenlő Kollár Béla. Arca az időtálló értékrend, Mozart és Beethoven szavak kiejtésekor felderül, és csak akkor ül ki vonásaira néhány pillanatra a schopenhaueri életundor, amikor két kérdés megválaszolása közt arról elmélkedik, hogy milyen irányba tart az egyre kevesebb minőségi szellemi táplálékot fogyasztó fiatalság. Minden rezdülése olyannyira definíciószerűen polgári, hogy miközben beszél, azon gondolkodom, vajon melyik Márai-könyvből léphetett ki.
Tudom, hogy úgy tűnhetek, mint akit az ókorból varázsoltak elő, de ebben az üzletben nem fog elhangzani az, hogy „hello, mit akarsz?”, de az igen, hogy „jó napot kívánok, mit tetszik parancsolni?”
A hetvenhez közelítő üzlettulajdonos a száz négyzetméteres bolthoz tartozó, tökéletesen rendszerezett irodában hangjegyes szalvétán szervírozott kávéval kínál, miközben a latin és az ógörög nyelv fontosságát körvonalazza. „Nálunk nincs tegeződés – vált az üzletpolitikára. – Tudom, hogy úgy tűnhetek, mint akit az ókorból varázsoltak elő, de ebben az üzletben nem fog elhangzani, hogy »hello, mit akarsz?«, de az igen, hogy »jó napot kívánok, mit tetszik parancsolni?«. Attól függetlenül, hogy tegeződve is lehet tisztelettudónak lenni, disztingválni tudni kell.”
