Ritka az olyan piac, ahol akkora fejlődést hozott volna az elmúlt néhány év, mint a hazai magánegészségügyben. A 350 milliárd forintosra becsült szektorban a harminc legnagyobb cégnél már évente 80 milliárd forint bevétel landol, éppen épül egy új magánkórház, és miközben még mindig gombamód szaporodnak a szolgáltatók, látványos felvásárlásokkal és jelentős friss tőkéből új erőközpontok jönnek létre. Lassan felépül egy párhuzamos egészségügyi rendszer, amelyben néhány terület ugyan mindig állami privilégium marad, de egyre többen végleg búcsút mondhatnak a közkórházaknak. Ami egykor a gazdagok luxusa volt, az ma már az élet része.
15 oldal a magánegészségügyről.
2020 minden korábbinál jobban megmutatta, mit jelent a piaci logika, és miért virágzik a magánegészségügy Magyarországon. Amikor a koronavírus-járvány első tavaszi hulláma lecsapott, és hirtelen mindenki csak kapkodta a fejét a gyorstesztek, PCR-vizsgálatok, antitestek és antigének világában, magánrendelők és magánlaborok már az első szállítmányok beszerzésén és árazásán dolgoztak. A nehezen átlátható központi protokollok és a vonakodó állami koronatesztelések közepette tapintható volt a növekvő privát kereslet, amire azonnal rákapcsolódott a magánszektor – egymást húzva egy hónap alatt legalább tucatnyi intézményben kiépült egy komplett új üzletág a legolcsóbb gyorstesztektől a házhoz menő PCR-vizsgálatokig.
Mivel minden körülmények között gyógyítani és keresni akar – akkor is, amikor az állami egészségügy műtéti stopot rendel el –, rugalmasan és gyorsan reagál.
A nyár végére a legnagyobb magánszolgáltatók kétharmada már úgy végezte a teszteléseket, mintha mindig ezt csinálta volna – finomodtak az eljárások, a verseny hatására bizonyos típusoknál kezdtek csökkenni az árak, és ahogy az egyik fővárosi egészségközpont tulajdonosa egy háttérbeszélgetésen megjegyezte, ha arra lett volna igény, a fűszoknyás mintavételt is percek alatt bevezetik.
Hiába nem egy könnyed hegyvidéki andalgás, a Magas-Tátra bizonyos szakaszai időnként zsúfoltabbak, mint egy elektronikai üzlet a Black Friday idején. A táj és a világ végi szállás nyújtotta élmény sokaknak csalogató, de ez a túra más miatt is kapós: a Rysy megmászásával a hegység legmagasabb jelzett túraösvényét pipáljuk ki. Hétfős társaságunk augusztusban végezte ki.
Németül Ohrwurm, angolul earworm, magyarul dallamtapadás. Így nevezik azt a jelenséget, amikor egy zene a legváratlanabb időben beakad a tudatba, és végtelenítve szól. Ez történt Joe Simpsonnal is, aki barátjával, Simon Yatesszel 1985-ben megmászta a 6344 méteres Siula Grandét Peruban. Az expedíció harmadik napján, már lefelé ereszkedve Simpson eltörte a lábát, és a hegymászó egy jéghasadékba zuhant. A sokkos állapotban lévő Simpson fejében ekkor kezdett el zakatolni az általa igencsak gyűlölt Brown Girl in the Ring című szám. „A rohadt életbe, a Boney M.-re fogok megdögleni” – mondta Simpson az expedíciót feldolgozó Zuhanás a mélybe című filmben. Végül a delíriumos élmény is nagy szerepet játszott abban, hogy a hegymászó az utolsó erejével valahogy túlélje az expedíciót.
A Tengerszem-csúcs (szlovákul Rysy) 2499,2 méteres északnyugati ormának megmászása persze össze sem hasonlítható a perui heggyel és Simpson pokoljárásával, de a dallamtapadás jelensége rám is lecsapott. Zámbó Jimmy Egy jó asszony mindent megbocsát című klasszikusa azután mászott bele a fejembe, miután a meredek terepen lefele csak pókjárásban közlekedni tudó barátnőm a négykézlábas előretolatások között megszólalt: „úgy nézek ki, komolyan, mint valami pókasszony!”. Végül én is hasonló testhelyzetben toltam lefele magam a csúcsról, de Jimmy mellett egy másik gondolat is beférkőzött a fejembe: a Tátra miatt megéri.
Tátra térkép
Szagszoba, füldugó és egy igazi legenda „Brekföööööszt!” – ordítja el magát negyed hétkor a Tátra élő legendája a 2250 méteren lévő Hunfalvy-menedékház egyik tizennégy ágyas szobájának közepén. Kínosak vagyunk, a helyiségben lévők többsége már rég kukorékol, hétfős társaságunk viszont még épphogy átfordul az egyik oldaláról a másikra. A hegység legmagasabb hüttéjét 1970 óta vezeti Viktor Beránek, minden tátrai serpa atyaúristene. Beránek fénykorában százkilós rakományokkal a hátán bandukolt fel a házig, de a már idősebb éveiben járó teherhordó ma is aktív. Ha kell, simán felviszi a hegyre a hatvankilós sörös pakkot, igaz, ottlétünk alatt, törött kezével leginkább a pultban serénykedik. Még fél kézzel is hiba nélkül tölti a Tátra-teákat.
A szállás ellátása ma is a serpák feladata, ők havonta körülbelül hússzor cipelik fel az alkalmanként hatvankilós csomagokat. A teherhordást egyébként bárki kipróbálhatja. A Poprádi tónál lévő menedékháznál zsákok sokasága várja, hogy a kedves túrázó felcipelje őket egy ingyentea fejében. A menedékház Covid-mentes időszakokban dugig van, a korlátozott helyek miatt érdemes jó előre ágyat foglalni (az előleg 12 euró, a további 12 eurót a szálláson kell kifizetni). Mivel internetnek itt híre-hamva sincs, a foglalás a szállás oldalán található telefonszámon, SMS-ben történik. Világvége esetén (értsd: brutális időjárási körülmények) a beeső, de szállást nem foglaló túrázók az épület étkezőjében alhatnak, de egy átlagos nap simán visszaküldik az embert a hegy aljába, az éjszaka nem kifogás.
A nagy táska a szálláson hagyható, és könnyített felszereléssel lehet nekilódulni az egyórás csúcstámadásnak. Társaságunk körülbelül délután 5 órakor indul neki a távnak, és mivel a túrázók többsége szállás híján ilyenkor már bőven lefele tart, alig vannak a csúcson. A Rysynél gyakran ugyanaz történik, mint a háziorvosnál: a többség minél korábban akar odaérni, mivel azonban a java így gondolkozik, a dugulási faktor már a rendelési idő előtt megnő.
Az 1933-ban átadott menedékházat többször roggyantotta már meg a lavina, utoljára 2000 januárjában, utána az egész épületet újra kellett építeni. Jelenleg két részből áll: az alsó szintből, ahol étkezni lehet, és a fenti alvótérből. A kettő között jól elkülönítve helyezkedik el a purgatórium, az általunk csak Szag szobának hívott helyiség, ahol a túrázók az egész napos menetelés után kötelezően elhelyezik bakancsaikat. A szálláson ingyenes és természetesen vadiúj füldugóval is kedveskednek, ami nem hülyeség, amikor az ember 13 másikkal alszik egy szobában.
A szállás külön kuriózuma a „Tátra legszebb kilátású budija”, amihez egy pár perces kirándulás vezet el (ezért az esti sörözés csak az elvetemültebbeknek javasolható). Mivel megközelítése meglepően macerás, a szállásadók trükkel próbálják rávenni a túrázókat a zarándoklatra: a vécével szemben lévő fal átlátszó műanyagból van, így pazar kilátás nyílik használat közben. A klozetnél van a szállás egyetlen vízforrása is, ahol fogmosásra és cicamosdásra van lehetőség. Ivóvizet csak a menedékházban lehet vásárolni, reptéri áron: egy másfél literes ásványvíz négy euróba kerül.
A kaja viszont isteni, simán kenterbe veri a menedékházaktól elvárható színvonalat: 6–8 euróért finomat és nagyot ehetünk. A házban az áram napelemről megy, az esti hangulatvilágításról petróleumlámpák gondoskodnak, és időnként random túrázók ülnek le a zongorához. (Nem irigylem azt, aki anno felvitte darabjaiban a hangszert.)
Ami kell: magabiztos kondi, masszív tüdő és nulla tériszony Nem vagyok jóban a láncokkal és a kötelekkel, a tornaórás kötélmászásból is rendszeresen megbuktam anno. A Rysy szlovák szakaszán, közel a Tátra legmagasabb menedékházához, pár méteren át segítik a mászást az ormokra rögzített láncok. A túrázók itt rendesen feltorlódnak, és koronavírus ide vagy oda, egymás aurájában lihegve várják, hogy mindenki végigküzdje magát a láncokon és a létrákon. (Utóbbival egyébként nincs bajom, az fixen van rögzítve.) Ez a szakasz nem nehéz még az olyan láncfóbiásoknak sem, mint én. Ha nagyon akarjuk, ki is bekkelhetjük, és csimpaszkodhatunk a pucér sziklákon is. A tömeget kétirányúsítással próbálják csökkenteni, felfele többnyire létrán, lefele pedig láncon és a már túlzásnak mondható járórácsokon haladhatunk.
Idén nyáron ellepték az internetet a Tátrát megszálló túrázók fotói. A hegyi láncoknál valóban hatalmas a zsúfoltság, de tapasztalataim alapján nem volt durvább, mint a korábbi évek hasonló szakaszain kialakult tumultus.
A keményebb szakasz közvetlenül a csúcstámadásnál érkezik. Itt van, ahol már kézzel is segíteni kell a haladást. A Lengyelország és Szlovákia határán levő csúcs körpanorámájáért megéri a kálvária. Aki kalandosabb utakra vágyik, az a lengyel szakaszon is leküzdheti magát. Ez jóval nehezebb és meredekebb, mint a szlovák oldal, a láncok itt már nem csak alternatívának vannak kirakva.
A Tátrai csúcsok megmászása általában hasonló receptet követ. A bevezetés egy fenyveserdei kirándulás, amit az egyre meredekebb törpefenyős rész követ. A csúcshoz közelítve aztán minden növekszik: az emelkedés, a sziklák mérete és a kopárság. A könnyebb szlovák oldal a Tátra vurstlijából, a Csorba-tótól indul, és egyórás kényelmes séta után a Poprádi-tónál lyukadunk ki. Itt a szocialista üdülőközpontok aranykorszakából ránk maradt hotelétteremben lehet káposztalevessel vagy gőzgombóccal bespájzolni az előttünk álló útra. Innen már csak emelkedő jön, a láncos szakasz előtti Békás-tavakat már sziklás terepen érjük el. A menedékházig és a csúcsig gyakorlatilag fenék- és vádliedzést tolunk végig.
A terep technikás, de közel sem lehetetlen, különösen igaz ez a szlovák szakaszon. Láttam vígan bakkecskéző (lefele ugrálva közlekedő) idősebbeket és gyerekeket is. A túrázók között volt csuhás pap, tradicionális szlovák gúnyába öltözött bácsi, de még egy tangaszandálos Rambót is kiszúrtam. Szintén kuriózum a meredek hegyen a nap ellen esernyővel védekező túrázó látványa, és szinte garantálható, hogy belefutunk egy alkoholfolyosóba is, amit az előttünk menetelő kapatos társaság húz maga után.
A Magas-Tátrába általában három okból megy a magyar ember: mert közel van, mert minden feltéltelt teljesít, amit egy átlagos túrázó egy magashegységtől elvárhat, és mert olcsóbb, mint az Alpok. A Rysyt egy nap alatt is meg lehet mászni, de nem érdemes. Teljesen felesleges a kapkodás, sokkal élvezetesebb komótosan, pihenőkkel haladni, és aludni egyet a semmi közepén épült Hunfalvy-menedékházban.
Hasznos tudnivalók: Hol szálltunk meg először? Alsóerdőfalván (Nova Lesná), ahol rengeteg a szállás és van egy jó vendéglő is, a Koliba Tatry.
Hogy mentünk oda? Autóval, Salgótarjánon át. Az út Alsóerdőfalváig a budapesti dugó nélkül négy és fél óra. Ha vonattal mennénk, a négynapos tátrai kirándulójegy a legjobb. Benne van a Budapest–Kassa–Poprád/Csorba oda-vissza út, a Tátrai Villamosvasút, a Tátrai Fogaskerekű és a Poprád–Kakaslomnic–Tátralomnic-vasút korlátlan használata. (38 euró + 3 euró a Budapest és Kassa közötti helyjegy.)
Hogy jutottunk el a Csorba-tóig? Alsóerdőfalvától körülbelül húsz kilométer, autóval 26 perc, a parkolás naponta 5,5 euró. A tátrai villamosvasút óránként megy végig a környező településeken. (Felújítás miatt 2020. július 6. és 2021. február 6. között pótlóbuszok közlekednek a Csorba és Csorba-tó állomások között.) Az útvonal zónákra van felosztva, az előre megváltható jegy ára ezektől függ.
Mit vigyünk a túrára? Meleg ruhát, mert éjszaka hideg van 2250 méteren, nappal viszont legyen nálunk minimum 30 faktoros napkrém és sapka. A menedékházban bérelhetünk öt euróért takarót, mi felvittük a hálózsákot.
A második világháború utáni évtizedekben is alkottak nagyszerű magyar építészek, és nemzetközi viszonylatban is megállták a helyüket. Egyedi, helyspecifikus építészeti örökséget hagytak ránk, arról nem ők tehetnek, hogy melyik korba születtek. Szocmodern épületeiken meglátszik az idő múlása, de házaik merészek, gondolatgazdagok, és általában véve szerethetők. Egy olyan kor termékei, amit könnyebb nem szeretni, mint megérteni.
Idén ősszel új épületbe költözik a Forbes. A pesti házat egy Karfunkel Salamon nevű kereskedő építtette 127 évvel ezelőtt, akinek még a telefonszámát is tudjuk: 143-39.
