Nem feltétlenül akart orvos lenni, a szocializmus, az urambátyám állami rendszer és a sokszor a hagyományokat a tudomány elé helyező szakma is kivetette magából. Nem csoda, hogy Csermely Gyula a legelsők között találta meg helyét a magánszektorban, és hogy aztán Amerikából, friss szemlélettel hazatért doktorok lettek társai a Rózsakert Medical Centerben.
Hogy épp zöldséget válogatott, vagy a húspult előtt állt sorban, az csak az aktuális szituáció függvénye volt. A doktor a rózsadombiak hétköznapi életét élte: jól menő karrier, topmenedzser feleség, két szép gyerek és alkalomadtán bevásárlás a Rózsakert Bevásárlóközpontban. De a nők újra és újra megrohamozták. Hol egy várandós somfordált oda mellé tanácsot kérni, hol a menopauza közepéről érkezett egy kérdés angolul. Aztán Csermely Gyulának elege lett, pontosabban ötlete és lehetősége: felsétált a minipláza emeletén székelő fogászathoz, és megnézte, van-e ott kiadó rendelő.
Azt mondják, demokratikus vezető jó kommunikációs skillekkel, lehet neki ellent- és nemet mondani
Láttuk, hogy a versenytársak erőből mit tudnak elérni. Eljött volna az a pont, amit okosságból már mi sem tudunk megoldani, kellett egy tőkéstárs.
Sokat dolgozni a célért
„Autóversenyeztem tizenöt évig, raliztam Ladától Audi Quattróig mindennel. Autószerelő még lehettem volna, de talán nem voltam elég ügyes hozzá. Ma már, ebben a high-tech világban akár még az is érdekes lehetne” – magyarázza a Rózsakert Medical Center (RMC) 10-es vizsgálójának kanapéján ülve Csermely Gyula. Papírpohárból szürcsöl kávét karakteres szemüvege alatt, sebészmaszkját félrehúzva, az én szemem meg szkeptikusan villog: családjában széltében és hosszában is eleve mindenki orvos volt. „Nagyon érdekelt a nőgyógyászat és a szülészet. Vonzott a stressz, és hogy itt, mint az autóversenyzésben, végig nagyon nyugodtnak kell lenni, aztán hirtelen határozott döntéseket hozni.”
Majakovszkij utca. Többségetek nem fogja tudni, melyik budapesti utcát hívtak negyven évig így. Én sem tudtam egészen addig, amíg el nem hallgatott a budapesti belváros, és a turisták özöne már nem terelte el a figyelmemet arról, ami itt volt, van, és úgy fest, lesz is. Romos, nem ritkán lakatlan házak, lepukkant (sokszor nagyon lepukkant) udvarok. Pontosítok: turistákkal együtt […]
Majakovszkij utca. Többségetek nem fogja tudni, melyik budapesti utcát hívtak negyven évig így. Én sem tudtam egészen addig, amíg el nem hallgatott a budapesti belváros, és a turisták özöne már nem terelte el a figyelmemet arról, ami itt volt, van, és úgy fest, lesz is. Romos, nem ritkán lakatlan házak, lepukkant (sokszor nagyon lepukkant) udvarok. Pontosítok: turistákkal együtt ennek a romosságnak volt valamilyen romantikája, turisták nélkül csak romoknak tűnnek.
Lassabb is a tempó most a bulinegyedben, mi, magyarok jövünk-megyünk a bezárt vagy üresen álló kávézók és éttermek között. Nem rossz a hangulat, élvezni is lehet ezt a szellőséget, de benne van a levegőben, hogy ára is van. Ebben az elcsendesült VII. kerületben néztem feljebb, mint szoktam, és vettem észre a Király és a Kazinczy utca sarkán egy utcatáblát. Hosszas silabizálás után meglett: a Király utca egykor Majakovszkij utca volt. A tábla régi, 40, 50 talán 60 éves, rozsdás is, de tartja magát.
Nem csak a rozsdás struktúra, a kultúra is itt van velünk, és időnként erőteljesen megmutatja magát.
A régi struktúrák velünk vannak, időnként elfedi őket a néhányunkat (a Forbes közösségében sokunkat) körülvevő jólét, de ha valami felhívja rá a figyelmünket, nagyon is látszanak. Ilyen az egészségügy is. Épül egy párhuzamos világ, a magánszolgáltatók piaca, miközben az állami rendszer egyre siralmasabb állapotban van, a szigetszerűen jól működő helyekkel együtt is. Így aztán sokunkat érdekel, hogy hol és mennyiért lehet kikerülni teljesen az állami ellátást. Hogy az utóbbi mennyire egy rég itt maradt világot idéz, jól mutatja, hogy még fiatalok is hívják időnként esztékának. A mentő a jövőben is mindig állami kórházba visz majd minket (illetve reméljük, nem visz), és szívműtétet sem csináltathatunk magánban, de ezeken a kategóriákon kívül már van megvehető orvosi szolgáltatás. Fekete Emese címlapi összeállításából az is kiderül, hogy az elmúlt években különlegesen pezsgett a piac, felvásárlások és befektetések követték egymást.
Nem csak a rozsdás struktúra, a kultúra is itt van velünk, és időnként erőteljesen megmutatja magát, mint most nekem a bedeszkázott ablakú házak a belvárosban. Hányszor olvastam, hallottam a 90-es években tinédzserként, hogy „ez egy következmények nélküli ország”. És úgy tűnik, egyre inkább az. A közpénzből gazdagodó vállalkozó jachtján nyaraló külügyminiszter és még újabban a miniszterelnök apja, aki dokumentáltan drágán üzletel az állammal, mindennél erősebben mutatja meg ezt. Hogy az utóbbi hírt az új vezetésű Index nem hozza le, világossá teszi, miért kellett bedarálni a régit. És igazi vagányság, hogy a régi csapat Telex néven újraindul.
Az egykori Majakovszkij utcától mindenesetre búcsút vehetek, mert elhagyjuk Király utcai átmeneti szerkesztőségünket, és beköltözünk új, Hajós utcai helyünkre. A jó hagyományokhoz híven az új épület történetének is utánajártunk, Bagi László így várostörténészi (és szóviccmesteri) oldalát is megmutatja, amikor Karfunkel Salamon házáról ír a Forbes Urban mellékletben. Ugyanott ugyanő arról készített listát, mi az, amit ki tervez dobni az ország a szocialista idők építészeti kultúrájából, pedig éppen azt akár meg is tarthatnánk.
A rendszerváltás egyeseknek szekrényből kihulló csontvázakat, másoknak a szabadságot jelenti – Rácz Árpád egyértelműen az utóbbi táborba tartozik. A Rubicon folyóiratot azzal az ígérettel alapította 1990-ben, amit a névbe is megpróbált belefoglalni: felszámolni a régit, a megszokást és hagyni, hogy valami új kezdődjön. Ez az új harminc éve tart.
Na, ez az érzés nekem sosem adatik meg” – panaszkodik egy tősgyökeres budapesti barátnőm, miután már fél órája nosztalgiázom egy vadidegennel. Előttünk a Balaton és egy-egy pohár bor, és épp csak kiderült, hogy a lány, aki mellé szabad helyek hiányában leültünk, néhány év különbséggel ugyanabba a vidéki gimnáziumba járt, mint én. Alig tér napirendre, a meglepetéstől le van nyűgözve, […]
Encs régóta és több szempontból is a magyar vidéki éttermiség Napkorongja, és az Anyukám mondta 2017-ben kettőződött meg egy miskolci miniegységgel. Ideje volt már tehát, hogy újabb Pizza, Kávé, Világbéke nyíljon valahol, de azt a legoptimistább rajongó sem gondolta, hogy rögtön Egerbe és Debrecenbe is érkezik egy, budapesti kitérőkkel.