Nem feltétlenül akart orvos lenni, a szocializmus, az urambátyám állami rendszer és a sokszor a hagyományokat a tudomány elé helyező szakma is kivetette magából. Nem csoda, hogy Csermely Gyula a legelsők között találta meg helyét a magánszektorban, és hogy aztán Amerikából, friss szemlélettel hazatért doktorok lettek társai a Rózsakert Medical Centerben.
Hogy épp zöldséget válogatott, vagy a húspult előtt állt sorban, az csak az aktuális szituáció függvénye volt. A doktor a rózsadombiak hétköznapi életét élte: jól menő karrier, topmenedzser feleség, két szép gyerek és alkalomadtán bevásárlás a Rózsakert Bevásárlóközpontban. De a nők újra és újra megrohamozták. Hol egy várandós somfordált oda mellé tanácsot kérni, hol a menopauza közepéről érkezett egy kérdés angolul. Aztán Csermely Gyulának elege lett, pontosabban ötlete és lehetősége: felsétált a minipláza emeletén székelő fogászathoz, és megnézte, van-e ott kiadó rendelő.
Azt mondják, demokratikus vezető jó kommunikációs skillekkel, lehet neki ellent- és nemet mondani
Láttuk, hogy a versenytársak erőből mit tudnak elérni. Eljött volna az a pont, amit okosságból már mi sem tudunk megoldani, kellett egy tőkéstárs.
Sokat dolgozni a célért
„Autóversenyeztem tizenöt évig, raliztam Ladától Audi Quattróig mindennel. Autószerelő még lehettem volna, de talán nem voltam elég ügyes hozzá. Ma már, ebben a high-tech világban akár még az is érdekes lehetne” – magyarázza a Rózsakert Medical Center (RMC) 10-es vizsgálójának kanapéján ülve Csermely Gyula. Papírpohárból szürcsöl kávét karakteres szemüvege alatt, sebészmaszkját félrehúzva, az én szemem meg szkeptikusan villog: családjában széltében és hosszában is eleve mindenki orvos volt. „Nagyon érdekelt a nőgyógyászat és a szülészet. Vonzott a stressz, és hogy itt, mint az autóversenyzésben, végig nagyon nyugodtnak kell lenni, aztán hirtelen határozott döntéseket hozni.”
Na, ez az érzés nekem sosem adatik meg” – panaszkodik egy tősgyökeres budapesti barátnőm, miután már fél órája nosztalgiázom egy vadidegennel. Előttünk a Balaton és egy-egy pohár bor, és épp csak kiderült, hogy a lány, aki mellé szabad helyek hiányában leültünk, néhány év különbséggel ugyanabba a vidéki gimnáziumba járt, mint én. Alig tér napirendre, a meglepetéstől le van nyűgözve, […]
Na, ez az érzés nekem sosem adatik meg” – panaszkodik egy tősgyökeres budapesti barátnőm, miután már fél órája nosztalgiázom egy vadidegennel. Előttünk a Balaton és egy-egy pohár bor, és épp csak kiderült, hogy a lány, aki mellé szabad helyek hiányában leültünk, néhány év különbséggel ugyanabba a vidéki gimnáziumba járt, mint én. Alig tér napirendre, a meglepetéstől le van nyűgözve, Mosonmagyaróvárról beszélgetünk, és a menő fővárosi Radnóti a barátnőm számára máris végtelenül unalmasnak tűnik.
Az ember gyanútlanul feljön Budapestre az érettségi után, és ha itt ragad, a szempillantás alatt eltűnő tíz-húsz év után egyszer csak azon kaphatja magát: hatalmas szakadék választja már el azoktól az emberektől és dolgoktól, amik és akik a mindent jelentették a kisvárosban vagy faluban, ahol felnőtt. Közben persze mint ember sohasem válhat ugyanolyanná, mint az, aki a Radnótiba járt.
Azt képzelem, ha fizikailag leszek folyton úton, akkor lélekben kevésbé.
Ahogy a kortárs magyar költészet „vidéki fiúk játéka Pesten”, épp úgy igaz ez nagyjából minden másra. A mai napig kevés a bennszülött ismerősöm, ellenben a borsodi barátoktól új szavakat tanultam, a szabolcsiaktól ételeket, a zalaiak által vicces településneveket ismertem meg, a somogyiak elképesztő századeleji történeteket meséltek. Budapesten.
„Krisztián vidékről indult a városba, de soha nem fog oda igazából megérkezni” – mondja Kollár-Klemencz László Grecsóról a G. Tóth Ilda által írt portréban. Lassan tizenhárom éve nem volt hét, hogy ne lettem volna úgy valahol, hogy inkább máshol szerettem volna lenni. Pedig (ezt meg a címlapalanyunk állítja) otthon lenni természetes állapot: aki otthon van, nem gondol rá, hogy van valahol. Mi, budapesti vidékiek, vagyunk. Sokunkban mégsem merült fel, hogy a régiért elhagynánk a fővárost. (Fő! Várost.)
A vidék kortárs írójának (vagy a kortárs vidék írójának?) mondott művész „Budapestet is sajátos szemszögből látja, hiszen nem itt nőtt föl, nem itt tanult, kemény váltás volt számára a Pestre költözés, nem is idealizálja ezt a létformát” – talán kevésbé művészien, de összességében mindannyian így vagyunk ezzel. Budapest olykor nagy és félelmetes még az olyan befutott vállalkozóknak is, mint az ország legjobb vidéki éttermét üzemeltető Anyukám mondta mögött álló Dudás család. Már a harmadik helyüket nyitják (a nem-franchise franchise-zal együtt a negyediket), és még mindig csak halványan merül föl, hogy Encs, Miskolc, Eger és Debrecen után lesz még egyszer Budapesten is Pizza, Kávé, Világbéke. Ezt a várost nem ismerik. A Szó testvérek is inkább Kenesén nyitottak, amikor Salgótarjánt és Gyöngyöst már megtöltötték az ország legjobb 2015-ös és 2016-ös tortájára – meg minden más jóra – kíváncsi édesszájúakkal. Így már a hírességek is találnak olyan egységet, ami fekszik nekik.
Fekszik nekik – ezt a szlenget biztosan Pesten szedtem fel. Gyüttment – ezt a szót meg a borsodiaktól tanultam, ugyanerre, hogy „bebíró”, a veszprémiektől. Vízfejűség – ezt már budapestivé válva (szkúzi) kezdtem sok más szóval együtt újraértelmezni. (Gyakran például az újságírói-szerkesztői szerepre is illik.) Én most kompenzálok: hosszú kihagyás után épp vettem egy autót, mostantól tőlem is csak egy hajtás a másik részem. Azt képzelem, ha fizikailag leszek folyton úton, akkor lélekben kevésbé. Országos, éves pályamatricát váltok, és közben visszhangzik bennem Kollár-Klemencz: „talán majd a következő generációnk ott lesz otthon, ahol szeretne”.
Huszonöt éve felsővezető, egy mostanra 12 milliárd forintos árbevételű céget vezet, 750 embert irányít, cégek felvásárlásán dolgozik, kemény megtérülést elváró tulajdonos befektetőknek riportol, mellesleg a hazai magánegészségügy érdekképviseletét is magára vállalta, de sem a mérhetetlen ambíció, sem a sok stressz nincs a homlokára írva. Leitner György higgadtan vezeti a magánegészségügy befoghatatlan óriását.
Grecsó Krisztiánt realista, a vidéki sorsot kíméletlen őszinteséggel ábrázoló írásai miatt Móriczhoz hasonlítják, eddigi talán legnagyobb sikerét mégis egy tizenegy éves kislány hirtelen felnőtté válásának története hozta el: tavaly Vera című regénye volt a legnagyobb példányszámban megjelent magyar szépirodalmi alkotás. Az viszont még az egyre szélesebb körben népszerű íróhoz legközelebb állóknak is csak két évvel ezelőtt, súlyos betegsége kapcsán derült ki igazán, hogy – bár továbbra is az írás a legfontosabb az életében – nemcsak megszerette a szereplést, de egyenesen lételeme lett a színpad is.
Két ellentétes erő feszül egymásnak a gazdaságban a koronavírus után. Az egyik sarokban a teljes bizonytalanság, a másikban a brutális pénzbőség. Ki akar magyar cégeket venni? Megkérdeztünk három M&A-tanácsadót, mire számíthatnak az eladósorba kerülő magyar cégek a tavaszi sokk után.
A járványt is kiálló tőzsdének köszönhetően az amerikai Forbes 400-as gazdaglistája első húsz (egészen pontosan huszonegy, mert az utolsó helyen holtverseny alakult ki) szereplőjének szekere jobban megy, mint valaha. Összesen 1,3 billió dolláros vagyonuk 21 százalékkal emelkedett tavaly óta, ezzel szemben az átlagos Forbes 400-tag nyolc százalékkal növelte vagyonát egy év alatt. Mindenesetre ez a huszonegy fő teszi ki az idei lista összértékének 42 százalékát. A Facebook alapítója, Mark Zuckerberg kiütötte Warren Buffettet a harmadik helyről, Elon Musk pedig először jutott a húsz leggazdagabb közé. Az amerikai Forbes a július 24-i részvényárfolyamokkal számolt, és külön értékelte a milliárdosok jótékonykodását is, egytől ötig tartó skálán.
