Valamivel több mint öt évvel ezelőtt, egy szerdai napon, a legváratlanabb pillanatban csörrent meg Egyedi Viktória telefonja. A vonal túlsó végén egy hang azt kérdezte tőle, készen áll-e egy kisbaba fogadására. Viki akkor már több mint hat éve várt férjével arra, hogy örökbe fogadjon egy kisgyermeket. „Ebben a helyzetben állandóan magadnál tartod a telefonod. Mert ha nem érnek el a kórházból, nagyon hamar hívják a várólistán következő szülőket, hiszen a kisbabák helyzetét villámgyorsan meg kell oldani” – mondja Viki, aki az öt évvel ezelőtti telefonos kérdés hallatán gyanútlanul azt gondolta, talán a hétvégén találkozhat valakivel, aki pár hónap múlva életet ad egy gyermeknek.

ADAKOZOL?
Minden hónapban írunk egy szervezetről, amit szerintünk érdemes támogatni. Miért teszünk így? Mert Magyar­országon kevesen élnek jól (a jól élők közül sokan olvassák a Forbest), de nagyon sokan küzdenek mindennap. Ez így igazságtalan, és mindenkinek van egy kis felelőssége benne.

Az első sokk után azt válaszolta, nincs más, amit jobban várna, mint ezt a találkozót. Mire közölték vele: épp most tolták be a műtőbe császármetszésre az illetőt, azaz Vikiék egy-két napon belül hazavihetik a csecsemőt. „Másnap reggel útnak is indultunk az ország másik felébe, teljes sokkban, úgy, hogy azt sem tudtuk, fiút vagy lányt kapunk. De mindegy is volt. Nem kellett a kezemben fognom ahhoz, hogy máris úgy gondoljak rá, mint a kislányomra vagy kisfiamra.”

Viki ma már két gyermeket nevel: az ötéves mellé tavaly még egy kisfiú érkezett a családba. A civil szervezeteknek otthont adó Appy Nyugati téri irodájában beszélgetünk, ahová két éve költözött be a Gólyahír Alapítvány. A két másik kuratóriumi tag, Balogh Zsuzsa és Vásárhelyi Judit is büszkén mesélnek gyermekeikről. Szerintük éppen amiatt tudnak szárnyalni, mert nem örökbe fogadták őket, hanem örökre elfogadták. „Úgy, ahogy hozzánk érkeztek, bármiféle csomagot is hoztak magukkal” – fogalmaz Zsuzsa.

A te pocakodból születtem?
Tizennégy éve működött már a kétségbeesett várandós kismamákat támogató Gólyahír Egyesület, amikor az érintettek úgy látták, nemcsak az örökbefogadás megszervezésére, de arra is egyre nagyobb az igény, hogy segítsenek a családoknak származástörténetüket ismerő és elfogadó, egészséges lelkületű, sikeres felnőtteket nevelni – erre hozták létre 2014-ben a Gólyahír Alapítványt.

Persze az egyesület sem első és egyetlen jótanácsként javasolja a válsághelyzetben lévő kismamáknak az örökbeadást: először megpróbálnak neki segíteni például anyaotthoni elhelyezéssel vagy kezdő babakelengye-csomaggal, illetve más szociális támogatások felkutatásával. Ha nincs más választás, akkor pedig örökbefogadó szülőket keresnek, így a kismama már úgy megy be a kórházba, hogy tudja, gyermeke nem kerül intézetbe, nem viszik nevelőszülőkhöz, hanem lesz saját családja, ahová rögtön a kórházból hazaviszik.

A Gólyahír Egyesület ma a legnagyobb civil szervezet az országban, amelyik nyílt örökbefogadásokat közvetít. Azok a szülők keresik fel, akiket a lakhely szerint illetékes állami Területi Gyermek­védelmi Szakszolgálat (Tegyesz) alkalmasnak minősített. Utóbbi szervezet működik közre az állami rendszer titkos örökbefogadásainál is, amikor az életet adó anya és az örökbefogadó szülők nem ismerhetik meg egymást. A civilek csak nyílt, a két fél megismerkedésén és egymás kölcsönös elfogadásán alapuló örökbefogadásokat segítenek.

Húsz év alatt csaknem ezer gyerek talált magának olyan szülőket, akik szó szerint a gólyahíresek közreműködésével kapták meg a gólyahírt, hogy örökbe fogadhatnak egy csecsemőt, szinte azonnal megszületése után. Így ma már hat–hétszáz család tartozik az alapítványt átölelő közösségbe – alapvetően őket támogatják a szervezet programjai. További 437 pár pedig velük együtt várja, hogy megkapja a gólyahírt. „Az én fiam volt az első gólyahíres gyermek, őt a mai napig rendszeresen kérdezik a családok meg a gyerekek a tapasztalatairól” – mondja Judit, és mutatja Ádám szalagavatós fotóját.

Sok munkájuk van a kommunikációban: azt mondják, az őszinteség a lényeg, persze mindig a korukhoz passzoló mértékben kell megadni a gyerekeknek az információt. „Mi nem megmondjuk a gyereknek, hanem ebben élünk. Fel kell őket vérteznünk, hiszen még mindig sok az előítélet a különféle közösségekben, meg kell tanulniuk a származástörténetükkel együtt élni – magyarázza Judit. – Előbb vagy utóbb minden gyerek megkérdezi például, hogy anya, ugye én a te pocakodból születtem, és ilyenkor nagyon egyszerű lenne rávágni, hogy igen – de bármennyire nehéz is, el kell mondanunk az igazat.”

Emellett a babára várakozóknak Lélekölelő fantázianevű programokat szerveznek, ahol terapeuták segítenek nekik elengedni a veszteségeiket, hogy mire megérkezik a családba a gyermek, teljesen készen legyenek a feladatra. „A várakozás általában öt-hat év is lehet, hacsak nem extrém mértékben elfogadó a család a baba származását és esetleges betegségeit illetően, ezekkel akár egy évnél kevesebb időre is lerövidülhet. Közben nyilván vannak mélypontok, jól jön, ha besegít valaki, hogy feldolgozzák gyászélményeiket, és amikor tényleg megérkezik az a telefonhívás, nyitott szívvel tudják fogadni a babát” – mondja Zsuzsa.

Judit azt mondja, amikor ő állt sorban, még nagyon kevés pár vállalt be például cigány vagy beteg gyermeket, ma már ez az arány a duplája, de 80 százalék még mindig egészséges babát fogad csak el. „Az a csodálatos, hogy azért minden gyerekre vár valaki, a Down-kórosra is, meg arra is, akinek az egyik kezecskéje hiányzik” – teszi hozzá Viki. Egy évben átlagosan 30–50 örökbefogadásban asszisztálnak.

Ő igenis igazi anyuka
Minden évben kampányt indítanak arra, hogy a társadalom egy-egy csoportját érzékenyítsék – legutóbb a gyermekekkel foglalkozó szakemberekre, például az óvónőkre, tanítókra és védőnőkre fókuszáltak. Az érzékenyítő programok sarkalatos pontja a félresiklott megjegyzések kezelése. „Nagyon bántó tud lenni például az a kifejezés, hogy nem saját gyerek – neki igenis sajátja az örökbefogadott gyermek, és ő igenis igazi anyuka” – mondja Zsuzsa. Ugyanakkor a szülőanyáról is azt kommunikálják a gyermeknek is, hogy ő az életet adó, aki nem lemondott babájáról, hanem úgy gondoskodott róla, hogy örökbe adta.

„Jó lenne, ha úgy tudna a társadalom tekinteni az életet adókra, hogy ők nem gonosz, rossz emberek, csak szorult élethelyzetben voltak. Sajnos, máig általános, hogy aki örökbe adott, az titokként éli meg, nem képes úgy bemenni a munkahelyére, hogy azt mondja: én annyira gondoskodtam róla, hogy inkább örökbe adtam” – mondja Judit. A jogszabályok szerint az életet adó az örökbeadott gyermek hathetes koráig meggondolhatja magát. Judit szerint ez nagyon ritka, a törvény módosítása óta a Gólyahírnél csak négyszer fordult elő. „Ez nem azt jelenti, hogy haza is tudja vinni, hogy gondoskodjon róla. A négyből egy eset volt olyan, hogy azóta is tudja nevelni.”

Az alapítvány most gyermekfejlesztési programra gyűjt, az örökbe fogadott gyermekek közt ugyanis a statisztikák szerint az átlagnál nagyobb számban fordulnak elő tanulási nehézségekkel, fejlődési lemaradással küzdők, hiszen sok a gondozatlan terhesség, illetve a várandósság alatti alkohol- és drogfogyasztás. „Szeretnénk szűrőprogramot indítani – mondja Zsuzsa –, hogy minél előbb kiderüljön, ha valakinek fejlődési lemaradása van, ezután az erre specializálódott szakemberek segítségével különféle terápiákkal támogatnánk a gyerekek fejlődését. Így válhatnak egészséges felnőtté.”

Gólyahír Alapítvány a Gólyahíres Családokért

Az alapítás éve:
2014

A csapat:
3 fős kuratórium és összesen kb. 30 önkéntes öt-hat munkacsoportban

Éves költségvetés:
8–10 millió forint
(nagyobb részt magán- és céges adományokból)

Mit kezdenének
10 000, 100 000 és 1 000 000
forinttal?
10 000:
Egy gyermek szűrővizsgálataira költenék.
100 000:
Egy gyermek komplett éves terápiás kezelésére fordítanák.
1 000 000:
Örökbe fogadott gyermekeknek fejlesztő tábort tartanának belőle.