Miközben imáinkba foglaltuk Szkopelítisz kapitány nevét, két kanyarral hat görög szigetet vettünk be: a vírusmentes Kis-Kükládok lakott földdarabjait és az alig ismert, de viszonylag könnyen elérhető Tíloszt.
Dimítrisz Szkopelítisz, becenevén Mícosz 1956-ban alapította meg hajós cégét, és igencsak megküzdött azért, hogy a görög tengerjárók egyik ikonja, közismert és népszerű figura legyen belőle. Előtte senki se vette a bátorságot, hogy összekösse a Náxosz környéki egészen pici szigeteket, de Mícosz kapitány belevágott, és harminc év kemény munkával jutott el addig, hogy a kicsi bárkák után egy görög viszonylatban közepes méretű hajót meg tudjon vásárolni. Amikor 2014-ben, 88 évesen eltávozott, már évek óta a fia volt a kapitány, mára pedig a második generációváltáson is túl van a családi cég, az alapító unokája a főnök.
Noha a Szkopelítisz-hajók viszonylag kicsi területen ingáznak, a cég országos hírnévre tett szert már a 70-es években. Ezt a görög szigetvilágban szokatlan megbízhatóságával érdemelte ki: persze nem kevés tengeribeteg utas után kellett takarítani az évek során, de szinte nem tudott a tenger annyira háborogni, hogy a kis hajók ne szeljék biztonsággal a Kis-Kükládok szigetei között a habokat. Lassan húsz éve már, hogy a maximum 170 embert és tíz autót fuvarozni képes Express Skopelitisszel biztosítja a család, illetve a Small Cyclades Lines társaság a szigetek közti személy- és áruforgalmat.
A matrózok harmadik felszállásunkkor már szinte régi ismerősként köszöntenek.
Ne olvasd el ezt az oldalt az előtt, hogy becsuktad a szemed, és néhány percig gondolkodtál azon, mit jelent számodra az egyenlőség. Lapot kérni, széket foglalni. Megváltoztatni a játékszabályokat. Újraosztani a befolyást, újragondolni a hatalmat – ilyeneket dobáltunk be egy januári szerkesztőségi brainstormingon. Fáradtan, délután, az első Forbes Women’s Summitra készülve. Aztán aznap este az ágyban már lepergett előttem […]
Ne olvasd el ezt az oldalt az előtt, hogy becsuktad a szemed, és néhány percig gondolkodtál azon, mit jelent számodra az egyenlőség. Lapot kérni, széket foglalni. Megváltoztatni a játékszabályokat. Újraosztani a befolyást, újragondolni a hatalmat – ilyeneket dobáltunk be egy januári szerkesztőségi brainstormingon. Fáradtan, délután, az első Forbes Women’s Summitra készülve.
Aztán aznap este az ágyban már lepergett előttem az életem. Magyar nőként Magyarországon számomra az egyenlőség, ha már kislányként is tudom: nem vagyok köteles szexista vicceken kényszeredetten mosolyogni. Ha már tizen-pár évesen is cselekedni merek, amikor egy szórakozóhelyen egy sportoló megfogja a fenekem. Ha az egyetemi gólyatáborban nem kell bántalmazástól tartanom, és ha mégis megtörténik, érvényre juttathatom a jogaimat – anélkül, hogy meg kellene alázkodnom. Ha az első munkahelyemen sem kevesebb a fizetésem az azonos pozícióban dolgozó férfi kollégáménál. Ha eséllyel pályázom bármilyen pozícióra. Később pedig, hogy nem lehetetlenítenek el a munkahelyemen, ha közlöm, hogy gyermeket várok. Hogy sem több, sem kevesebb nem vagyok senkinél. Végső soron szerintem az egyenlőség nem más, mint annak biztosítása, hogy a startvonal minden embernek ugyanott van, és arról rajtolva bárki kifuthatja, kiélheti a teljes potenciálját.
Ez ennyi, és nem több: széket foglalni, lapot kérni vagy adni, csak úgy, mint bárki másnak.
„Akár bele is halhattam volna abba a hatalmas nyomásba, amit az okozott, hogy túl fiatalon lettem túl sikeres egy erősen szexista társadalomban.” „Nem álltam ki magamért. Azt gondoltam, hogy örülnöm kéne, hogy itt a lehetőség, és hogy ehhez hozzátartozik, hogy utálnak.” „Meg kellett tanulnom meggyőzni az embereket, hogy egy huszonéves nő is tudhat pálinkát főzni. Ez volt a legnehezebb: elfogadtatni magamat.” Tisza Kata, Oravecz Nóra, Dubai Éva és a Women melléklet más szereplőinek történetéből is kirajzolódik: ma még nem tartunk itt.
Annak az egy szónak ott a Forbes Women’s Summit után jelentősége van. Végül is azt választottuk: „jövőépítők”. Azért is jött létre ez az esemény – és tartjuk meg aztán a járványos március helyett szeptemberben –, mert a jövőre nézve konkrét megoldásokat, lehetséges jó utakat akarunk keresni magunknak és másoknak.
Az egyenlőség nem vélemény kérdése, hanem tudásé. Tudás nélkül nem tudunk változtatni önmagunkon, a döntéseinken, a környezetünkön. A párbeszéd kezdeményezésével a tudást szeretnénk gyarapítani.
Azok, akik ebben a mellékletben szerepelnek, beszélnek is róla, tudják is. Ők csinálják. Tisza Kata ma a bőrét is vásárra viszi, hogy a családon belüli erőszak áldozatain segítsen, és azt mondja, egy-egy felállásból több erőt merít, mint amennyit elveszít. Almási Kitti (azonos szakmában, de teljesen más stílusban) naponta tömegekhez szól, hogy minél többekhez eljusson az impulzus, azokhoz is, akik egyébként nem engedhetnék meg maguknak a szakszerű segítséget. Krikker Zsuzsanna a magyar honvédség első tábornok asszonya történelmet írt, Kozma Andrea a CEU innovációs laborjából, az egykori fiúklubból mára mindenkinek elérhető lehetőséget teremtett. Oravecz Nóra huszonévesen szinte mindenkinél többet tudott a korszerű marketingről, tőle, ahogy Magyarország pálinkafőző mesternőitől is agg férfiak kérnek szakmai tanácsot.
Bármelyikük szerepelhetne a Forbes magazin első felében is. De ebben a mellékletben, egymás mellé rendezve erősebben kidomborodik portréjukból: céljaik eléréséhez a nőkre jellemzőnél több önbizalom, edzettebb lélek és az általánosnál sokkal több kitartás kellett. Mert a férfiaknál távolabbról indultak.
Ezek a nők, akár elismerik, akár nem, akár kimondják, akár nem, feministák. És jövőépítők. Mert ez ennyi és nem több: széket foglalni, lapot kérni vagy adni, csak úgy, mint bárki másnak.
Persze mindenki tudja, hogy a megvetően bulinegyednek vagy romkocsmanegyednek nevezett városrészben sokkal több van olcsó sörnél, de mi, hazaiak az utóbbi években pénteken vagy szombaton este már félve vagy sehogy sem merészkedtünk be a kerületbe, mert akár csak a Kazinczy utcán végigmenni is idegpróbáló vállalás volt. A járvány megtépázta a helyi vállalkozókat, mi, vendégek viszont most egy kicsit fellélegezhetünk: nem kell két héttel korábban asztalt foglalni, ha a környéken akarunk vacsorázni, és ha kora este jövünk, jó eséllyel még a kedvenc kocsmánkban is lesz asztal. Mivel a Forbes a nyáron ideiglenesen a Király utcába költözött, újra felfedezhettük a 7. kerület szívének, a Klauzál térnek és közvetlen környékének legszerethetőbb helyeit: kocsmákat, piacot, kávézót, pékséget – és persze a kultúra sem maradt ki.
Egy csepeli családi házból nőtt ki a főváros egyik népszerű kézműves sörfőzdéje, és tette országszerte ismertté egy birkózóból főzdetulajdonossá vált sörfőző családnevét. A Rizmajernek csepeli és belvárosi sörháza is van, de Budán is szívesen nyitna egyet.
Készíthetünk Forbes-listákat, mondta ki két határozatában is az ügyben illetékes magyar hatóság. A Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság szigorú az ilyen ügyekben, ezért is örültem, amikor megérkezett a több mint ötven oldalas határozat szövege. Ennyi oldalon sok minden elfér, és valóban, van más része is a döntésnek. A NAIH azt is kimondta, hogy nem tájékoztattuk a megjelenéssel elégedetlen listatagokat megfelelő […]
2020 nyara nem éppen az étteremnyitásokról szól a budapesti belvárosban, úgyhogy már egy hónapos korában kipróbáltuk ebédre a Costes Downtown volt séfe jegyezte, portugál hangsúlyos Essênciát. Jó ötlet volt.
