Újságíró lévén sokféle embert hívok telefonon. Megszoktam már, ha milliárdok felett diszponáló, ódon orgánum tulajdonosa szól bele a kagylóba. Ballainé Krikker Zsuzsanna telefonszámának bepötyögése után mégis kellett egy mély levegő, hogy rá tudjak nyomni a hívás gombra – ez van, nem minden nap hív fel egy tábornokot az ember.
Aggodalmam kedves, de határozott női hang töri meg. „Péter, szerintem hívjon este és egyeztessünk időpontot. Ó, nyugodtan keressen, én tíz után is aktív vagyok.” Az interjút a Honvédelmi Minisztérium Lehel utcai komplexumába beszéljük meg. Már a bejutás sem szokványos: a bejáratnál tábla figyelmeztet, hogy a küszöbön túl bizony éles fegyverekkel óvják a nemzet tulajdonát, a porta előtt egyenruhás őrök szigorú tekintetei közepette habogom el, hogy miért is vagyok itt. Kísérő, belépőkártya, kézfertőtlenítés a sorrend, a központi épület ötödik emeletén pedig tekintélyt parancsoló, hatalmas irodába nyíló biztonsági ajtó mögött vár az ország első tábornok asszonya.

Nagykanizsától a lovagkeresztig
Az egyke kis Zsuzsinak furcsa volt, hogy míg a többi nagykanizsai gyerek közös játékkal töltötte a 60-as évek békebeli délutánjait, neki a nap vége is arról szólt, amiről a szülei egész élete: munkáról. „Volt egy fóliás kertészetük a szüleimnek, és munka után, hétvégén is oda jártak dolgozni, és én is mindig mentem velük. Édesapám sörfőző volt, amikor befejezte a munkáját, együtt folytattuk – emlékszik. – Nagyon sokat dolgoztak a szüleim, biztos vagyok benne, hogy a munkaszeretetet otthonról hoztam.”
Édesanyja a nagykanizsai légvédelmi rakétaezrednél dolgozott, itt volt egy megüresedett pénzügyi állás, amit Zsuzsanna kapott meg. Akkoriban még nem volt divat két-három évente munkahelyet váltani, helyette arra biztatták a fiatalokat, hogy járják végig a szamárlétrát. „A szüleim egyszerű emberek voltak, arra neveltek, hogy ne váltsunk sűrűn munkahelyet, ne ugráljunk, ha valami nem tetszik. Lett volna lehetőségem váltani többször is, és kimenni a civil életbe, felváltani a katonai pályát, de bennem mindig ott volt, hogy ahonnan az ember kapott, oda adjon is, és én nagyon sokat kaptam a hadseregtől.”

Ahogy teltek az évek, úgy haladt előre Zsuzsanna karrierje. Bár szolgált harcoló alakulatoknál is, mindig pénzügyi területen dolgozott. Nagykanizsáról Börgöndre került miután megismerkedett szintén katona férjével, és 1990-ben Budapestre költöztek. 2008-ban ezredesi rangot kapott, majd 2019-ben nevezték ki a Védelemgazdasági Hivatal általános főigazgató-helyettesének, ami már tábornoki rendfokozattal rendszeresített beosztás. A főigazgatói széket 2020. március 1-jén foglalta el, amikor elődjét tartós külszolgálatra vezényelték.

„Dandártábornoki kinevezésemet a köztársasági elnök úr 2020. március 15-i hatállyal írta alá” – mondja. Áder János aláírását én is megcsodálhatom – az interjú előtt Zsuzsanna a Honvédelmi Minisztérium központi ünnepségén vett részt, ott vette át a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést és egy aláírt díszoklevelet. Annak idején én az iskolai dicséretnek is örültem (volna, de persze nem kaptam), a dandártábornok viszont szerényen csak akkor mutatja meg a medált és az oklevelet, mikor rákérdezek a piros bársonyborítású dobozra.

Nem mikromenedzsment
Elegáns egyenruha, tökéletes frizura és minimális smink, őszinte, de határozott mosoly és fellépés. „Kezet azért fogunk?” – kérdezi mosolyogva, mikor maszkkal az arcomon lépem át az iroda küszöbét. Néha szabadkozik, hogy ne tűnjön úgy, magas lóról beszél, pedig arroganciának semmi nyoma. Két lábbal áll a földön, mindenre válaszol, a politikai kérdések kivételével. Pénzügyi vezetőként minden financiális döntésben kulcsszerepe van, legyen az hadseregfejlesztési kérdés vagy akár egy épület felújítása.

A légkondi kellemes 22 fokra állítva dorombol a falon, balra a Lehel utcára nyílik kilátás, jobbra nyolcrészes szekrénysor, rajta mindenféle relikviák, dísztárgyak. „Születésnapomra kaptam a Magyar Honvédség Parancsnokától” – mondja Zsuzsanna, mikor a Forbes fotósa, Aknay Csaba rácsodálkozik a családi fotók mellé fektetett díszkardra.

Két széles monitorjával és modern berendezésével az egész iroda egy csúcsmenedzser dolgozószobáját idézi – és érdekes módon a dandártábornok asszony (akit egyébként mindig így szólítok) vezetői hozzáállása is közel esik a nagyvállalati, már-már multis gondolkodáshoz. „Nem szeretném, ha a munkatársaim reggel nyolckor már azt várnák, hogy mikor lesz vége a munkaidőnek” – fogalmaz.

Többször elmondja, mennyire fontos számára a kollégáival való kapcsolattartás. Amióta átvette a főigazgatói posztot, igyekszik minél több beosztottal személyes kapcsolatba kerülni, beszélni, megismerni a munkájukat, a munkafolyamatokat, személyiségüket. „Nem nevezném mikromenedzselésnek, hanem kapcsolatépítésnek. Fontos, hogy tudjam a feladatokat, és ha kell, segítsek. Ehhez ismerni kell a hivatal teljes feladatrendszerét” – mondja, mikor azt kérdezem, nem darabolja-e fel így túlságosan a munkaidejét.

A dandártábornok egycsillagos tábornoki rang, ezt követi a kétcsillagos vezérőrnagy, a háromcsillagos altábornagy és a négycsillagos vezérezredes. Ballainé Krikker Zsuzsanna dandártábornoki rangja a főigazgatói kinevezéshez járt. Ezt a posztot még öt évig töltheti be, utána nyugdíjba kell vonulnia.

Persze ez is a megacégek vezetői attitűdjét idézi: Zsuzsanna fél ötkor, ötkor kel, hatra már az irodában van, délután ötig-hatig marad, aztán a napi teendők intézése, néha egy kis sport után otthon még késő estig ül a gépnél, hogy minél több beérkező levelet fel tudjon dolgozni (naponta átlagosan 150-et kap, és hát nem egy-két soros e-mailekre kell gondolni). „Ez nem kényszer, szeretem az ügyek gyors intézését, és szeretem tudni, hol tartanak a feladataink” – magyarázza. Nevetve hozzáteszi: „Ha a férjemet kérdezné, azt mondaná, hogy 24 óra a hadseregé.”

Két felnőtt gyermekük van, fiuk banki pénzügyi területen dolgozik, szülei közelében lakik a családjával. Lányuk viszont Floridában él, lassan húsz éve. Zsuzsanna szerint a „gyerekek kirepülése” óta többet dolgozik, mert szereti, amit csinál, a kihívások mindig lekötik. Ugyanakkor nehéz, hogy a lányát és családját ritkán látja, hiányoznak az unokák. „Szerencsére szoros a kapcsolatunk, a nyarakat, néha a karácsonyokat is itthon töltik, ami ebben az évben sajnos kimaradt. Az idei karácsonyban még reménykedünk. Meglátjuk.”

Nemcsak a munka iránti elkötelezettségét hozta otthonról, hanem azt a vágyat is, hogy a jogos dicséretet ne tartsa vissza. Azt mondja, ezt munkájában is igyekszik előtérbe helyezni: ha valaki valamit jól csinál, azt igenis szóvá kell tenni, mert a megbecsülés nagyon fontos egy munkahelyen – ezzel lehet elérni a motivációnak azt a fokát, amikor már nem kell állandóan rettegni az elvándorlástól. Az e-mailjeire is igyekszik személyesen válaszolni – amikor időpontot egyeztetünk is személyesen beszélünk, pedig sajtósok és titkárnők seregére számítok. Ugyanakkor priorizál: ha egy témára van idő, félreteszi, és azt veszi előre, ami azonnali beavatkozást kíván.

Mi még jól állunk
„Arra nem számíthatunk mi nők, hogy az elkövetkezendő években annyit fog változni a világ, hogy a női vezetőkkel lesz tele a Magyar Honvédség, de nem is ez a cél” – mondja tárgyilagosan Zsuzsanna, amikor elsőségére terelődik a szó. Negyvenéves pályafutással jutott el ide, és amikor a hadsereghez került, nők még nem is tanulhattak tisztnek. „Nőként ez idő. Mert elérkezett már az a szervezeti kultúra, hogy legyenek vezető beosztásokban nők, de nem az az elsődleges, hogy nő vagy férfi-e a vezető, hanem a tudás, a sikeresség. A férfiak azért katonai vezetői szempontból, katonai szakmai tudást tekintve magasabb szinten vannak, mint a nők. Pont azért, mert későn kezdődött el a nők katonai egyetemi képzése. Mintegy két évtizede választhatnak nők klasszikus katonai szakokat, és idő kell ahhoz, hogy bekerülhessenek hagyományos parancsnoki pozíciókba. A főiskolai és egyetemi diplomáimat én is civil egyetemeken szereztem.”

Azért a helyzet ma egyáltalán nem tragikus. A Magyar Honvédség az arányok tekintetében jól áll, az állomány mintegy húsz százaléka nő, ezzel benn vagyunk a NATO top 3 tagországa között, és vannak szakterületek, ahol kifejezetten meghatározó a nők jelenléte. A nők katonai karrierjét azonban több tényező is nehezíti. Egyrészt a családalapítás itt is lassítja az előmenetelüket – Zsuzsanna sem maradt otthon túl sokat. Másrészt a katonai pályán nem nagyon van elágazás: az embernek el kell határoznia, hogy igen, ő katona akar lenni, akár tíz vagy húsz év múlva is. „Az is természetes, hogy minél magasabb rendfokozatba szeretne a katona kerülni. El kell döntenie mindenkinek, hogy akarja-e a honvédséget szolgálni, vagy sem. Eleget tud-e tenni a katonákkal szembeni elvárásoknak, vagy sem.”

Volt ugyan szó róla, de Zsuzsanna szerint a kvóta nem volna produktív megoldás. A nők húszszázalékos aránya is teljesen szervesen alakult ki, ezt kell erősíteni, és az előrelépés lehetőségét javítani. Megjegyzi: a szervezeti építkezésnél, a szakmai kultúra formálásában a tudatos vezetői kiválasztás és felkészítés (például, hogy a vezetők és helyetteseik között legyen egy betanulást segítő korkülönbség) legalább annyira fontos, mint a nemi arányok előtérbe helyezése. A 65 éves szolgálati korhatár kimondottan igényli a teljes életpálya szerinti humánerőforrás-menedzsmentet. „Ne zárjuk le az alacsonyabb beosztásokban lévők előtt az előrelépés lehetőségét!