Pécsi Kinga és Pécsi Attila egy évre indultak külföldre világot látni, végül egy évtized lett belőle. Ausztrália, a Karib-térség és szinte az összes európai ország bejárása után tavaly egy közös gyerekkel és egy vállalkozásötlettel jöttek haza Budapestre. A Wesselényi utcában megnyílt Arán pékséget már a nyitás után egy hónappal a top pékségek között tartották számon.
1.Világutazók A pesti Rézkakas étteremben ismerkedtek meg, majd Attila Ausztráliában próbált szerencsét, Kinga megvárta, és együtt költöztek Dublinba. A vendéglátóscsaládban felnövő Attila és a szintén világ életében vendéglátásban dolgozó Kinga Dublinban is végigjárták az éttermi ranglétrát. A fapados repülőjáratoknak köszönhetően a kint töltött évek alatt bejárták Európát, a karibi térséget és Amerikát is. Az egyre több helyi barát és az egyre jobb munkalehetőségek mindig egy picit tovább csúsztatták a hazaköltözést, és végül egy év ír életből egy évtized lett. Kinga szeretett volna továbbtanulni, így amikor meglátta a dublini műegyetem pék-cukrász menedzsment szakát, beiratkozott. Saját helyet akartak, eleinte cukrászatban gondolkodtak, de egy San Franciscó-i út a kovász irányába terelte őket. „San Francisco az újhullámos kovászos kenyér Mekkája.”
2.Összetartó banda ez Az írül kenyeret jelentő Arán pékség tavaly júniusi megnyitására összegyűlt a budapesti kézművespék-közösség apraja-nagyja. „Összetartunk. Egy a célunk, hogy hintsük az igét, hogy mennyire fontos minőségi kenyeret enni. Ők is ezt képviselik. Hatalmas szakmai alázattal rendelkeznek” – mondja Kingáról és Attiláról Fekete Gergő, az Artizán pékség és a Fågel by Artizán zabkásázó alapítója. – Nem mellesleg a magos rozskenyerük szenzációs. Az egyik kedvencem.”
3.Elindultak, aztán jött a karantén A hirtelen felívelésüket megtörte a járványhelyzet. A lezárások és korlátozások kezdetén volt olyan napjuk, amikor tízpercenként csörgött a telefon. Minden ügyfél lemondta a rendeléseit, két nap alatt veszítették el a forgalom kétharmadát. A legtöbben amint tudtak, visszatértek. Most tíz pékség és kávézó rendeli tőlük a kenyeret és a péksüteményeket, köztük a Kadarka Borbár, a Portobello, a London Coffee Society és a rózsadombi Piccante Delicatesse is. Nagyjából ugyanolyan évük lesz, mint tavaly: 57, 7 millió forintos árbevétellel és 7,8 millió forintos adózott eredménnyel zártak.
Populáris, humoros előadásaival, tízezres példányszámban fogyó könyveivel és közösségimédia-szerepléseivel az egyik legismertebb pszichológus lett, zárt Facebook-csoportjában ezrek osztják meg egymással párkapcsolati problémáikat. Almási Kitti ma már ideje nagyobb részében előadó és influenszer, mint amennyiben terápiás pszichológus: egy-egy kliens helyett tömegekhez szól. Pénzről viszont nem beszél.
„No, drágáim, hess-hess befelé!” – mondta a középkorú főnök a döntően negyvenes, ötvenes éveikben járó alkalmazottainak (sok nőnek), miközben próbálta őket befelé terelni Almási Kitti céges előadására. Tipikusan az a helyzet volt, amiben még a kívülálló is kényelmetlenül érzi magát. A pszichológus nem is mulasztotta el megjegyezni a munkatársaknak, akikkel éppen a konfliktuskezelésről kellett beszélgetnie: „Ez a hess-hesselés például egy olyan munkahelyi szituáció volt, amitől összeugorhat az érintettek gyomra, mert akaratlanul is valamiféle hierarchiába, gyerekszerepbe kerülnek.” A főnök kulturáltan kezelte a célzást, és azt mondta a program végén Kittinek: „Értem a humort.” „De én nem vicceltem” – vágta rá a rá jellemző bátorsággal és egyenességgel Almási Kitti.
„Ahhoz a céghez nyilván nem fognak többször hívni” – nevet az esetet felemlegetve a pasaréti kávézóban, ahol beszélgetünk. A közeli rendelőjéből jön, makulátlan sminkben, elegáns fehér blúzban – mindene hibátlan, meg is viseli, amikor a napernyőről valami rácsöppen vadonatúj ruhájára. Negyvenes évei közepén jár, de egy tízest simán letagadhat a korából. Olyan, mint egy elfoglalt, sikeres cégvezető vagy egy keresett sztár, aki azért egy óra beszélgetés után már siet, hiszen percre be van osztva az ideje. Voltaképpen sztár is: könyveit tízezrek olvassák (a 2015-ös Bátran élni például a napokban lépte át az ötvenezres példányszámot), Youtube-videóit és Facebook-oldalát több mint 140 ezren követik. Évente nyolcvan előadást tart, oldottságát, közvetlenségét, spontán, időnként finoman erotikus humorát értékeli a közönsége, ahogy azt is, hogy a terápiákon vagy saját életében szerzett élményeit hozza be példának, nem szakkönyvekből idéz. Nem érdekli, ha valakinek más a véleménye, kimondja, amit gondol.
Azt mondja, azon nevettek otthon, hogy a lánya az, aki modellkedik, és most mégis őt fotózzák
Petrocelli és Vészhelyzet Pedig Almási Kittinek egészen 19 éves koráig eszébe sem jutott, hogy pszichológus legyen. „Az mindig is motoszkált bennem, hogy szívesen választanék valamilyen segítő foglalkozást, de gyerekkoromban még leginkább az ügyvéd és az orvos között ingadoztam – persze a romantikus változatokra gondolva, mivel a Petrocelli és a Vészhelyzet sorozatokon nőttem fel” – meséli. Érettségi után végül Bécsben töltött egy évet, hogy nyelvet tanuljon. Egy osztrák baráti családnál a családfő munkáját látva kezdte érdekelni a pszichológia. Pedig az anya volt pszichológus, az apa pantominművész – igaz, már nem a színpadon kereste a kenyerét, hanem cégvezetőknek tartott tréningeket testbeszédből. Olyan apró, de perdöntő fogásokat tanított meg nekik, mint hogy például miképp paskolják meg az alkalmazottak vállát, hogy az ne tűnjön lekezelőnek.
„Hirtelen rádöbbentem, mennyi mindent eldönt, hogy mit hogyan észlelünk, milyen érzelmeket váltunk ki egymásból egyetlen mozdulattal. Bár egészen addig egyetlen sort nem olvastam egyetlen szakkönyvből sem, januárban beadtam a jelentkezésemet az ELTE-re, pszichológia szakra. Márciusban csatlakoztam egy szeptember óta tartó előkészítő kurzushoz – hát konkrétan körberöhögtek a többiek, hogyan fogok vizsgázni ilyen kevés tanulás után, amikor ők már annyi ideje a felvételire készülnek.” Igaz, nem ismerték Kitti tanulási módszerét: ha lett volna egy egész éve, akkor is csak az utolsó három hónapban kezdi a felkészülést.
Ezzel együtt gyerekkorában igazi eminens diák volt: táncolt, hegedült, balettozott, és persze éjjel-nappal olvasott. Eleinte inkább a történelmi témájú könyvek érdekelték, ám az olvasásban hamar mindenevő lett. Édesapja pedagógus volt ugyanis, és egy ideig történelmet tanított, édesanyja pedig üzlettulajdonos. Lányuk közben mozgalmas társasági életet élt – ma már hálás érte, hogy vidéken, Tatán tölthette a gyerekkorát. „Más értékrendben nő fel az ember vidéken, az emberi kapcsolatok valahogy stabilabbak, igaz, ma már az én lányaimnak is csendesnek tűnik pár nap után a nagyinál lenni.”
Ahogy előadásain is sokszor elmondja, anyagi biztonságban nevelkedett, válogathatott a kínálkozó lehetőségek között, hogy milyen pályára állítsa az életét. Már a pszichológia szakra járt, amikor a családja anyagilag rossz helyzetbe került, és nem tudta őt tovább támogatni. Mindenüket el kellett adniuk, és így is maradtak adósságaik. „Addigi kényelmes helyzetem után egyszer csak azon kellett gondolkodnom, hogy találok-e munkát, amit a nappali szak mellett végezhetek, és aminek a fizetségéből fenn tudom tartani magam.” Minden tisztességes munkát elvállalt, ami belefért a nappali szak melletti időbeosztásába, de annyira keveset keresett, hogy néha alapvető élelmiszerekre is alig futotta. „A hétköznapokban az étrendemben a tejbegríz és a margarinos pirítós váltotta egymást, és még az is pontosan ki volt számolva, hogy egy nap mennyit ehetek belőlük, hogy kihúzzam a hó végéig és a hét végéig, amikor édesanyámékhoz hazamehettem.”
Sem a büszkeségem, sem az elveim miatt Anyagi oka is volt, hogy diplomázás után nem jelentkezett azonnal a klinikai szakképzésre, hanem előbb egy kis kitérőt tett. Még az egyetemen olyan közegbe került ugyanis, ahol sok kutatás zajlott – „zsebpénznek is jó volt az a párszáz forint interjúalanyonként, amit kérdezőbiztosként meg lehetett keresni tanulás mellett” –, így megpályázott egy ösztöndíjas PhD-státuszt, és az egyetem után először azt kezdte el. Hamar rájött azonban, hogy kevésbé érdekli az elméleti pszichológia, a kutatás. „Az nekem túl elvont munka volt, inkább gyakorlati ember vagyok.”
Már a PhD- és a klinikai szakképzés alatt, 1998-ban munkát kapott az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben, a Lipóton, először megbízással tudományos munkatársként, később státuszban az ambulancián dolgozott. Két lánya születése után már nem tudott visszamenni korábbi munkahelyére, mert azt az állam 2007-ben egy tollvonással megszüntette. De azt mondja, nem is feltétlenül akart volna akkor már osztályon dolgozni. „Egy pszichiátrián ritkán adatik meg, hogy megbecsülik a pszichológusokat. Számos helyen inkább azt vallják, hogy a valódi gyógyítás gyógyszerrel zajlik, és mellesleg ártani nem árt, ha a beteg beszélget néha egy pszichológussal is. Ezt pedig nem volt könnyű megélni, sem a büszkeségem, sem az elveim miatt.”
Nyilvánvalóan volt olyan kliens is, akivel nehézségei adódtak – de természetes is, mondja, hogy minden pszichológusnak vannak hozzá közelálló területei, meg olyan is, amiben nem tud kibontakozni. „A Lipóton volt egy úr, aki némi pedofil fantáziáról számolt be. Más miatt volt bent, én próbáltam vele foglalkozni, de azonnal rájöttem, hogy egyszerűen nincs a repertoáromban az a fajta tolerancia, hogy jól tudnék segíteni ilyen embereknek. Pedig segítségkérőn mesélte el a problémáját, de azonnal átadtam egy kollégának, annyira mély ellenállást éreztem. Aztán az evészavarokkal és az addikciókkal is hasonlóan voltam: szakmailag kihívásnak éreztem ugyan, de nem gondoltam úgy, hogy ebben igazán tudok segíteni.”
Pedig az egyetemi szakdolgozatát is kapcsolódó témában írta: testépítésből. Ma már viccesen meséli: nem az érdeklődés, hanem a lustaság vitte rá, hogy ezt a témát válassza. „A bátyám sokat sportolt, majd táplálékkiegészítőket és sportszereket árusító üzletet nyitott, így nyilván sok testépítő járt hozzá. Én meg időszűkében voltam, mint mindig, nagy gondnak tűnt, hogy a határidőre hogyan tudok elegendő adatot gyűjteni egy témában. Végül az inverz anorexia nervosa lett a szakdolgozatom témája, mert könnyen elértem a bátyám üzletében a potenciális érintetteket – vagyis azokat a férfiakat, akik mindent megtesznek, nehogy túl csenevésznek nézzenek ki.
Minden tisztességes munkát elvállalt, ami belefért a nappali szak melletti időbeosztásába, de annyira keveset keresett, hogy az alapvető élelmiszerekre is alig futotta.
A celeb jobb széléről, balfékként A népszerűséget, ismertséget persze Almási Kitti is főként a médiának köszönheti. Még a Lipóton dolgozott, amikor egy pszichiáter kollégáját meghívták egy rádióműsorba. „Kittikém, gyere be velem a rádióba, majd beszélsz valamiről” – mondta neki a kolléga, a szerkesztő pedig onnantól nem eresztette el a szokatlanul strukturáltan, közérthetőn, érdekesen beszélő pszichológus szakembert. Hamar hívták a kereskedelmi tévécsatornák is, volt év, hogy minden héten kétszer szerepelt a TV2 vagy az RTL Klub reggeli műsorában. „Ilyenkor annak örül az ember, hogy még viszonylag ismeretlenül hívják szereplésekre. Nem is volt kérdés, hogy jól jött” – mondja.
Aztán 2010 környékén kérte fel a Nyitott Akadémia – először előadónak, majd könyvek írására. Az első önálló kötete 2012-ben a Hűtlenség című volt. Nagyjából ezzel egy időben leszokott a sűrű tévészereplésekről is. Azt mondja, egyrészt lustaságból nem vállalja, és már nem is kell így reklámoznia magát, másrészt megcsömörlött attól, hogy időnként „egy-egy celeb jobb széléről, balfékként” kellett fél mondatokkal rákapcsolódni valami teljesen irreleváns témára.
„Az időm nagyobb részében szeretnék egyszerre minél több embernek segíteni, nem egyvalakivel, terápián foglalkozni a rendelőmben” – fogalmaz. Úgy tűnik, emiatt vannak is irigyei: a szakmában páran kritizálják azért, hogy „meg akarja váltani a világot”, mindenkihez szólni akar – egy picit talán úgy, mint például Pál Feri atya. Persze Kitti is tudja, hogy a mélység nem ugyanaz, ha előadást tart, könyvet ír vagy Youtube-videót készít, minden nyilván sokkal felszínesebb segítség tud lenni, mint egy közvetlen kapcsolat. De így legalább olyanokhoz is eljut egy-egy pszichológiai gondolat, akik amúgy az egyéni terápiát biztos, hogy nem engedhetnék meg maguknak.
Magánpraxisát erősen le is építette az utóbbi pár évben, miután elege lett abból, hogy a délelőtti terápiák után rohant előadást tartani, majd éjfélkor, hullafáradtan esett haza. A koronavírus-járvány előtt már bőven az előadások hozták jövedelme nagyobb részét – békeidőben évi nyolcvanat tartott, ennek egyharmada céges tréning, egy része a Nyitott Akadémia-sorozata, és vannak például egyetemi napokon, rendezvényeken ingyen látogatható események. A fizetős előadások jellemzően háromezer forint körüli belépővel futnak, de például Bécsben már 25 euró a belépő.
„A közönség erősen kötődik Kittihez érzelmileg, és ez olyasmi, amit csak kevesen mondhatnak el magukról ebben a műfajban. Ebben a személyes adottságain túl – hogy nagyon érzékenyen hangolódik rá másokra, remekül rögtönöz, és kiváló a humora – természetesen nagyon sok munkája is van” – mondja Gutman Bea, a Nyitott Akadémia és a Kulcslyuk Kiadó szerkesztője, felidézve Kitti első előadását, amikor a még fiatal pszichológusnak Müller Péterrel kellett fellépnie hatszáz néző előtt. Akkor még iszonyúan izgult, főként, hogy egy bölcs nagypapafigura lépett színpadra előtte, de jól megállta a helyét, és Bea szerint ma már olyan rutinos, profi előadónak számít, hogy mások izgulnak, ha vele kell fellépniük.
„Azt bírom Kittiben, hogy meri vállalni az őszinteségét, akkor is, ha tudja, hogy azzal nem lesz mindenkinek szimpatikus. Ebben talán benne van, hogy nyilván kap negatív visszajelzéseket is a közösségi médiában, meg az is, hogy sok nehézségen ment át, amíg idáig jutott” – mondja róla Bódy Gergő, a Momentán Társulat Fröccs című előadásának műsorvezetője. Az előadássorozatban Kitti évek óta pszichológus szakértő vendégként ül a színpadon, és kommentálja az improvizált jeleneteket. Előfordult, hogy Gergő műsorvezetőként nem tudott mit kezdeni az egy-két hangadó miatt zsizsegő közönséggel, Kitti viszont gátlások nélkül, keményen rájuk szólt, hogy tiszteljék meg őt és a színészeket a figyelmükkel.
„A Momentán nekem a szerelemprojekt, szoktam is mondani a lányaimnak, hogy én ülök a legjobb helyen: a színpad szélén” – mondja. Kitti Gergő szerint is tényleg annyira őszintén tudja élvezni ezeket az estéket, hogy amikor a színészek eljátszanak egy-egy jelenetet, néha spontán bólogat, hogy ez szuper, pont így történik az életben is. „És aztán megrezzen, hogy ja, kellene mondania valami szakmait is” – nevet Gergő. Szerinte is éppen azért jó ezeket a témákat humorral fűszerezve tálalni, mert a nézők kemény üzeneteket kapnak így is, de nem mély terápián, hanem könnyed nevetés kíséretében.
Könyvei:
Hűtlenség Kulcslyuk Kiadó, 2012
Havas Henrikkel közösen: Szeretők – Hálószo-batitkok férfi és női szemmel Libri Könyvkiadó, 2012
Bátran élni – Félelmeink és gátlásaink leküzdése Kulcslyuk Kiadó, 2015
Ki vagy Te? Elvárások szorításában – megfelelés vagy önazonosság? Kulcslyuk Kiadó, megjelenés: 2020. szeptember 21.
Érdemes ezt kihasználni Az utóbbi időben Kitti pszichológusként leginkább a párkapcsolatokra specializálódott, többek között a Momentán-előadásokon is az derült ki, hogy ez a téma izgatja a legjobban az embereket. Két hónappal ezelőtt létre is hozott a Facebookon egy zárt csoportot, miután azt látta: rengetegen küzdenek párkeresési nehézségekkel, sokan szenvednek például a Tinderen a szélhámosoktól.
„Két párkapcsolati könyvet írtam, és az önismereti csoportjaimon voltak jó eredmények, de ott csak tucatnyi embernek tudtam segíteni – mondja. – Egyszer, félálomban gondoltam ki, hogy milyen jó lenne, ha egy óriási csoporttal tudnék együtt gondolkodni, ahol azok gyűlnének össze, akiket ez a téma foglalkoztat. Megoszthatnák egymással a tapasztalataikat, hömpölyögnének a vélemények például a szakításról, mozaikcsaládokról, konfliktuskezelésről. Döbbenetes az online világban rejlő lehetőség: egyszer kitettem egy videót a Youtube-ra, aztán elszaladtam vidékre előadást tartani ötszáz embernek, és mire hazaértem este, több ezren nézték meg. Érdemes ezt kihasználni.”
Mára annyira népszerű lett a kezdeményezés, hogy több mint hétezer tagja van a csoportnak, és nemrégiban már korlátozni is kellett a napi posztok számát. Kittinek ebben önkéntes moderátorok segítenek, ők szűrik ki a másokat minősítő tagokat – ahogy Kitti a könyveiben nevezi, a fikázókat –, ő maga csak időnként szól hozzá a témához. „Nem kell nekem mindig belekotnyeleskedni, de néha azért kapcsolódom egy-egy kérdéshez.” Azt mondja, amúgy nem rágódik félálomban a kliensein, de napközben folyton a fejében keringenek az esetek, és a legváratlanabb pillanatban jön egy-egy impulzus a segítséghez. „Nem szeretem erőltetni, hogy leüljek és végiggondoljam – ahogy az előadásaimra is képtelen vagyok felkészülni, szinte teljesen spontán alakul ki, persze a közönség reakciója alapján is, hogy miről jó ott és akkor többet beszélni.”
A könyveit sem írja – „ha írok, unalmasan szentimentális leszek” –, hanem magnóra mondja, lényegében egy-egy kiselőadásként az egyes fejezeteket, és a szerkesztője, Gutman Bea gondjaira bízza. „Ha elkezdenék írni, arra törekednék, hogy valami szépet, okosat fogalmazzak, ezért megpróbálnék beleírni nagy szavakat. Nem tudok írásban elég humoros lenni, azt hiszem, az külön adottságot igényelne. Márpedig nem kell sírva filozofálni ahhoz, hogy a lényeget befogadjuk, a humor feloldja az embereket.”
A nők szerepéről: Természetesen az emancipáció híve vagyok, és kiválónak tartom, hogy ennyi tehetséges, értékes nő megmutathatja, amit tud, ugyanakkor a túlzott elférfiasodásnak is hátrányát látom. Ha valaki túl sokáig szorul rá, hogy önellátó legyen, később gyakran előfordul, hogy már nem tud maga mellé engedni mást. Sokan nem értik, hogy mit is akar egy önálló nő: irányítani, vagy arra vágyik, hogy a férfi még erősebb legyen – ebben rengeteg görcs és kimondatlan feszültség rejlik.
Az egészségügyben dolgozók esélyeiről: Az anyagi megbecsültség messze alulmarad ahhoz képest, hogy milyen kemény munkát végeznek. Még mindig sokan szorulnak rá, hogy magánrendeléssel, munka után egészítsék ki a keresetüket. És vannak osztályok, ahol a mai napig nem becsülik meg a szakembereket, például a pszichológusokat sem, nincsenek meg a megfelelő eszközök, sokszor egy csendes szoba is nagy kérés.
A legnagyobb mai pszichológiai problémáról: Nem reprezentatív, amit látok, de az biztos, hogy hatalmas ma az indulatkezelés problémája a kommunikációban. Elég egy közösségi oldalt megnézni! Más országokban segítik a gyerekeket abban, hogy megtanulják kommunikálni az érzéseiket, nálunk ilyen nem jellemző. Nagyon sok az élethelyzetekből adódó frusztráció, a magányt sem jól élik meg sokan, és emiatt feszülten mennek munkába, a túlélésért küzdenek, nem élvezik az életet. Kevés embernél látom, hogy tudna örülni más sikerének.
Az öregedés kezeléséről: Nemcsak itthon, de máshol sem tudják jól feldolgozni, akkora ma a fiatalságkultusz. Csak rontja a helyzetet az appok terjedése, az, hogy az ideálkép egyre inkább a tökéletesség, ami borzalmasan nagy gátlásokat épített ki a nőkben, megfeleléskényszert alakított ki bennük. Ha elmaradunk az ideálképtől, hatalmas a prés, és a nőknél nagy veszteség a szépség elvesztése. Felkapnám a fejem, ha azt hallanám valakitől, hogy „ahogy vagyok, úgy szeretem magam”.
A közösségi média és az énkép viszonyáról: Alapvetően az ego felé tolódnak el a dolgok, az emberek nagyon hajtanak arra, hogy minél több megerősítést zsebeljenek be, és abból építsék fel magukat. Ez hosszú távon időzített bomba, hiszen minél inkább a külső megerősítésre épít valaki, annál kiszolgáltatottabb lesz az őt minősítő közegnek. Egyre több elismerésre vágyik, és pont eltávolodik azoktól az erőforrásaitól, amiktől stabilnak érezné magát.
Legnagyobb eredményéről: Azt sikerült megvalósítanom, hogy rengeteg embert elérek. Nem a taps a lényeg, hanem azok a történetek, amik tömegekhez eljutnak, amik elindíthatnak valami változást.
Baleseti túlélőknek nyújt lelki segítséget egy budapesti szervezet, ami még kicsi, de nagy tervei vannak. A Traumaambulancia ambíciói végtelenek, ahogy az egyesület dolgozóinak kitartása is. Ők tudják, mit jelent legyőzni a legyőzhetetlent: sokan maguk is súlyos baleseteket éltek túl.
A United Consult megalakulásakor még valóságos sci-finek tűnt az önvezető autó vagy éppen az arcfelismerés, és az óriási digitális adathalmazok is csak a Mátrix filmek futurisztikus látványvilágából lehettek ismerősek az átlagember számára. Ezek azonban mára mindennapjaink részévé váltak, az idén húszéves budapesti IT-cég pedig továbbra is a jövő technológiáit keresi és építi a jelenben.
