Gerendai Károly állhatatos séfimportőri tevékenységének hála Budapesten kiugró a Michelin-csillagos portugál konyhafőnökök sűrűsége: mindkét Costes velük szerzett csillagot. Tiago Sabarigo a Downtownt vitte sikerre (távozása óta ott az első szerzemény, a Ráday utcás, most zárva tartó Costest évekig vezető Miguel Vieira főz), és remek időzítéssel az első Covid-hullám után, nyáron nyitotta meg saját helyét az eddig a legsötétebb, latyakos februárban is nyüzsgő, de most hétköznap délután csak kóbor irodisták pettyezte utcában a Bazilika mellett.
Az alnév (Tiago & Éva – igen, egy marasztaló szerelem) személyes, a koncepció fúziós (portugál–magyar), a berendezés a kékre festett fallal és a beltérben futó keresztgerendákkal inkább portugál, és egészen felderíti a befelé hosszúkás, gyorsan sötétedő helyiség ablak felőli terét. A borlap megint vegyes, és az árfekvése jobban adja át azt, hogy itt 27 ezertől indul a vacsoramenü, mint hogy az ebéd úgy négyezertől is el tud. Cserébe van rajta pohárral többféle olyan, amiből egy is többet mutat meg a portugál borokról, mint ami Magyarországon akár specialista boltokat járva kiderül, és persze egészen a vacsorazáró portóikig lehetne húzni az ívet.
Az egyik könnyebb vinho verdét illeszti a sommelier az előételhez, a kókuszos lében érkező, mogyoróval és édesköményszárral tálalt lazacpisztráng- és grépfrút-kockákhoz. A fogás lehetne bevezetés is a konyha portugál oldalába: finoman szólva nem az őrült fűszerhasználat jellemzi, sokkal inkább az, hogy az alapanyagok természetes ízét tolja az előtérbe, át kell rá hangolni a harsányabb ízekre belőtt magyar ízlelőbimbókat, de ha sikerül, nagyot szól a pasztell tűzijáték. A másik előétel, a zöldparadicsommal készülő gazpacho is csak attól haloványabb, hogy inkább vizuális geg, mint csodálkozni való újdonság, de a vékony almaszeletek sava jól érvényesül benne.
