„Ott álltam a Skool feliratú pólómban, és arra gondoltam, itt gyerekek lesznek, akik, ha megunják, egyszerűen felállnak, és hazamennek. A város talán legvagányabb irodájába vittük őket, tűzoltólétrán lehetett lecsúszni az egyik szintről a másikra, akkoriban azért ez még nagyon extra volt, mégis aggódtam” – emlékszik vissza Koleszár Szilvi az első, 2014 júniusi Skool-foglalkozásra, amikor 15-16 éves lányoknak tanítottak kódolást a Dealogic Nyugati téri irodájában. A gyerekeknek persze eszük ágában sem volt felállni és hazamenni: nagyon élvezték a programot.
Szilviék a következő hétvégén már a Yahoohoz mentek újabb tucatnyi érdeklődő lánnyal. „A nap végére úgy elfáradtunk, hogy lementünk a Római-partra, és egy padon ülve órákon át csak bámultuk a Dunát” – mondja, és máris előkeres egy fotót arról a délutánról. Persze nem ők maguk vannak rajta, csak egy Skool feliratú kis figura, egy Duna-parti pad háttámlájára tűzve.
Koleszár Szilvi 2014 nyarán már hetedik éve HR-es volt a Logmeinnél, és csak néhány héttel az első Skool-workshop előtt jött haza egy amerikai kutatóútról. Munkaidő után találkozgatott a technológiai cégek képviselőivel, hogy meggyőzze őket: igenis fontos, hogy már általános és középiskolás korban felkeltsék a lányok érdeklődését az IT-munkák iránt, ha utánpótlást akarnak. Azt találta ki, hogy szombatonként egy-egy cég irodájába szervez egy csapat fiatal lányt, akik ott belekóstolhatnak a programozásba. HR-esként szerencsére megvolt a kapcsolati tőkéje.
Az első pár foglalkozás után a gyerekek várták a folytatást, és a cégek hajlandók voltak pár százezer forintot beletenni egy nyári táborba.
„Odaálltam a főnököm elé júliusban, és közöltem vele, hogy nekem most muszáj elmennem két hétre. Rám nézett csodálkozva, és kedvesen azt kérdezte: »De hát csak két hónapja jöttél haza Amerikából, és máris szabira mennél?« Mondtam, hogy nem a Balatonra indulok, hanem a Google Grundra, gyerekeket táboroztatni, onnan közben dolgoznék. És abban a pillanatban belém hasított: nem is volna fair dolog a cégem felé, hogy maradjak. Amikor a reggeli vagy esti zuhanyozás közben is csak a szerelemprojektedre tudsz gondolni, akkor nem biztos, hogy jó helyre mész be dolgozni.”
Szilviről mindenki azt tartja, hogy jó érzékkel megtalálja, miből lehet siker. Az elmúlt hat és fél évben több mint ötezer lány tanult a Skool szervezésében kódolni, összesen vagy tizenöt cég közreműködésével. Itthon még szó sem volt a Covidról, amikor 2019-ben kitalálta, hogy a Skool tanárképzéséhez el kellene készíteni az online tananyagot. Év végére el is készültek a projekttel, és kiderült: jó volt az időzítés. A járvány kitörése óta a Skool workshopjai is a digitális térben mennek, fel is adták az irodát, mindannyian otthonról dolgoznak. Legújabban pedig a Budapest School Code középiskola szakmai vezetését vállalta el Halácsy Péter felkérésére a home office-ból (a BPS tanárképzésében már korábban is részt vett). Miközben zoomolunk, a kanapén doromboló házimacska egyszer csak felpattan, és a gazdája elővigyázatosságból kiviszi a szobából. „Bármikor képes rám ugrani” – nevet Szilvi.
Általában külföldinek néznek
Szilvi nagyszülei mindkét ágon északról jöttek Magyarországra – derül ki, amikor rákérdezek skandináv szőke hajának eredetére. A kolesza szó cseh nyelven kerekeket jelent, a családi legendárium szerint a nagyszülők nagyszülei cseh származásúak voltak. Ő már Pásztón született, ám amikor iskoláskorú lett, édesanyja úgy gondolta, jobb lesz a lányának, ha nagyobb városba költözik vele. Fogta, felpakolta a kis családot, holott nem ismert senkit Egerben. Aztán zöldségesüzletet nyitott a szomszédokkal, majd pékséget, holott előzőleg tizenöt évig az Állami Nyomdánál dolgozott alkalmazottként: könyvkötő volt. „Mindig megtalálta azokat a helyzeteket, ahol a maga ura lehetett. Egyedül nevelt, szép kis életet alakított ki nekem, és jó mintát adott arra, hogy menni kell az álmaink után” – emlékszik vissza Szilvi.
Az elején saját magam legrosszabb főnöke voltam, óriási elvárásokat fogalmaztam meg magammal szemben. Kőkemény munka volt, hogy visszavegyek ezekből.
A Miskolci Egyetemen filozófiát és pedagógiát tanult, aztán munka mellett a Közgázon HR-t, majd egy dániai népfőiskolán töltött fél évet. Diákként gyakran szerepelt reklámfilmekben, az ösztöndíj mellett jól jött a pluszbevétel. Tavaly egy selyemsálkollekció fotói közt is felfedeztem, mint kiderül, egy barátja kérte fel, hogy vegyen részt az új modellek fotózásán. Extrém világosszőke hajával régebben többek között egy IKEA-reklámba is bekerült, sőt volt olyan nemzetközi reklámfilm, amiben svéd focidrukkert alakított. „Magyarországon általában külföldinek néznek, de már hozzászoktam” – von vállat.
Az északi kötődés is megvan, dániai tanulmányai után mindenképpen Helsinkiben szeretett volna letelepedni. Még finnül is képes volt megtanulni, de szomorúságára nem talált olyan munkát, amire vágyott, így hazajött. „Ez pont a Logmein előtt volt. És micsoda 180 fokos fordulatot képes produkálni az élet: 2007-ben szerettem volna mindenáron jó állást kinn, nem jött össze, aztán rá tizenkét évre a finn államtól első magyar szervezetként esélyegyenlőségi elismerést kaptunk.”
Egy régi és egy új barát
A 2010-es évek elején, amikor Szilvi a Logmeinnél dolgozott, az a Prezi mellett az egyik legmenőbb startup volt, Andrássy úti irodával, évente nemzetközi találkozóval valahol a karibi térségben. Szilvi ilyen szuper környezetre mondta 2014 nyarán, szinte rögtön az amerikai kiruccanás után, hogy köszöni szépen, de továbblép. „Igazából nem kerestem az amerikai ösztöndíjat, csak az aktuális barátom szeretett volna kimenni.
Gondoltam, beadom én is a jelentkezést, a cégem is profitálhat belőle, ha szétnézek.” Meg amolyan sabbatical feelingje is volt, hogy legalább kiszakad hat év után egy picit a rutinból, és majd újult energiával hazatér. Aztán amikor hazajött, annyira beindult a hobbiprojektje, hogy nem volt kérdés: inkább abba szeretne sok energiát beletenni. Főleg, hogy addigra kisebb csapata is volt: ő maga, valamint egy régi és egy új barát.
„Éppen kiköltöztem Barcelonába, gondoltam, hogy majd ott jól leélem az életemet, amikor Szilvi felhívott, hogy van egy ötlete, beszéljünk róla” – meséli Major Zsófi, aki kommunikációs területen dolgozott, és ők ketten évek óta barátok voltak. „Azonnal lelkes lettem, Szilvi elképesztő vizionárius, nagyon meggyőzően tud felvázolni egy tervet” – mondja Zsófi, aki pedig arról ismert, hogy klasszul bele tud állni második embernek egy vízióba. Tavaly augusztus óta a férjével Kővágóörsön az Andriska Pékbisztrót vezeti, a Skool mindennapi munkájában már nem is vesz részt, de alapítóként a tanácsadói testület tagja maradt. „Amikor hét évvel ezelőtt elkezdtünk beszélgetni a Skoolról, még egyikünkben sem volt az a gondolat, hogy ebből majd mindkettőnknek rendes állása lesz, de nagyon gyorsan akkorára nőtt, hogy hazaköltöztem miatta Barcelonából.”
A másik, azóta is aktív csapattárs, Guzsaly Péter korábban egy kisebb brókercégnél volt marketinges. „Miután hazajöttem Amerikából, pár nap múlva elmentem egy születésnapi bulira, és ott kinyitottam neki az ajtót” – idézi fel Szilvi kettejük találkozását, amiből egy három és fél éves kapcsolat is kialakult. „Mindketten azt gondoltuk, megnézzük, mit tudunk kihozni a Skool projektből, mennyire érdekel bennünket, és azt láttuk, hogy ha fél évet kihagyunk, akkor is vissza tudunk térni a munkaerőpiacra.” Alkalmazottat csak másfél év után vettek fel, addig ők hárman vitték a munkákat.
Szilvi már New Yorkban is azt kutatta, hogyan válhatnak mágnessé a kis- és középvállalatok, vagyis mit tegyenek, ha azt szeretnék, hogy ne nekik kelljen vadászniuk a jó munkatársakat, hanem maguktól menjenek hozzájuk. „Nekem is gond volt a Logmeinnél, hogy találjak nőket a technológiai pozíciókra, mert akkor még végképp nem volt olyan pool, amiből lehetett volna választani. Ma már könnyebb.”
Amerikában két megoldást látott: vagy nagyon fiatal korban elkezdik megmutatni a gyerekeknek, hogy a programozói munka igenis érdekes, vagy az idősebb korosztályból képeznek át érdeklődőket. Szilvinek mindkettőre volt terve, de a gyerekes vonal közelebb állt a szívéhez. Pedig az átképzésben is úttörő lett volna: a Codecool, a Greenfox és a többi bootcamp csak 2015-2016 táján jelent meg karrierváltó tanfolyamokkal.
Pornó vagy tánc?
Szilvi valójában már körülbelül egy évvel korábban, 2013 nyár végén elkezdett azon gondolkodni, hogy ha egyszer vége lesz a logmeines pályafutásának, jó lenne valami sajátot létrehozni. Ekkor 33 éves volt, és arról fantáziált: ha majd lesz egy cége, egész nap lógathatja a lábát, délben kimehet egyet futni, nem kell napi tíz órát bent ülnie az irodában. „Hát pont az ellenkezője történt! Ha valaki azt mondja akkoriban, hogy nem tíz, hanem tizenkét órát fogok dolgozni, és minden kimarad az életemből, a kultúrától a barátokig, nem kezdtem volna bele – nevet. – Az elején saját magam legrosszabb főnöke voltam, óriási elvárásokat fogalmaztam meg magammal szemben. Kőkemény munka volt, hogy visszavegyek ezekből.”
Hobbija a weboldaltervezés, a Skool honlapját is ő alakítja. Közben mindig leírja egy füzetbe, ami eszébe jut. Kézzel.
A Skool név mindenesetre már rég megvolt. „Egy cikkben láttam leírva a skool szót, és nagyon megtetszett, mert egyszerre benne volt az oktatás és az, hogy valami menő, cool dologról szól.” Aztán sokan próbálták lebeszélni, mondván, az sem derül ki a névből, hogy lányokat tanítanak, meg az sem, hogy IT-vel kapcsolatos, és akkor mindenféle elő- és utótagot a skool szó mellé tettek. Végül elvetettek minden ilyesféle kiterjesztést, miután a Skool Girls névötletet megfuttatták ismerősöknél, és mindenki arra tippelt: valami pornóval vagy tánccal kapcsolatos projektet takar.
Amikor a reggeli vagy esti zuhanyzás közben is csak a szerelemprojektedre tudsz gondolni, akkor nem biztos, hogy jó helyre mész be dolgozni.
„Erős társadalmi vállalás van abban, amit kitaláltak” – mondja a Skoolról Károlyi Antal, a Magyar Üzleti Angyal Egyesület elnöke. Ő is régebb óta ismerte Szilvit és Zsófit, és emlékszik olyan telefonbeszélgetésre is, amikor hárman három különböző időzónából jelentkeztek be: Szilvi a keleti partról, Zsófi Barcelonából, ő Los Angelesből. „Nálam hajnali négy volt” – nevet. Azért kérték ki a véleményét, mert már akkor startupokkal foglalkozott üzleti angyalként, ráadásul önkéntes alapon utánament annak, hogy gender szempontból rendben van-e a Skool vállalása. „Bár Szilvinek aztán gender ügyben nem kell egy fickóra támaszkodnia” – nevet, hozzátéve, hogy szerinte kétszáz startupperből egy olyan előrelátó, mint Szilvi. „Nagyon tiszteltem érte, hogy volt egy ötlete, és azt Amerikában körbekutatta, mielőtt belevágott.”
Szilvi ugyanis az ösztöndíjas kintléte alatt meglátogatta a lányoknak kódolást tanító nonprofit szervezeteket. „Egyszerűen írtam a Black Girls Code, a Tech Bridge és a Girls Who Code alapítóinak, hogy itt vagyok kutatói ösztöndíjjal, inspirál a projektetek, szívesen indítanék hasonlót Magyarországon, kérlek, szánjatok rám fél órát. És szántak.” Persze mielőtt eldöntötte, hogy a Skool hosszútávú projekt lesz, itthon is kikérte befektetők, HR-szakértők, cégvezetők véleményét.
Ha mi nem jövünk haza
A Skool gazdáját, az Alapítvány a Technológiai Oktatásért nevű szervezetet 2014 őszén alapította meg Szilvi, Zsófi és Péter, és a legmenőbb IT-cégektől kértek pénzt az általános és középiskolás lányok oktatására. „Semmit sem tudtam az üzletalapításról, hiszen addig alkalmazott voltam, a vállalkozások világa idegen volt. Annyit láttam csak belőle anyukám révén, hogy menni kell a könyvelőhöz” – mondja. „Abban biztosak voltunk, hogy ingyenessé akarjuk tenni, nem szabad, hogy a technológiai tudás megszerzése szociális háttértől függjön” – magyarázza, miért lettek alapítvány. Üzleti modelljük lényege, hogy nem azzal fizettetik meg a költséget, akinek ajánlják a terméküket, hanem egy harmadik féllel, vagyis a piacon lévő cégekkel.
A gyerekeknek és szüleiknek ingyenes szolgáltatást nyújtanak (Old Skool jeligére újabban a felnőtteket is igyekeznek oktatni, hiszen nyilván érdekli őket, hogy mivel foglalkozik a gyerekük napközben), a költségeket nyolcvan százalékban cégek finanszírozzák, kisebb részben magánadományok. „Teljesen úgy menedzseljük a Skoolt, mint forprofit céget kell. Rossz beidegződés, hogy a civilek nem azonos szintű pozícióból indulnak, mert nekik nincs pénzük. Mi partnerként kezeltük a cégeket, azt mondjuk nekik, hogy jó ügyért dolgozunk, ezt tudjuk nyújtani, ennyibe kerül, ha látsz benne értéket, tudunk együttműködni.”
Pár éve elkezdtek azon gondolkodni, hogy nem csak lányoknak kellene a kódolást ingyen elérhetővé tenni. A Skool projekttel egy időben már elindították a Kódgarázs nevű cégüket is, mert jöttek a szülők, hogy miközben a lányok robotos táborba járnak, az öccsük meg a bátyjuk sír, hogy ők is szeretnének. „A Kódgarázs afféle kísérleti lab, új foglalkozásokat próbálgatunk, és ha valami működik, a Skoolban ingyen folytatjuk. Tudom, pont fordítva szokták” – mondja Szilvi, akit zavart, hogy az ingyenes rendezvényeikre főleg jó anyagi helyzetű családokból jártak a gyerekek, miközben más társadalmi rétegek jobban rászorulnak az oktatásra. Így 2017-ben elindították Kódklub nevű programjukat, és gyermekotthonokban élőknek szerveztek ingyentanfolyamot egy Google-pályázatból. „Nem azért, hogy mind programozók legyenek, hanem hogy az önbizalmukat növeljük. Hogy azt érezzék, képesek valamire, amit elérhetetlennek gondoltak eddig.”
Amikor rákérdezek, hogy ő maga tud-e kódolni, azt válaszolja: csak egy picit. Majd felsorol három-négy programnyelvet, amikkel képes dolgozni.
„Ha igazán jól programoznék, nem indítottam volna a Skoolt, hanem Amerikában, egy jól fizető startupnál dolgoznék – nevet. – Ha mi, akik inspirációt és lelkesedést gyűjtöttünk Amerikában, nem jövünk haza, akkor nem fog itt semmi sem megváltozni, csak megy tovább a szüntelen panaszkodás. Ez motivált az első időben, éreztem, hogy itthon több ezer gyerek életét terelhetjük más mederbe.”
Abban biztosak voltunk, hogy ingyenessé akarjuk tenni, nem szabad, hogy a technológiai tudás megszerzése szociális háttértől függjön.
Ma már komoly alumnicsoportjuk van: akik 2014-ben 15 évesek voltak, ma egyetemisták, sőt többen dolgoznak – akad, aki a Blackrocknál, a Prezinél vagy a Logmeinnél kapott állást. Tavalyelőtt tartottak egy laza beszélgetést az alumnis lányokkal 20–30 középiskolásnak. Különböző egyetemekről jöttek, és inspirálni akarták a fiatalokat olyan biztonságos közegben, ahol nincs hülye kérdés. „Na, onnan úgy mentem haza, hogy ha elüt a villamos, vagy bármi történjék velem, erre az életre már megvagyok. Olyan visszajelzések jöttek, hogy mondtam, fejezzék is be, mert sírni fogok.”
Abban persze nem biztos, hogy élete végéig Magyarországon szeretne élni – és a járvány óta különösen érzi, hogy szüksége lenne új inspirációra. „Időnként ki kell mennem Amerikába és beszélgetnem kell emberekkel, hogy érezzem a nyitottságot, meg azt, hogy mindent el lehet érni, amit az ember igazán akar.”
