A szingapúri mezőnyben is feltűnően futurisztikus formájú Ion Orchard bevásárlóközpont harmadik emeletén egy sor tehetős üzletember gyülekezett 2015. november 28-án. Náluk csak egy valaki volt izgatottabb, egy magyar aranyművesmester, aki arra készült, hogy bemutassa, mit tud. Elegáns, mályvaszínű lenvászon zakójában, fehér ingében, bézs nadrágjában – háta mögött egy Picasso-képpel és egy Dalí-szoborral – kiállt az Opera Gallery óraínyenc közönsége elé, és mesélni kezdett a családi örökségről, az óragyártás történetéről és arról, hogy mivel is foglalkozik. Kezén ott volt a dédapjától örökölt Longines is.

Tamás Lóránt szerint ezek a szerkezetek megközelítik a tökéleteset. Se elvenni, se

„Azt se tudtam, hol vagyok. De úgy jöttem haza, hogy másfél évre megvolt, mit csináljak” – meséli Tamás Lóránt. Az első prezentáció után rögtön három órát eladott, volt olyan gazdag kínai gyáros, akit az ár nem is érdekelt, egyenesen a titkárnőhöz irányította a mestert, és utalt. Pedig a nem létező árcédulán ötvenezer euró állt.

Az előadás jól sikerült, a katalógust elkapkodták, koccantak a pezsgőspoharak, és jól fogyott a kaviár is. A bevásárlóközpont dugig volt csúcsmárkákkal, az óra-ékszer nagyjainak – mint a Patek Philippe, az IWC Schaffhausen vagy a Cartier – mind van ott egy-egy üzlete. De hiába a több száz év tapasztalat és a harmincezer eurós beugró ár, ha az ázsiai üzletemberek meg akarják mutatni, hogy ők egyéniségek, nekik valami más kell.

„Évente néhány emberre van szükségem, aki megérti, hogy mit akarok. Ez az egész az óraszerkezetek megértéséről és tiszteletéről szól. Nincs növekedési kényszerem, a szakma szeretete vezérel, meg hogy nagyon élvezem” – mondja Lóránt.

Az első prezentációt egy hongkongi előadás és újabb üzletek követték, és a Tamas L’orant márkanév ma már jól cseng a legigényesebb gyűjtők körében is. (A l’or franciául aranyat jelent.) Lóránt zsebórákból átalakított karóráinak a világ minden táján akad vevője, ő maga pedig egy vidéki birtok csendjében alkot.

A portfólió harmada színarany
„Én nem örököltem se szerszámot, se mást. A szüleim azt a lehetőséget biztosították, hogy tanuljak, de amim van, magamnak teremtettem elő” – mondja. Lóránt aranyműves létére kezdett el órákkal foglalkozni. A helyszín nem egy szingapúri toronyház, és nem is egy svájci kisváros, hanem egy eldugott birtok a Balaton partjától néhány kilométerre, Siófok-Töreki mellett.

A tájba simuló családi házhoz tartozik egy tízállásos istálló is, a hannoveri versenylovak boldogan kóborolnak a birtokon. Megtanulták, hol tudják átlépni a kerítést, de így sem szöknek messzire, meséli a tulajdonos. Méltóságteljesen kísér minket Grafit, az idősebb weimari vizsla, és bukfencezik mellettünk Kolompér, a pulikölyök. Gazdájuk azt mondja, hogy ugyan élhetne külföldön is, de az erdővel, patakkal, gyümölcsösökkel, nádassal övezett birtoknál nyugalmasabb környezetet nem tud elképzelni az alkotáshoz.

„Energikus testvérpár voltunk, szerintem ma is emlékeznek ránk a kaposvári Zrínyiben. A bátyám talán még keményebb volt. Édesapám ezért vitt minket az usziba, hogy lekössön a sporttal” – emlékszik vissza Lóránt, holott ma már egyáltalán nem látszik rajta ez a vehemencia. Amikor épp nem törte valamin a fejét, embereket mintázott meg gyurmából, barkácsolt, és mint a legtöbb kisfiú, ő is szétszedett és összerakott dolgokat. „Kimaradtak alkatrészek, de mégis működött a bicikli.”

A gépiforgácsoló-szakmát választotta, majd érettségi után elkezdte kitanulni az aranyművességet a budapesti Práter utcában. Akkoriban 170 jelentkezőre hét-nyolc gyakorlati hely jutott, így került Siófokra, ahol egy finommechanikai cégnél egy ötvös mellett dolgozhatott. Többek között megtanulta, hogyan készítse el kézzel az akkoriban népszerű, csavart szemezésű Charles-láncokat, ennek a profitját aztán szerszámba forgatva lépésről lépésre haladt előre.

„A rendszerváltás előtt az arany még állami monopólium volt. A szüleink idejében nem úgy volt, hogy valaki bement, és vett egy arany karikagyűrűt, hanem felírták, és rendelni kellett. Vagy a nagymamáét örökölted. Az aranyműves csak ezüstből készíthetett ékszereket.” 1990-ben üzletet nyitott Székesfehérváron, majd az évek múlásával Siófokon, Kaposváron és Budapesten is. Az ékszerüzletekből és a mellettük megnyílt zálogházakból jól menő családi vállalkozás vált, csatlakozott végzett becsüs bátyja, az élsportból visszavonuló öttusázó bajnok Tamás József is, a cég az ő nevük után kapta a TNT Ékszer nevet.

Mivel a legértékesebb szerkezeteket acél helyett gyakran aranytokban helyezik el, az aranyművesek mindennap foglalkoznak órákkal is. Képzést mégsem kaptak, még arra sem, hogyan kell egy ilyen órát szakszerűen kinyitni, hát még, hogy felismerjék az igazi értékeket. Az alapanyag-előkészítőkben azt nézik elsősorban, hogy mennyi arany van egy bevitt zsebórában, a hozzáértés hiányának így máig áldozatul esik egy-egy csúcsdarab is.

„Sokkszerűen ért, hogy tönkretesznek ilyen tárgyakat” – mondja Lóránt. Elkezdte magát beleásni az órásszakmába és a zsebóra-történelembe, ma pedig azzal foglalkozik, hogy a mechanikus óragyártás csúcsdarabjait átmentse az utókornak. Szerszámokat nem, de valamit mégis örökölt a családtól: egy zsebórát. Amiről eldöntötte, hogy nem hagyja pusztulni.

A viszi kocsma mögött
Viszlay János találékony, szorgalmas ember volt. A Felvidéken született, aztán a századelőn – Fiumén keresztül – Kanadába emigrált. A fizetése felét aranyban kérte, így a hazatérése után földeket tudott vásárolni a tőkéből, a megtakarításaiból pedig egy arany zsebórára is futotta. Az órát a lánya, Lóránt nagymamája örökölte.

Lóránt zsebórákból átalakított karóráinak a világ minden táján akad vevője, ő maga pedig egy vidéki birtok csendjében alkot.

Lóránt a dédapját nem, de nagyapját már személyesen is ismerte. „Ő nagyon sokszor eszembe jut, amikor elkezdenék panaszkodni, hogy milyen nehéz sorsúak vagyunk. Megélt két világháborút, az 50-es éveket, többször lenullázták. Huszonévesen kibérelt egy kőbányát a Felvidéken, és sikeres vállalkozása volt, egyszer csak mondták, hogy pakoljátok össze a harminckilós csomagot, és tűnjetek el a családdal együtt” – meséli, és amikor rövid időre elhallgat, a nappaliban ritmusosan kattogó csend támad.
A határ innenső oldalára, Pusztavámra kerülve kis szatócsboltot nyitott, és innen dohányt csempészett a Felvidékre, onnan cukrot ide – mindig azt, ami épp hiányzott valahonnan. Egész jól ment a bolt, de jöttek az 50-es évek, gazdagparasztnak, kuláknak titulálták, és ismét elvették mindenét, kezdhette elölről. Végül a 60-as években kibérelte egy eldugott somogyi falu italmérését. Ott, a viszi kocsma mögötti lakásban unokája egész kicsi gyerekként hallotta a sztorikat a dédapjáról és a családi örökségről.

„Fültanúja voltam a történeteknek, hogy miként került hozzá az óra, és hogyan kellett eldugni az oroszok elől, amikor jött a Davaj csaszi. Ezek a történetek nagy hatással voltak rám” – meséli, és közben teával kínál. A csésze sem hétköznapi, a viszi kocsmás időből való, és a Braun Testvérek Rt. Salvator Gyomorkeserűjének századfordulós reklámja áll rajta.

Az arany zsebórát édesapja örökölte, aki nemhogy a hivatali munkahelyére, de még színházba se vette föl, őrizgette hát a fiókjában. „De a gyereke beütötte a fejét, aranyműves lett, és előjött, hogy annyira gyönyörű ez a zsebóra, el tudnám képzelni, hogy ezt megint órának használjam a mindennapokban” – mondja Lóránt. Az üzlet jól ment, volt olyan siófoki helyiség, ami egy kisebb vagyonba került a 90-es években, mégis egy karácsony alatt megkeresték a vételár felét. A vállalkozást egy budapesti és egy siófoki rablás állította próbatétel elé, de végül mindenkit sikerült kártalanítaniuk. Amivel viszont nem tudtak mit kezdeni, az a polgárosult középréteg hiánya és az, hogy a diákok manapság nem ékszert, hanem okostelefont és okosórát kapnak ballagásra.

„Tanulóim voltak, tizenöt–húsz alkalmazottam ült együtt, készítettük az ékszereket, nagyon szép időket éltünk meg. Két éve zártam be az utolsó üzletet, volt két olyan ember mellettem, akivel az elsőt közösen nyitottam ki, és most az utolsón közösen fordítottuk el a kulcsot. Kezet ráztunk, megköszöntük egymásnak, nagyon megható volt. Emberi, és nagyon sok tisztesség, becsület volt a dologban, mindkét részről.” Ekkor fordult végleg az órák felé, hogy pár évvel később a családi örökség megmentéséből üzletet építsen.

Amikor elkészült az első óra, sokaknak megtetszett. A zsebórákból karórát készíteni nem forradalmian új ötlet, a szerkezet lényegében ugyanaz mindkettőben. De a kidolgozás minősége, az elegancia, az egyedi megoldások felkeltették a gyűjtők figyelmét. Köztük egy svédországi barátjáét, aki több találkozót is szervezett neki ottani üzletemberekkel, és hogy az eladást ezzel segítse, kinti céget is alapított.

Most érdemes kicsit figyelni: az egyik svéd üzletember egy Szingapúrban élő ausztrál barátja figyelmébe ajánlotta a magyar mester óráit. A japán kontaktlencsecég vezetőjeként dolgozó ausztrál repülőre ült, és Budapesten, az Intercontinentalban találkozott Lóránttal. A távolról jött üzletember pontosan tudta, mit szeretne: ott, a helyszínen megrendelt egy 18 karátos, palládiumos fehérarany tokba zárt Patek Philippe órát. Amikor elkészült, megkérdezte, hogy nem vinné-e ki Szingapúrba. „Dehogynem, hetente járok arra” – válaszolta nevetve Lóránt. Végül tényleg kiutazott, és innen egyenes út vezetett az Opera Gallerybe és az első prezentációhoz.

Mivel az órák többsége Ázsiában kel el, logikus lépésnek tűnt, hogy a svéd cég helyett Szingapúrban hozzanak létre újat. (A svéd céget elindítani egy nap volt, felszámolni egy év.) „Egy jó állapotú Patek Philippe szerkezet nem kérdés, hogy ott gazdára talál. Akár úgy, hogy karórát készítek belőle, akár csak a szerkezet magában. Nagyon jó befektetés.”

A gyártás a hazai Aranyas Ékszergyártó Szociális Szövetkezetben, az értékesítés a kinti Integral Watch Holdings Pte. Ltd.-n keresztül történik. Utóbbi száz százalékban az ő tulajdona, és az ausztrál üzletember, Steve Newman az alapítás óta a helyi üzlettársa. Évente hat–nyolc darab órát adnak el, 35 ezer eurós (12,8 millió forintos) átlagáron.

A szerkezeteket főleg itthon vásárolja, a szépségébe vagy a történetbe egyaránt bele tud szeretni. „Gondold el, milyen történetek vannak egy száz vagy százhúsz éves szerkezet mögött! Önmagában nem tudod felfogni. Még mindig tátott szájjal nézem őket, nem volt CNC-forgácsolás, nem volt számítógépes tervezés. Reszelő volt, meg fűrész. És az 1800-as évek végén készítettek egy negyedütős szerkezetet” – mondja, és közben egy kis harang szólal meg a kezében tartott kisebbfajta technikai csodából.

A tok teljes egészében Lóránt tervei szerint készül. Az aranyból készülő lünettákat egy kollégája műhelyében, huzalszikragéppel vágják ki és készítik elő a gépi forgácsoláshoz – ennek a technológiának a velejárója, hogy óriási a veszteség az anyagból, de csak így készülhet forrasztás nélkül egyedi tok. Ehhez még lengőfüleket is gyártanak, így a nagy, 45–46-os méret ellenére kényelmesen lehet őket hordani.

„Tamás Lóránt aranyműves vagyok, sosem fordult meg a fejemben, hogy a Patek Philippe-pel versenyezzek. Ha csak egy fotót látsz az épületről, tudod, hogy hol a helyed ebben az iparágban. Amikor az első órámat elkészítettem, állandóan le akarták venni a kezemről, hogy adjam már el. Mondom, hogyan adnám?! A nagyapám órája! De ha van egy ilyened, hozd el, ugyanígy meg tudom neked csinálni – meséli. – Az volt az alapvető célom, hogy aranyművesként felnőjek ahhoz a feladathoz, hogy egy ilyen szerkezethez műszaki tartalomban és esztétikumban megfelelő tokot készítsek. Hogy egyrészt védje a szerkezetet, másrészt szívesen hordjad.”

Egyfajta lélekmentés
Mindent ő tervez, de nem ő csiszolja az üveget, és a szíjat is más készíti. A legfurcsább kívánságoknak is meg tudnak felelni, a csatot ők reszelik, és krokodil- vagy akár rájabőr szíjat is lehet hozzá választani. Amikor az óra elkészült, egyedi azonosítót kap (a TL monogram után egy háromjegyű szám következik), és az alapfémbe beletausírozzák – vagyis színarannyal az alapfémbe vésett árokba kalapálják – a felhasznált szerkezet típusát. Az órát végül elegáns papírdobozba teszik, a történetét kis könyv formájában mellékelik.

„Van, hogy beleszeretek egy történetbe, és akkor mindegy, hogy az egy Omega vagy Longines. Ezt az órát is úgy tudom átadni, hogy elmondom a sztoriját. Az eredeti tokon áll a vésés, amiből kiderül, hogy a torinói Fiat-gyár mérnöke 1940-ben kapta a műszaki osztály kollégáitól. Nem tudtam személyesen találkozni az óra tulajdonosával, de a vésés alapján egy barátommal visszafejtettük a dolgot. Nyilván a történetet kitaláltuk, hogy ott ült, az irodájából rálátott az autókra, amiket lent, a szalagokon szereltek, és a tetőn, a döntött pályán teszteltek. De tény, hogy akkor ajándékozták, itt az eredeti papírja, mikor gyártották, hol adták el, kinek adták el. 1929-ben gyártották, és 1935. október 24-én adták el.”

De ezeket nem azért készítették, hogy a szekrényben dugdossa valaki, mint egy múzeumban, hanem hogy az időt mutassák.

Az átalakított, oversize karórák nem olcsók, a vásárlóknak 30–50 ezer eurót is megér egy szép, régi darab, a történet és az, hogy biztosan sohasem jön szembe egy pontosan ugyanolyan. „Minden relatív, és egy óra ára is attól függ, hogy kinek mi a fontos benne, mit szeretett volna elérni az alkotó” – mondja Becsei Áron, a Bexei márka alapítója, a nemzetközi szinten is messze a legelismertebb magyar órakészítő. A beépítések, más néven marriage watchok népszerűek manapság, de szerinte a szerkezet előnye, vagyis a régisége egyben a hátránya is.

„Antik darab, a történelem egy része, valószínűleg kézi munka is lehetett benne, de mivel nem egy mai, sorozatgyártott dolog, ezért sokkal sérülékenyebb, pontatlanabb, anyagminősége ismeretlen. Nem is nagyon lehet azt a felületi minőséget kihozni belőlük, mint mondjuk a mi óráinknál. De emocionálisan felemelő olyat viselni a karon, ami esetleg százéves, és ki tudja, mit látott az évtizedek során. Ázsiában nagyon értékelik a háttér sztoriját, a gyökereket, Lóránt erre érzett rá. Teljesen más vonalat képvisel, mint mi, mások a vevői, más a koncepciója. De ha működik, mi örülünk, hogy öregbíti a magyarok jó hírét.”

Hogy mindez mennyire így van, arra bizonyíték az is, hogy a Bonhams figyelmét is felkeltették az új köntösű antik órák. Az angol aukciósház a legnagyobb az ázsiai piacon, így ha a tárgyalások eredménnyel járnak, majd náluk is lehet licitálni az egyedi órákra, és ott a határ a csillagos ég. Addig is, meg amíg tart a járvány, Lóránt a hazai piacon próbálkozik – szerinte itthon is van egy réteg, amelyik megengedhet magának egy ilyen darabot. Besétálni hozzá egy kész óráért mégsem lehet, ha nincs konkrét megrendelés, kockázatos lenne több ezer eurót és több hónap munkát ölni egyetlen darabba. A vásárlónak várnia kell, cserébe az óra az ő elképzelései szerint, egyedileg készül el.

Gyerekkora óta néptáncol, és ő a Balaton Táncegyüttes elnöke is.

„Mi történhet egy ilyen szerkezettel? Ha nagy becsben akarod tartani, lezárod, és visszateszed a szekrénybe. De ezeket nem azért készítették, hogy a szekrényben dugdossa valaki, hanem hogy az időt mutassák. Én azt az alternatívát kínálom, hogy lehet belőle egy hordható órád. Mindezt úgy, hogy a folyamat visszafordítható. Ha az eredeti tokjával tudom megvásárolni, akkor olyan átalakítást sosem hajtok végre, hogy utána ne lehessen abba visszatenni. Minden egyes darabnál egyfajta lélekmentést érzek.”