A bizonytalanság szüli az anyagiasságot

„Szétidegelnek, én meg aztán otthon az asszonyon verem le!” Egy férfi telefonbeszélgetéséből kaptam el ezt a mondatot a villamoson múltkor. Az utasoknak szemük sem rebbent, mintha megszoktuk volna, hogy mások körülöttünk mindig feszültek. Miből ered ez a frusztráció?
Ennek egyéni és kollektív gyökerei vannak. Ha a kollektív okokra gondolunk, Magyarország centrális elhelyezkedése egészen biztosan szerepet játszik ebben, hiszen évszázadok óta nagyhatalmak szorításában élünk, hol egyikkel, hol másikkal kellett megtalálni a hangot. Ide is, oda is mosolyogni kellett, ez volt a túlélés záloga, de ez a lavírozás sok feszültséggel is jár.

Ezek szerint fentről lefelé kezdik frusztrálni inkább az embereket, és nem egyéni szintről indul?
A nagy történelmi mozgások biztosan hatnak az egyénre. Ha csak a 20. század eseményeit nézzük, mást sem látunk, mint gyorsan cserélődő diktatúrákat és egymásra halmozódó súlyos veszteségeket. Ez óriási stressz az egyénnek, a stressz növekedésével pedig romlik társas kapcsolataink minősége.

Aki feszült, aki az életéért, a biztonságáért aggódik, az nem tud a másik emberre hangolódni. A gyerekére sem. Generációk nőttek fel úgy, hogy nem kapták meg az egészséges és harmonikus személyiségfejlődésükhöz szükséges feltételeket. A szülő traumája így adódik át a gyerekének is.

Ezt a szakadatlan történelmi bizonytalanság szüli?
A történelmi bizonytalanságból egyéni bizonytalanság lesz. Bennünk ez szinte kódolva van.

Ezt a 20. században értem is, de mára lett volna esélyünk megnyugodni. Mit tanácsolnál egy döntéshozónak, min kellene változtatni társadalmi szinten, hogy jobban éljünk?
Nem szeretnék egy döntéshozónak tanácsot adni, mert régen rossz, ha ezt egyvalaki kezébe akarjuk adni. Egyébként pedig úgy kellene átalakítani a társadalom teljes működését, az intézményrendszereit, hogy figyelembe vegyük az egyén mentális állapotát. Traumatudatos társadalomra lenne szükség, amiben tisztában vagyunk azzal, hogy mennyi sérülést hordozunk, és közösségi szinten figyelünk rá, hogy ne tetézzük tovább. Emberségesebb intézményrendszerre lenne szükség, amiben az egyén nem vész el egy nagy humán masszában, hanem figyelnek rá. Ma nem ez a helyzet. Életünk nulladik percétől traumatizálódunk.

Voltak pozitív példák, jó lehetőségek, amikkel nem éltünk?
A rendszerváltáskor csodálatos lehetőségünk volt. Ehhez képest ma lesújtó a magyarok mentális állapota, rengeteg reménység veszett el. Pedig jó lenne olyan társadalomban élni, ahol az egyéni érdekek nem írhatják felül a csoportérdeket.

Politikusok és rendszerek jönnek-mennek, de az életünk akár 1990 óta is összehasonlíthatatlanul megváltozott. Itt a közösségi média, az állandó online jelenlét, a felgyorsult életvitel. Mintha magunknak teremtenénk olyan körülményeket, amikben végül inkább rosszul érezzük magunkat.
Agykérgünk csodákra képes – hihetetlen dolgokat tud kitalálni. Az önmérséklése viszont – ami ahhoz kellene, hogy okosan használja, amit feltalált – sajnos hiányzik. A fékek még nem működnek. Ehhez érzelmi érettségre lenne szükség.

Ugyanennyire magad alatt lennél, ha nem görgetted volna a Facebookod?