Mindannyian traumákat hordozunk, de képtelenek vagyunk megértéssel fordulni egymás felé. Pedig ha nem tanulunk meg újra kis közösségekben együttműködni, nem jutunk ki a közösen összehozott kríziseinkből. Ehhez nem ártana, ha nem tabusítanánk a szexnél is jobban a pénzt, és ha Wahorn Andrást is inkább megérteni, és nem eltörölni akarnánk. Orvos-Tóth Noémivel beszélgettünk frusztrációról, bizonytalanságról és a lehetőségekről, amik elnyomnak.
„Szétidegelnek, én meg aztán otthon az asszonyon verem le!” Egy férfi telefonbeszélgetéséből kaptam el ezt a mondatot a villamoson múltkor. Az utasoknak szemük sem rebbent, mintha megszoktuk volna, hogy mások körülöttünk mindig feszültek. Miből ered ez a frusztráció? Ennek egyéni és kollektív gyökerei vannak. Ha a kollektív okokra gondolunk, Magyarország centrális elhelyezkedése egészen biztosan szerepet játszik ebben, hiszen évszázadok óta nagyhatalmak szorításában élünk, hol egyikkel, hol másikkal kellett megtalálni a hangot. Ide is, oda is mosolyogni kellett, ez volt a túlélés záloga, de ez a lavírozás sok feszültséggel is jár.
Ezek szerint fentről lefelé kezdik frusztrálni inkább az embereket, és nem egyéni szintről indul? A nagy történelmi mozgások biztosan hatnak az egyénre. Ha csak a 20. század eseményeit nézzük, mást sem látunk, mint gyorsan cserélődő diktatúrákat és egymásra halmozódó súlyos veszteségeket. Ez óriási stressz az egyénnek, a stressz növekedésével pedig romlik társas kapcsolataink minősége.
Aki feszült, aki az életéért, a biztonságáért aggódik, az nem tud a másik emberre hangolódni. A gyerekére sem. Generációk nőttek fel úgy, hogy nem kapták meg az egészséges és harmonikus személyiségfejlődésükhöz szükséges feltételeket. A szülő traumája így adódik át a gyerekének is.
Ezt a szakadatlan történelmi bizonytalanság szüli? A történelmi bizonytalanságból egyéni bizonytalanság lesz. Bennünk ez szinte kódolva van.
Ezt a 20. században értem is, de mára lett volna esélyünk megnyugodni. Mit tanácsolnál egy döntéshozónak, min kellene változtatni társadalmi szinten, hogy jobban éljünk? Nem szeretnék egy döntéshozónak tanácsot adni, mert régen rossz, ha ezt egyvalaki kezébe akarjuk adni. Egyébként pedig úgy kellene átalakítani a társadalom teljes működését, az intézményrendszereit, hogy figyelembe vegyük az egyén mentális állapotát. Traumatudatos társadalomra lenne szükség, amiben tisztában vagyunk azzal, hogy mennyi sérülést hordozunk, és közösségi szinten figyelünk rá, hogy ne tetézzük tovább. Emberségesebb intézményrendszerre lenne szükség, amiben az egyén nem vész el egy nagy humán masszában, hanem figyelnek rá. Ma nem ez a helyzet. Életünk nulladik percétől traumatizálódunk.
Voltak pozitív példák, jó lehetőségek, amikkel nem éltünk? A rendszerváltáskor csodálatos lehetőségünk volt. Ehhez képest ma lesújtó a magyarok mentális állapota, rengeteg reménység veszett el. Pedig jó lenne olyan társadalomban élni, ahol az egyéni érdekek nem írhatják felül a csoportérdeket.
Politikusok és rendszerek jönnek-mennek, de az életünk akár 1990 óta is összehasonlíthatatlanul megváltozott. Itt a közösségi média, az állandó online jelenlét, a felgyorsult életvitel. Mintha magunknak teremtenénk olyan körülményeket, amikben végül inkább rosszul érezzük magunkat. Agykérgünk csodákra képes – hihetetlen dolgokat tud kitalálni. Az önmérséklése viszont – ami ahhoz kellene, hogy okosan használja, amit feltalált – sajnos hiányzik. A fékek még nem működnek. Ehhez érzelmi érettségre lenne szükség.
Ugyanennyire magad alatt lennél, ha nem görgetted volna a Facebookod?
Idén augusztusban újabb áttörést ünnepelhetett a magyar űripar: Föld körüli pályára állt a C3S műholdfejlesztő első – a magyarok ötödik – kisműholdja, a Radcube. Az Európai Űrügynökséggel közös nemzetközi koprodukció után elérkezhet a fordulópont a vállalkozás életében: a sikeres technológiai demonstráció után a hamarosan megjelenő, valódi üzleti igények kiszolgálására készülnek.
em gondoltam volna, hogy a világűr megközelítéséhez a Lurdy Ház egyik liftjébe kell beszállnom. Persze nem arra a pár méteres vertikális emelkedésre gondolok, ami ugyan a szó szoros értelmében valóban közelebb visz a kozmoszhoz, de bármelyik felvonóval ellátott épületből megismételhető. Hanem arra a már tényleg kézzelfogható kapcsolatra, amit a liftből kilépve néhány balra és jobbra fordulás után, öt perccel később műholdmodellek tapogatásával átélek a pláza mellett levő Complex Systems & Small Satellites, vagyis a C3S Kft. irodájából.
Gyermeki lelkesedéssel vágok neki az izgalmas terepszemlének. Széll Alexandra, a cég üzletfejlesztési vezetője mutatja az utat, a legsikeresebb magyar fiatalokat soroló idei listánkról ismerős Milánkovich Dorottyával, a C3S projektmenedzserével követjük. Hiába a péntek késő délutáni interjúidőpont, több asztalnál még kemény mérnöki munka folyik. „A koronavírus előtt azért többen dolgoztunk bentről” – mondja Szandra, miközben bepillantást nyerek a Bloomberg-terminálokhoz hasonló, hatalmas megfigyelőrendszerekkel telepakolt tárgyalóba vagy a kábelrengeteg lepte összeszerelő helyiségbe. „Ez itt a flat sat — kiterített műhold – mutat Szandra egy asztalra. – Ezen tudunk tesztelni bármit, mielőtt tényleg módosítanánk a Radcube-on.”
Kapcsolatban a kozmosszal – a Lurdy Ház tetejéről.
A Radcube a gyártó C3S (és a magyar űrgazdaság) egyik nagy büszkesége. A gyors körbemutatás után – kiegészülve Németh Péterrel, a C3S mérnökségvezetőjével, valamint a minőségbiztosításért és gyártásért felelő Kiss Gergővel – ülünk le feleleveníteni az augusztusi start sikersztoriját.
Kockakirakós A C3S csapata még a 2007 és 2012 között készülő és üzemelő első magyar kisműhold, a Masat–1 fejlesztőcsapatából jött létre. Az akadémiai terepet a sikeres pályára állás után azonban hamar maguk mögött hagyták, a mai formájában működő cég már egészen korán megnyerte az Európai Űrügynökség (ESA) pályázatait. Fő tevékenységük a Masathoz hasonló, az ESA terminológiája szerint nanoműholdak fejlesztése és gyártása. Az általában alig tízkilós, nagyobb cipősdoboz alakú műholdak egyre nagyobb szerepet kapnak az űrkutatásban, kis méretük révén ugyanis jelentősen csökkentik a világűrbe juttatási költségeket. Így a technológia új alkalmazási területeknek teret nyitva sokkal elérhetőbb mind az akadémiai, mind az üzleti élet számára.
Utcai surranókat levenni! Gergő, Szandra és Péter a kábelrengeteg előtt – itt gyártják és demózzák a nanoműholdakat.
Az augusztusban, Francia Guyanából elstartolt Radcube is ilyen cipősdoboz – vagy Szandra hasonlatával élve, kis hajó: a rakományt az ügyfelek hozzák. Ők a platformért, vagyis a fedélzeti számítógépért, a Földdel kapcsolatot teremtő kommunikációs modulért, az energiaellátásért, valamint az adatok érthető nyelvre való lefordításáért felelnek. A hasznos teher – vagy angolosan a payload – úgy illeszkedik ebbe a vázba, mintha a Rubik-kocka hiányzó elemeit pótolnánk: a kockaelemek egymással kommunikálva küldik a Földre, a Lurdy tetején lévő C3S-antennákra tudományos méréseik eredményeit.
A hatalmas technológiai kihívás már magyarázatot sem kíván – általában minden harmadik felbocsátott kisműhold néma marad, nem kommunikál a Földdel.
Ide érkezik a Radcube-ról is a Föld körüli sugárzást és a mágneses tér változásait mérő műszer adathalmaza. A magyar–angol–lengyel koprodukció tudományos területen is áttörés. „A részben magyar fejlesztésű űridőjárás-mérő eszköz ebben a méretben először üzemel kisműholdon. Ez nem csak a mi sikerünk, hanem egy nemzetközi konzorcium, az Energiatudományi Kutatóközpont és az ESA sikere is” – mondja Dóri. A közös dicsőséget a Radcube szoftverében elrejtett névsorral is ünnepelték: döbbenetesen hosszú lett a lista azokról, akik pár napot vagy akár több évet dolgoztak azon, hogy a nanoműhold Föld körüli pályára állhasson. A kisműholdak piacán jellemzően még az Űrügynökség az ügyfelük, de a sikeres technológiai demonstráció után a C3S vállalati szereplők megjelenő igényei felé mozdulna. „Például egy mezőgazdasági vállalat termelését is javíthatjuk a technológiával, ugyanis speciális spektrumú kamerák felhasználásával pontosabban megállapítható, hogy mikor érdemes aratni egy többhektáros birtokon. Ehhez hasonló valós, új üzleti igények kezdenek felbukkanni, és jelenleg még kevés olyan szereplő van, aki kiszolgálná őket” – mondja Szandra.
Az ESA támogatását élvező tizenhárom kisműholdprojekt legtöbb szereplője tudományos intézet, a legjelentősebb versenytárs egy – három projektben is részt vevő – kereskedelmi vállalat, a dán Gomspace lehet. A három „kockaegységet” szállító műholdplatform piaci ára 250 ezer euró körül van, de nagyban befolyásolják egy-egy misszió részletei (például hogy milyen műszer kerül a payloadba, és milyen üzemeltetési feladatok tartoznak hozzá).
A 22-es csapdája Kiforrott, gondosan kidolgozott rendszerek, bejáratott vállalati kapcsolatok összességét látom, de Szandráék szerint közel sem volt evidens, hogy végig tudnak menni ezen a pályán. Sok nagy bálnát kellett meggyőzni: az Űrügynökség mellett működő nagyvállalatok (például az Airbus vagy a Thales Alenia) komolyan felépített, az autóiparból ismerős rangsorolt értékláncába hosszú megfelelési procedúrák után lehet bekerülni.
Ráadásul az ESA és a privátszféra is sokszor olyan belépő referenciákat kérnek, amiket külsős nehezen hoz össze. A megpályázott területen korábbi projektet kell felmutatni, de ebben van egy 22-es csapdája: hogyan tud egy cég úgy előrehaladni, ha nincs konkrét projektfeladat, amin fel tudna nőni, de elvárják, hogy már azon a szinten csatlakozzon be?
Űrpillangó – a napelemszárnyaival és antennacsápjaival nagyra nőtt robotrovarra emlékeztető Radcube modelljét mutatja Milánkovich Dóri.
Felnőni pedig a magyar űripar kezdeti hiányosságai miatt is nehezebb volt. „Magyarországon pár cégen kívül az űripar gyártási oldalon még nem létezik. Vannak egyetemi, kutatóintézeti szereplők, de az ipari oldal ökoszisztémája nincs kiépítve. Ezért sok mindent nekünk kellett a fejlesztési oldalon lefednünk” – mondja Péter. A kisműholdakat az iroda erre a célra elkülönített részén rakják össze, de másik fókuszterületüknél, a nagyműholdas alkatrészeknél már külföldi üzleti partnereikkel gyártatnak.
A hatalmas technológiai kihívás már magyarázatot sem kíván – általában minden harmadik felbocsátott kisműhold néma marad, nem kommunikál a Földdel. „A műholdfejlesztés önmagában egy kicsit vakrepülés is. Mindent megpróbálsz megtenni, amit lehet, szabad és logikus – aztán vagy sikerül a küldetés, vagy nem. Borzalmasan sok energiát tettünk bele, szeretném azt hinni, hogy nem a szerencsén múlott” – mondja Szandra. Péter rázza a fejét: „Ennyi minden már nem múlhat a szerencsén.”
Egy esetleges kormányváltás után se fordulna újra a magyar befektetések felé Varga Zoltán, akit csak a Pegasus kémszoftver technológiája lepett meg, azt már korábban is érzékelte, hogy lehallgatják. A Central Médiacsoport tulajdonosa azt mondja, nincs az a pénz, amiért megválna a cégétől, mert független, üzletileg jól működő médiát akar Magyarországon, anélkül mindannyian nagyon sokat veszítenénk. A Forbes.hu-n megjelent nagyinterjú rövidített verziója kieső milliárdokról, a legutóbbi lengyelországi üzleteiről, 24.hu-ról és új Indexről, a politika rövid távú érdekeiről és hibásnak bizonyult befektetési döntéseiről.
Mi az az emlékezőfém? Hogy jön a stroke-hoz? És miért nem jó Darth Vader kesztyűjét használni? Egy fiatal magyar startup különleges medtech eszközt készít, több komoly tőkealap felfigyelt már rájuk. A csapat már egyszer szétesett, de az újabb finanszírozással már a piacra lépés is eljöhet.
„Ha annak idején a burattinós Gyuri bácsi kifizet, most nincs Fakopáncs” – Szabó István szerint ennyin múlt, hogy a rendszerváltás után elindította fajátékboltját. Miután a pesti kereskedőtől nem kapta meg időben a pénzt az Erdélyből beszállított kisvonatokért, matektanár lévén azonnal osztott-szorzott, és üzletet alapított. Bár termékeinek többsége ma is import, azt mondja, akit lehetett, igyekezett felkarolni a hazai játékkészítők közül. És szinte nincs ma gyerek Magyarországon, akinek ne volna otthon legalább egy kirakója vagy építőkockája a Fakopáncsból.
