„And the winner is Förenz Rafjúz!” Taps, és a díjazott elindul a színpad felé. Csokornyakkendője, keményre vasalt inge, szmokingja hibátlanul áll rajta, köszönőbeszédével és sármjával lenyűgözi a közönséget. A gála után a Sunset Boulevard egyik menő bárjában folytatódik az este, és két pezsgő között félrehívja Ralph Bakshi. Még aznap este hollywoodi állást ajánl neki, hiszen a dörzsölt filmguru pontosan tudja, mennyire föllendíti az üzletet, ha egy Oscar-díjast tudhat a csapattagok közt. A magyar rendező innentől a nemzetközi piacon is jó márkanév, megállíthatatlan sikerember.
Nos, így is történhetett volna, ha a magyar rendező történetesen nem 1946-ban születik, és nem a kontinensnek ezen felén. A fent idézett mondat valóban elhangzott valahogy így, de a díjazott közben Kuruclesi úti otthonában aludt, kockás pizsamájában. Az élet – ha nem is jobb, de – fordulatosabb forgatókönyvet írt. „Azt hittem, leesek az ágyról, amikor reggel bemondták a Szabad Európa Rádióban, hogy az én filmem nyert.” Márpedig ő nyert, és éppen harminc éve azon a téli reggelen nem az álmosság okozta, hogy a feleségéhez visszakecmeregve hiába próbálta elmagyarázni, hogy ő mostantól Oscar-díjas rendező. Nem nagyon jöttek szavak a szájára.
Kalandvágyból hazajöttem
Rófusz Ferenc mindössze harmincöt éves volt, amikor a hazai alkotók közül elsőként Oscar-díjat kapott. A légy című, kirobbanóan újszerű animációs filmjén három évig dolgoztak, de megérte: a háromperces repüléssel berajzolta magát a történelemkönyvekbe. Alkotója megtalálta a kiskaput a vasfüggönyön, Walt Disney kollégája fogadta barátságába, megbecsült szakember volt az NSZK-ban, menő reklámfilmes Kanadában, cége, a Super Fly Films jó nevet szerzett a szakmában. De hazatért, többek között azért, hogy elkészíthesse Ticket című, szívbemarkoló mesterművet, megmozdítsa a Leonardo-féle Utolsó vacsorát, és élővé tegye a Bosch által megfestett Gyönyörök kertjét. Budán, egy kanadai reklámfilmes közvetlenségével éli hétköznapjait, és naptárába mindig berajzolja, mi történt aznap.