„And the winner is Förenz Rafjúz!” Taps, és a díjazott elindul a színpad felé. Csokornyakkendője, keményre vasalt inge, szmokingja hibátlanul áll rajta, köszönőbeszédével és sármjával lenyűgözi a közönséget. A gála után a Sunset Boulevard egyik menő bárjában folytatódik az este, és két pezsgő között félrehívja Ralph Bakshi. Még aznap este hollywoodi állást ajánl neki, hiszen a dörzsölt filmguru pontosan tudja, mennyire föllendíti az üzletet, ha egy Oscar-díjast tudhat a csapattagok közt. A magyar rendező innentől a nemzetközi piacon is jó márkanév, megállíthatatlan sikerember.

Nos, így is történhetett volna, ha a magyar rendező történetesen nem 1946-ban születik, és nem a kontinensnek ezen felén. A fent idézett mondat valóban elhangzott valahogy így, de a díjazott közben Kuruclesi úti otthonában aludt, kockás pizsamájában. Az élet – ha nem is jobb, de – fordulatosabb forgatókönyvet írt. „Azt hittem, leesek az ágyról, amikor reggel bemondták a Szabad Európa Rádióban, hogy az én filmem nyert.” Márpedig ő nyert, és éppen harminc éve azon a téli reggelen nem az álmosság okozta, hogy a feleségéhez visszakecmeregve hiába próbálta elmagyarázni, hogy ő mostantól Oscar-díjas rendező. Nem nagyon jöttek szavak a szájára.

Az a szokása, hogy a Kanadából hozott bőrkötésű füzetében minden napot elmesél egy rajzban.

Azt hittem, örökbe fogad
„A Pink Floyd volt az első zenekar a világon, aki bezörejezte a dalait. Volt egy vacak kis fülhallgatóm, és ahogy hallgattam rajta azt a számot, arra gondoltam, hogy úristen!, ez egy film” – meséli az Ummagumma album egyik daláról. A Grantchester Meadows adta szokatlanságában is nagyszerű filmje, A légy alapötletét.

A forgatókönyv már 1977-ben készen állt, de az első képkockák megrajzolására még várni kellett. Arra ugyanis ő sem gondolhatott, hogy a politika olyasmit is belelát a hétköznapi történetbe, ami neki eszébe se jutott. A Művészeti Tanács funkcionáriusait afféle kérdések kínozták, mint hogy ki a légy, és ki az üldöző, vagyis ki az egyén, és ki a hatalom. Végül a stúdió felvilágosult központi dramaturgja, Hankiss Elemér segített átjutni a cenzúrán, így megkezdődhetett a munka.

A filmbéli légy háromperces repülése ámulatba ejtette a közönséget és a szakmát. Még ma, a számítógépes effekteken harcedzett szemnek is világos, hogy a film minden másodperce technikai bravúr. Jelentőségét jól jelzi, hogy negyven év alatt mindössze egy hasonló nézőpontú film készült – történetesen azt is Rófusz rendezte.

Ez volt az egyetemes filmtörténet első háttéranimációs, valamint az első szubjektív kamerával készített animációs filmje. Ez azt jelenti, hogy a főszereplőt egyetlen másodpercig sem pillanthatjuk meg, mindent az ő nézőpontjából látunk. „Mindenki beszáll. Vagy a légynek drukkol, vagy annak, aki végül agyoncsapja. Csak a háttér látszik, és mégis berántja a nézőt.”

Mindennek az ötlet újszerűségén túl azért van jelentősége, mert míg a klasszikus animációban a főszereplő mozog, és a háttér alig változik, itt minden megállás nélkül mozog. Rendben, de meg is kell rajzolni, ebben az esetben másodpercenként tizenkétszer – nem csoda, hogy erre előtte senki sem vállalkozott. De az is igaz, hogy ma már az alkotó is bevallja, hogy akkor ő sem mérte fel pontosan a terepet. A kitűzött határidő már rég lejárt, és ő két kollégájával, Dévényi Mónikával és Visnyei Ilonával még mindig csak ezt rajzolta, napi tíz–tizenkét órában. Amikor az alternatív befejezés helyett az eredeti befejezést kellett megrajzolniuk, az újabb három–négy hónapba telt, így összesen közel három évig készült a film. A két kolléganő később sikeres lett – más szakmában, animációt többé sohasem rajzoltak.

„Akkora vásznat még életemben nem láttam, mint ott, a hangversenyteremben. Ott ült két és fél ezer néző, és én izgultam. Főleg, miután egy perc után hangoskodni, fütyülni kezdtek. Azt hittem, megbuktunk” – meséli a rangos Ottawai Nemzetközi Animációs Filmfesztiválról. Akkor még nem tudta, hogy az ottani közönségnél ez a tetszés jele. A film végén őt kereste a fény, és a közönség is láthatta, ahogy a kétméteres Bill Littlejohn felugrik, és átöleli. Walt Disney utolsó élő animátora igazi legenda volt. Hamar szívébe zárta a fiatal magyart, és még ott meghívta magához Los Angelesbe. „Malibuban lakott. Végigvezetett a nagy stúdiókon, sokaknak bemutatott. Úgy cipelt körbe, hogy azt hittem, örökbe fogad.”

A hippihajó fedélzetén
„Nagyon funny volt” – Rófusz Ferenc gyakran kezdi történeteit ezzel a fordulattal, de ezt leszámítva elsőre semmi jele, hogy az életéből több mint másfél évtizedet külföldön élt. Elgondolkoztató, filozofikus-meditatív filmjei alapján gondolhatnánk zárkózott személyiségnek, de ennek tökéletes ellentéte, az idén hetvenöt éves rendező szemében még ma is van valami gyermekien huncut mosoly, karakterében találkozik a bohém kanadai reklámfilmes és a katolikus budai polgár.

Életének első hónapjait a budai Árnyas utca 48. alatt töltötte, majd a Budakeszi út 79. alatt nőtt fel. Apja Weisz Manfréd családjának alkalmazásában állt, a négy fiú pedig élvezte a villaépület kertjének szabadságát. Mint mondja, ha valamelyikük nem tette tiszteletét azon a héten a gipszelőben, az orvosok tudták, hogy nyaralnak.

Édesanyja sokat rajzolt vele – maga is tehetséges művész volt –, fiát pedig már az általános iskola alatt is érdekelték a rajzfilmek, ezért szakkörökbe járt, fejlesztette magát, papírra vetette kreatív gondolatait. Ma is le tud rajzolni emlékezetből bárkit, ötven évvel ezelőttről is. Apja nem támogatta a művészi pályát, úgy találta, az egy zűrös élet. Tényleg az? – kérdezem. „Hát persze!” – feleli Ferenc, és hosszasan meséli, miket látott a filmstúdiókban. Maradjunk abban, hogy gyorsan meggyőzött. „De anyám azt mondta apámnak, te figyelj, hátha ő nem lesz piás. Anyám mindig megvédett, és azt kérte apámtól, hogy bízzon bennem – meséli nevetve. – De a papimnak ezt már nem tudtam bebizonyítani. Mire A légy elkészült, már meghalt.”

Fiatalon a Mafilmhez került mint díszletfestő és trükkrajzoló – ennek a tudásnak később is hasznát vette. Huszonkét évesen vették fel a Pannónia Filmstúdióba, ahol végigjárta a ranglétrát: volt kifestő, segédoperatőr, fázisrajzoló, kulcsrajzoló, animátor, végül rendező. „Ide csak becsekkolni volt nehéz, de utána nagyon hülyének kellett lenni, hogy kirúgjanak.” Bekerülni viszont tényleg nem volt egyszerű, hatvanan jelentkeztek a hat helyre.

A neves, valóban világhírű stúdiót úgy kell elképzelnünk, mint egy nagy hippihajót. Mindenki együtt ült a hatalmas stúdióban a kifestőktől a rendezőkig, egész nap játszottak és ötleteltek. „A művészek nagyon furcsa lények. A fiatalok műtermében mindenki titán volt. Éjszaka bent aludtak, a matrac a rajzasztal alatt hevert. Nem felejtem el, amikor a takarítónő vödrébe viccből halat tettek” – mesélte Auguszt Olga egykori gyártásvezető egy interjúban. „Nem az én ötletem volt, csak segítettem a kivitelezésben” – mondja a halas esetről Rófusz Ferenc. Nem titkolja, hiányzik neki ez a légkör ma is, amikor szinte mindenki otthon, egyedül dolgozik.

A teniszező (2021). Amikor az interjú után telefonon beszélgetünk, megkérdem, nincs-e kedve rajzolni nekünk valamit. Volt, néhány perccel később már ott volt a postafiókomban a rajz.

Itt készült első önálló kisfilmje, A kő című animáció (1974). Filmjei stílusáról azt mondja, hogy tudja, mennyire elütnek a karakterétől. „Érdekes, mert én nem is rajzfilmes akartam lenni. Ha megnézed a filmjeimet, mind fotónaturalista stílusban készült, az élő filmhez van köze. Disney aranyos karaktereket rajzolt. Jankovics, Dargay, Gémes közelebb álltak a cartoonstílushoz. Karakter, háttér – gyönyörű dolgokat lehet csinálni. Azt láttam, hogy náluk jobb nem lehetek. Mindegyik más stílusban dolgozott. Volt animátor, aki abban akart még jobb lenni, amit valaki már kitalált. Én nem akartam senkit utánozni, valami újat akartam.” Ezt annyira komolyan vette, hogy nekiállt egy rovar utolsó három percét megörökíteni.

Az ember, aki ott se volt
Mindössze néhány hónap telt el az ottawai fesztiválsiker és a Los Angeles-i út után, és a magyar animációs film – két másik jelölttel – az Oscarért versenyezhetett. Az egyharmadnyi esély ellenére a rendező mégsem utazhatott el a díjátadóra, a hivatalos indoklás szerint azért, mert nem volt elég idő a szükséges okmányok kiállítására. Volt, akiben jobban bíztak: ebben az évben került a jelöltek közé Szabó István is a Bizalom című filmjével, neki összejött az út. Az útlevéllel való zsarolás a rendszer szokásos trükkje volt, Jankovics Marcell ugyanígy nem jutott ki az Oscar-gálára, amikor a Sisyphust jelölték, vagy Cannes-ba, ahol a Küzdők című animációval elnyerte az Arany Pálmát.

Jóllehet az adminisztráció lassú volt, agilis funkcionáriusokból nem volt hiány. Dósai István, a Hungarofilm akkori vezérigazgatója már előre bejelentkezett az Amerikai Filmakadémiánál, hogy ha mégis nyerne a magyar film, biztos, ami biztos, ő ott lesz. Épp, hogy körbe nem röhögték, mindenesetre világosan jelezték, hogy a díjat csak az alkotó veheti át. Amikor a két kanadai film ellenében esélytelennek tartott győztest kihirdették, a konferansziék közölték, hogy a rendező nem tudott elutazni. A megállíthatatlan Dósai a döntő pillanatban akcióba lépett, kisasszézott a színpadra, tört angolsággal köszönőbeszédet mondott, majd már ott sem volt.

Csakhogy ott volt többek között Bill Little­john, aki a szervezőknél jelezte, hogy nemrégiben látott barátja képtelen lenne rá, hogy három hónap alatt harminc évet öregedjen. Hogy a performansz célja mi lehetett, örök rejtély marad, de az tény, hogy a Los Angeles-i rendőrség még aznap éjszaka bekopogtatott az elvtársi hotelszobába, és visszaszerezte a szobrot. Rófusz a díjátadó után mégis kijutott, átvette a szobrot, ma is ott áll a dolgozószobájában.

Super Fly
„Mi van a bőröndödben?” – kérdezte tőle Bill Littlejohn, amikor másodszor találkoztak, ezúttal a Los Angeles-i reptéren. Rófusz azért jött, hogy végre átvegye a szobrot, de az amerikai rendező malibui házához teniszpálya is tartozott, gondolta, abból baj nem lehet, ha hozza az ütőket is.
Bill nem erre gondolt. Jól tudta, hogy mit jelent a szobor ereje, így dedikálást tervezett a fiatal magyarnak, ahol ötvendolláros áron árulhatta volna az eredeti celleket. A logisztikai nehézséget nem sikerült elhárítani, pedig csak ebből meg lehetett volna a következő film finanszírozása. De ilyenről, merchandisingról akkoriban itthon nem is hallottak, nem tudták, hogyan lehetne pénzt csinálni a sikerből. Ahogy azzal sem tudott élni, hogy jól fizető tengerentúli állást ajánlottak neki.

Itthon felesége és a két kisfia várta, így a díjátadó és néhány teniszmeccs után visszatért a legvidámabb barakk hétköznapjaiba. Két filmötletét (Holtpont, 1983, Gravitáció, 1984) megvalósította ugyan, de többet visszautasítottak, és a megvalósítás is szállította az abszurd sztorikat, így egyre inkább társadalomkritikus irányba fordult. A Gravitáció például egy fiatal alma történetét meséli el, aki az öreg almák cinikus tekintetétől kísérve mindent megtesz, hogy leszakadjon a fáról. A cenzoroknak nem tetszett, hogy az almák a vörös csillaghoz hasonlóak, így lettek végül kékek.
Filmjei díjakat kaptak, amiből az állam profitált is, ő már kevésbé. Így aztán 1984-ben megtalálta a kiskaput a vasfüggönyön, és az NSZK-ban helyezkedett el, papíron mint zenész. „Úgy, hogy hangszert sem előtte, sem utána nem fogtam a kezemben.” A rendszer furcsán működött, de ha befizetett ötszáz márkát, hivatalosan is dolgozhatott kint – természetesen mint animátor.

Még a fenti levonással együtt is jól keresett Kölnben. „A gyerekek szerettek kint lenni, egy átriumos házban laktunk a Rajna-parton. Vicces volt, mert a garázs fehér cementtel volt bevonva alul, oda folyt a Lada olaja. Néztek rám a futballisták meg a szupermen palik a Porschékkal. Egyszer odajött hozzám a házmester: »Meddig jársz még ezzel, nem lehetne ezt megoldani?« Baromi jól kerestem, de nem adtak részletre autót, mert magyar útlevelem volt. Végül összeraktam a pénzt, és odamentem cashsel, megvettem a 250-es Mercedest. Akkor meg azért lettem gyanús.”

„Azt hittem, leesek az ágyról, amikor reggel bemondták a Szabad Európa Rádióban, hogy az én filmem nyert.”

A kényelmes autó, a szép ház megvolt, de pár év alatt belátta, hogy Németország nem az animáció fellegvára, így a bonni követségen keresztül a családjával Kanadába költözött. A világ máig talán legnevesebb műhelyébe, a Nelvana Stúdióba került, két év alatt több tucat reklámfilmet készített el különböző stílusokban és technikával. Később beiratkozott Richard Williams mesterkurzusára, és megdöbbent, mennyi mindent nem tud még. Ott tanulta meg azt is, hogy mielőtt gyártásba kerül egy produkció, letesztelik az adott korosztállyal, működik-e az üzenet. Ha nem, kidobják az addigi munkát, de nem visznek végig eleve sikertelennek ígérkező munkát.
A profi piackutatásnak bejáratott rendszere volt Amerikában, ez, legalábbis amíg a gyerekek kicsik voltak, náluk, a családban máshogy nézett ki.
„Mindig azt kérték a fiaim, hogy másképp meséld! Én meg örültem neki, nekem ez tréning volt, mert átírtam a sztorikat. Volt, hogy úgy átírtam, hogy nem tudtak elaludni, olyan baromságokat találtam ki” – mosolyog egy jót azon, hogy az esti meseolvasás közben is járt az agya.

A kanadai cégnél reklámfilmeken dolgoztak, és volt olyan plakátja, ami minden buszmegállóban kint volt az egész országban. Rengeteget tanult az üzletről, anyagilag is megbecsülték, rendszeresen a főnökével ebédelt. „Adtak volna nekem hat–nyolc asszisztenst is. De nem tudtam rendesen kommunikálni még az elején, és mire elmagyaráztam volna nekik, mit akarok, lejár a határidő. Mit csináltam? Megrajzoltam egyedül.”

Két év alatt azt is látta, mennyi pénzt keresnek a nevével, és hogy bármit csinál, minden jog a stúdióé. „Megfinanszírozzák az ötleted, de azzal megveszik a jogokat is. Még a rajzokat is, a szemétkosárba sem dobhattál semmit.” Így két év után megalapította cégét, a Super Fly Filmset.
Jól ment az üzlet, és jól élt itt. Nosztalgiával mesél arról a fehér Mazda MX-5-ös roadsterről, amivel bejárta a fél országot, a kocsi képe még ma is kint van az íróasztala fölött. Fiai, Ádám és Danny jól látták, hogy a 35 milliméteres film kapcsán óhatatlan a technikai váltás, ők 3D animátorként szereztek nevet maguknak, jelenleg is a tengerentúl élnek. Apjuk eleinte nem hitte, hogy ez a váltás bekövetkezik, de mégis, fél év alatt a szeme előtt küldtek el olyanokat a szakmából, akik harminc évig ebben dolgoztak. „Így aztán kalandvágyból hazajöttem.”

Ticket
Mielőtt végleg visszaköltözött volna, egy hazalátogatása alkalmával ismerte meg a Budai Rajziskola egyik alapítóját, Hajdú Zsófia keramikust. A megismerkedésből sajátos üzenetváltás lett. „Ő nem szeret írni, csak rajzolni meg beszélni” – mondja róla kedvesen Zsófia. „Írt nekem két oldalt, és én rajzoltam neki egy A/4-es lapra, és elküldtem faxon” – eleveníti fel Ferenc, hogyan leveleztek kezdetben későbbi második feleségével.
„Teniszőrült voltam” – beszélgetés közben többször elhangzik ez a mondat. A Városmajorban kezdett játszani, klubtag is volt, és azt mondja, szerencsés volt, mivel egy barátja, Baranyi Szabolcs magyar bajnok csiszolta játékát, ami nem is ment rosszul. „Aki megszereti ezt a sportot, az élete végéig ragaszkodik hozzá” – mondja, és ma már csak azért nem játszik hosszú szetteket, mert egy betegség miatt a járás sem megy könnyen.

Munkakedve hazatérve sem csökkent semmit. Sokáig tanított a Budai Rajziskolában, ahol sok tehetséges diákkal is találkozott, a Mome Anim szakán pedig nem értették, honnan jön ez a sok képzett felvételiző. Később az egyetemen is elkezdett oktatni, de a filmkészítéssel sem állt le. Sőt. Tíz évvel ezelőtt készült el a Ticket című érett remekműve. Ez a második háttéranimációs film a világon, és egy ember életét követi végig a szülőcsatornától a halálig, nyolc percbe sűrítve. A később szétdíjazott film onnan kapta a címét, hogy az angolszász világban a sorsot egy jegynek nevezik, amit kaptunk az útra. Elgondolkoztató film, aminek hatásához jelentősen hozzátesz DJ Bootsie zenéje is.

„A mamim mindig azt mondta, hogy fiam, ha valamiben hiszel, kitartasz mellette, és nem adod fel soha, az meg fog valósulni. De azt nem mondta, hogy az a valami negyven év múlva fog megvalósulni – nevet azon, hogy Az utolsó vacsora forgatókönyve milyen régen készen állt. – Akkor kirúgtak az egyházi dolgokkal. De az is igaz, hogy ha 78-ban csinálom meg, sokkal gyengébb film lett volna.”

Az arckifejezések annyira kifejezők, hogy a képet a művészettörténészek a mozi egyik előzményének tartják. A szekkó a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor falán található, de nincs túl jó állapotban. A filmen megmozdulnak a falkép alakjai, és testközelből érezzük a Sion-hegyi vacsora minden rezdülését, még egy légy is feltűnik. Az emelkedett, spirituális hangulatot szinte már banális, hétköznapi jelenet, a Rudolf Péter által alakított éjjeliőr megjelenése ellenpontozza. Ez a mai turisták érdektelenségére is utal, akik sokszor nem is értik, hogy hol járnak. Még úgy sem, hogy a festményt egy látogató tizenöt percig láthatja, a bejutás egy zsiliprendszeren át történik. Az alkotók filmjükkel szeretnék felhívni a falfestmény rossz állapotára a figyelmet, és szeretnék, hogy a bejutásra várók nagy kivetítőkön, többnyelvű felirattal vagy hanggal együtt nézhessék meg a filmet, így hangolódva rá a képre. „Nekünk nagy előnyünk volt. Leonardónak egy képben kellett megfesteni a mondanivalót, nekünk tíz percünk volt.”

Legújabb munkájában Hieronymus Bosch A gyönyörök kertje című festményének alakjai mozdulnak meg. A számítógépén megmutat belőle néhány kész jelenetet – mestermunka lesz ez is. „Itt a kaputelefon romlott el, ekkor volt negyvenéves A légy. Itt a Boscht rajzoltuk” – mondja a naptárában lapozgatva. Még Kanadából hozta haza a bőrkötésű füzetet, azóta az a szokása, hogy nem bejegyzéseket készít, hanem minden napot egy rajzban mesél el, legyen az aznapi rajz akár egy teljesen hétköznapi jelenet, akár ünnepnap.

„Van, amit előre bejegyzek. Itt van Ádám fiam szülinapja, itt Danié, itt a Prima Primissima-díjátadó.” De van, amikor rögtönözni kell. Pár nappal azután, hogy beszélgettünk, hetvenöt évesen nagypapa lett. Nem láttam a naptárát, de lenne rá egy tippem, hogy mit rajzolt bele.

Tíz érdekesség, amit nem tudtál A légyről:

A film sokáig A bogár munkacímen futott.

A film alapötletét a Pink Floyd albuma adta, a stúdió viszont sajnált 3000 dollárt kiadni a hivatalos jogdíjakért, így nem vették meg. Nincs dollár, nincs zene.

A zörejeket mind házilag vették fel. Próbálkoztak azzal, hogy legyeket fogjanak be uborkásüvegekbe, de ezzel a módszerrel nem sikerült használható hangokat fölvenni. Végül egy zörejező mester zümmögött a mikrofonba.

A rajzokat fekete zsírceruzával rajzolták celluloidra, minden egyes fázisrajzot újból, összesen több mint 3000-szer. Ezeket egyesével, 35 milliméteres kamerával fotózták be, ebből állt össze a mozgás illúzióját keltő film.

A háromperces filmet hárman rajzolták, egyenként közel három évig. Kilenc év, 180 másodperc.

Azért, hogy a rajzok még puhábbak, lazúrosabbak legyenek, egy trükköt alkalmaztak. Rófusz rájött, hogy ha rajzolás közben a homlok kicsit olajos filmrétegét viszik a képkockákra, pont a megfelelő mértékben lehet elkenni a zsírceruza élesebb vonalait – nem csoda, ha a nap végére tiszta fekete volt az arca, a két kolléganőével együtt.

A rajzok fekete-fehérben készültek, a sárgás hatást utólag érték el, mert amúgy túl kontrasztos lett volna. Az operatőrrel találta ki azt is, hogy ha a filmgyári trükkasztalon reflektorokat tesz a szikével behasított papír alá, azzal olyan effektet tud előállítani, mintha napfény csillanna meg az ablaküvegen.

Az elképzelt kisfilmet valóságos helyszínek ihlették, a kert, a városmajori villa, a lépcsőház, a nappali mind egy ismerősé volt, megvan még ma is.

A légy hatszögeket lát, ezt nem akarták utánozni, de a halszemoptika nézőpontja torzított látványt nyújtott.

A filmhez készült egy alternatív befejezés is, amiben a légy szembefordul üldözőjével, és a film végén őt látjuk kiterülve. Az ötletet a stúdióvezetés nem igazán díjazta, a rendezőnek a szűk körű házi bemutató után pár perccel már jelenése volt idősebb Matolcsy György, a Pannónia Filmstúdió vezetője előtt.