Amikor nemzetközi ingatlanügynökségek és utazási irodák arról készítenek felmérést nyugati klienseik körében, hogy ha vége lesz a világjárványnak, hová utaznának el, vagy akár hol telepednének le, Bali mindig a három leggyakoribb válasz egyike. Nem véletlen, hogy az apró indonéz szigetet évente hatmillió külföldi turista látogatta meg a covid előtt. Az elmúlt másfél évben egy se, miközben egyre többen költöznek ide hónapokra vagy akár évekre egy kiegyensúlyozottabb, lassabb és zöldebb élet reményében. Most fokozatosan újranyitják a hindu szigetet a turizmus előtt.
Szöveg és fotó: Cseke Eszter és S. Takács András
A Four Seasons Jimbaran medencéjéből békeidőben ötpercenként lehetett látni a denpassari reptér irányába elsuhanó utasszállító repülőgépeket, ráadásul olyan közelről, hogy tisztán kivehető volt, melyik légitársaság gépe landolt épp. Európából, a Közel-Keletről, Ázsiából és Ausztráliából közvetlen járatok tucatjai koptatták a balinéz kifutópályát az elmúlt években, és tették zajos, lassan kibírhatatlan öböllé a közeli Jimbarant. Az egykor álmos halászfalu az elmúlt húsz évben fősodrú turistaparadicsommá vált, nem véletlenül: a fehér homokos, kilométereken át kanyarodó strandról a napfelkeltét és a naplementét is látni.
Tavaly tavasszal egy csapásra kiürültek a légi folyosók meg a strandok, és a következő másfél évben néhány óránként zúgott csak el egy-egy belföldi járat vagy teherszállító gép az óceán fölött. Bali befagyasztotta a turistavízumot, Indonézia pedig nyolc nap kötelező szállodai karanténnal tartotta távol a legelszántabb utazókat is. A szinte üres jimbarani Four Seasons újra mesébe illő nyugalmat kínál, a tengerparti vasárnapi brunchra ezúttal nem kell egy hónappal előre asztalt foglalni, mint általában.
A Google alapítója is ebben a Four Seasonsben száll meg, amíg saját házat nem vesz Balin
Az előételeknél még úgy tűnik, egyáltalán nem éreztek rá, mit szeretne pontosan a Marischka.
Pedig főételeiben ez egy ügyes bisztró, annak is kell egyelőre használni.
Már közhely, csak a kómából ébredőknek írom, hogy a nyolcvanötödik hullámban újra tetszhalottá vált turizmus mellett a budapesti étteremszcéna szívcsakrája áthelyeződött oda, ahol a fizetőképes helyi polgárok erőteljesen koncentrálódnak: Budára. Itt nyitott meg ősszel egy Vérmezőre néző trafóépületből lett luxusloftház aljában a Schmidt Máriához kötődő Marischka is, egy bárját is hangsúlyozó bisztrójellegű étterem – ha nem olvasnánk az üzletvezető credóját előre, utóbbiak akkor is egyből átjönnének a mívesen lezser beltérből.
Tatár, hortobágyi és apróbb tételek is vannak az előételek között, a mi szemünk megakad a tökös zsíron, ki is kérjük. A zsírban melegített zöldségnek kéne egy új ízt behoznia, hogy ne azt érezzük, feltalálták az ezerforintos zsíros kenyeret (még két karéj kenyeret kérünk hozzá, azzal ezeröt), de ez érdemben nem történik meg. Legalább a zsír színe szép. A napi ajánlatból pincérünk lelkesedésétől vezetve a kecskesajtszósszal kínált salátát választjuk, és a formázott bébirómai-darabokra folyatott öntettel valóban sikerül a fordított alkímia: a sajt visszaalakult tejes állagúvá, ráadásul ha valaki lágyságot várna, csalódna, mert erőteljes, érlelt sajtos ízt kap ott, ahova jut a szószból. Ahova nem jut, ott csak nyers salátát, amit érdemes lehetett volna, mondjuk, lepirítani, mert úgy tűnik, a római salátába csak serdülés közben érkezik meg az íz, bébi formájában még nincsen jelen.
Sült baconnel van megszórva, ami egy burgerbüfé vagy egy otthon konyhájába jobban illene, mint étterembe, és a tudomány 2021-es állása szerint a tökéletesen vízízű félbevágott novemberi koktélparadicsomok jelenlétét is lehetett volna frappánsabbra cserélni. A biztonság kedvéért mindkét előétel plusz sókristályokat kapott tálaláskor, noha erre egyik sem szorult rá.
Ezek után a két főételünk olyan, mintha egy másik konyháról jönnének (jó sok az ajtó az étterem utcától távoli frontján, úgyhogy lehet, hogy tényleg ez történt). A napi ajánlat rozé kacsamelle olyan magától értetődően tökéletes állagú, mintha nem törne bele minden második budapesti hely bicskája. A szépen formázott darabok mellé bőséges, tartalmas jus, szaftos sülthagyma-ívek, cékla és selymes fehérrépapüré jönnek. Ha ez a rendes étlapon lenne, simán írnám, hogy ezért érdemes indulni.
De ugyanezt a szintet hozza az állandó kínálat részét képező hagymás rostélyos is. Szépen kérgezett, belül rózsaszín és terjedelmes argentin rib-eye szelet, remek mustármagos pecsenyelével. A pirítotthagyma-halom rajta nem olajos, az újburgonya ugyan elég semmilyenke, de olyan örömteli a hús, hogy erre csak féltávnál leszek figyelmes, amikor egyáltalán keresni kezdem a köretet.
A kiszolgáláson még érződik, hogy közel volt az a szeptember végi nyitás: van némi drukk; a maszkok úgy az esténk felénél kerülnek fel, de akkor egyszerre; és amikor a mi vacsoránk vége felé kezd megtelni az ötven–hatvan székes hely, szolidan elkezd elúszni minden.
Ám ezt messze felülírja a túláradó általános kedvesség, így például azért sem tudok morcos lenni, hogy hagytak önmagában ugyan nagyon finom, de a mustártól savas pecsenyelével szemben érvényesülni képtelen bort választani ahelyett, hogy valaki szelíd határozottsággal elnavigált volna a figyelemre méltó, saját válogatású és sok poharazott tételt tartalmazó borlapon. Van még egy terjedelmes gin-tonic és egy szikár koktéllap is, de ahol hatféle pezsgővel és habzóborral lehet elindulni, ott részünkről erre már nem tud figyelem jutni.
A végére mákos gubát kérünk, amin – a csokitortát leszámítva az összes desszerthez hasonlóan – szerepet kap Purger Attila séf szilvalekvárja, megkóstolva érthető az elfogultság. Előzetesen úgy vagyunk vele, hogy egy mákos gubának mindig van még hely, de az itteni ránk cáfol: tömör és töményen édes, a fele hazajön. Nem baj: a Marischkában húst szeretnek és tudnak készíteni, hagyni kell őket.
A tökös zsír átugorható
Bébi római, kecskesajt
A lényeg: a rostélyos
Mákos guba
Marischka Budapest I., Attila út 99. A teszt időpontja: 2021. november 20.
Ezt ettük: Egy nagy mentes víz: 1150 Ft Tökös zsír: 900 Ft Plusz kenyér: 500 Ft Bébi rómaisaláta, kecskesajt: 2980 Ft Rosé kacsamell: 4200 Ft Hagymás rostélyos: 4450 Ft Mákos guba: 1600 Ft Két pohár pezsgő: 2100 Ft Két pohár bor: 2650 Ft Szervizdíj: 2055 Ft Összesen: 22 585 Ft
Egyszerre a multis közeget megunó karrierváltó, a pszichológusi szerepre kislányként is készülő és abból a mindennapokban nehezen kibújó barát, aki nem mellesleg minden idők egyik legsikeresebb magyar pszichológiai témájú könyvét írta meg három éve. Az Örökölt sors sikerében ott van az agyontraumatizált egyének tömegeinek válaszkeresése és Orvos-Tóth Noémi története: hierarchikus alapokkal, bátor váltásokkal, szorongással és mély kötődésekkel.
Holdraszállás-kaliberű nagy ugrásnak lehetünk szemtanúi, mielőtt véget érne az év – december végén indulhat végre útnak a jövő űrtávcsöve, a James Webb-teleszkóp. Segítségével másfél millió kilométeres magasságból nyerhetünk bepillantást a kozmosz mélységébe, új szempárunkon keresztül megérthetjük, honnan jöttünk. Vagy ami még fontosabb: hová megyünk.
„Ha annak idején a burattinós Gyuri bácsi kifizet, most nincs Fakopáncs” – Szabó István szerint ennyin múlt, hogy a rendszerváltás után elindította fajátékboltját. Miután a pesti kereskedőtől nem kapta meg időben a pénzt az Erdélyből beszállított kisvonatokért, matektanár lévén azonnal osztott-szorzott, és üzletet alapított. Bár termékeinek többsége ma is import, azt mondja, akit lehetett, igyekezett felkarolni a hazai játékkészítők közül. És szinte nincs ma gyerek Magyarországon, akinek ne volna otthon legalább egy kirakója vagy építőkockája a Fakopáncsból.
