Egy egész fal van tele könyvekkel a Libri Kiadói Csoportot vezető Sárközy Bence Nyugati térre néző irodájában. Ide beszéltük meg a találkozót Orvos-Tóth Noémivel. „Igaz a mondás, hogy mutasd a könyvespolcod, és megmondom, ki vagy? Vagy ez is csak egy jól hangzó bullshit?” – kérdezem Noémitől, miközben a polcról lekapok egy Kim Dzsongunról szóló, régóta az olvasólistámon lévő könyvet. „Sok mindent elárul. Már az is, ha esetleg nincs. Szívfájdító úgy belépni egy lakásba, hogy ez hiányzik” – válaszolja. Ekkor elfelejtem lecsapni a magas labdát, ezért később szegezem neki a kérdést: és mi derül ki arról, akinek a polcán az Örökölt sors is ott van? „Nyitottság és bátorság a szembenézésre” – mondja, és hozzáteszi, hogy ez hamarosan megjelenő új könyvére, a Szabad akaratra is igaz.
A szerző családi sztorijaival és páciensek történeteivel elmagyarázott transzgenerációs traumák 2018 óta tartják az Örökölt sorsot a sikerlistákon. A személyes sztoriktól olvasmányos lett a könyv, de ez önmagában még nem magyarázná, miért fordultak ki sokan pont ezzel a hónuk alatt a könyvesboltokból az elmúlt három évben. Noémi szerint legalább ennyire fontos, hogy ilyen komplexen senki sem foglalkozott még a transzgenerációs traumákkal. „Ezek az életünk minden aspektusára kiterjednek” – mondja.

A közérthetőség magával hozza, hogy a szerző nem maradt a tudományos elefántcsonttoronyban, a bemutatott történeteket mindenki könnyen megértheti. Az igazi kulcs alighanem az, amit a találkozásainkon többször is megemlít: mindannyian traumákat hordozunk – így a befogadhatóság mellé könnyen elevenébe hasíthat az olvasónak az Örökölt sors. A sztorikat olvasva nehéz nem azonosulni és átérezni a negyvenes éveiben párkapcsolati krízisek sorát megélő páciens gondjait, a családi elvárások alatt roskadozó sikeres orvos helyzetét vagy a családi titkok által lassan felőrölt bizalom élményét.

Orvos-Tóth Noémit az Örökölt sors végképp az ország egyik legismertebb és legkeresettebb pszichológusává tette. A könyv azonban nem születhetett volna meg – vagy biztosan nem így –, ha nem állna mögötte két sorsformáló történet: a családja és a karrierváltása.

A család

Mit kaptál meg többször: hogy tiszta anyja, vagy tiszta apja ez a gyerek? – kérdezek rá talán mindenki legalapvetőbb gyerekkori élményére. Elvégre ki ne tudna felidézni legalább egyszer a feje fölött éppen erről a roppant fontosnak tűnő témáról diskuráló felnőtteket. „Tiszta nagyanyja!” – szól a nevetéssel megspékelt válasz, bizonyítva a feltételezésem, hogy a kényszeres hasonlítgatás generációkon és családokon átívelő élmény.
„Apai nagyanyám életében a munka volt a megtartó erő, nekem pedig a szilárd jelleme jelentette a biztonságot. Egy terápián módosult tudatállapotban, amikor biztonságos helyre kellett képzelnem magam, az az ő kályhája mellett, dunyha alatt fekve, hársfateát kortyolgatva volt.” Az anyai nagymama sorsából ezzel szemben kilencévesen átélt megárvulásával éppen a teljes bizonytalanságot kapta. „Ezzel együtt nagyon érdeklődő, a világra nyitott, csinos nő volt. Azt mondták, rá hasonlítok leginkább. Először külsőre, majd azt vettem észre, hogy belső értékekben is.”

Az Orvos-Tóth családban azonban nem a nagyszülők alakították legjobban a mindennapokat. Az „olaszosan”, érzelmeiket egymás között mélyen megélő, néha hangosan vitatkozó család képe nagyon nem illett a kádári Magyarország népszerű tévéműsorában, a Családi körben megszokott képbe. Az olaszossághoz hozzátartozott a hierarchia is, aminek tetején Noémiék apja, Endre állt. Egészen pár évvel ezelőttig, amikor Noémi öccse, Krisztián a családi ebédnél elsőként merhetett a kikészített levesből – ekkor szimbolikusan hozzá került az irányítás.

„Anyu egy igazi megtartó, lágy személyiség – mondja Noémi. – Rengetegszer keltünk otthon palacsintaillatra, nagyon jó érzés volt. Egy műtétem után abban is biztos lehettem, hogy ott lesz az ágyam mellett, és fogja a kezem, amikor felébredek. Ő nekem a megdönthetetlen anyai erő.” Emellett az anya, Éva volt az is, aki a gyakran nagy baráti összejöveteleken az asztal alatt rugdosta férje lábát, hogy ne mondjon el annyi mindent a társaságnak. Közben lányuk sokszor csak figyelte és elemezgette a felnőtteket. „Kislányként nyilván semmit sem tudtam kezdeni az infókkal, de érdekeltek az emberek.”

„Mindig sokkal komolyabb volt, hamarabb lekötötte a tanulás.” Ezt már Krisztián mondja nővéréről, majd érzékelteti a családi dinamikát: „Fiú lévén természetes volt, hogy én okoztam több fejtörést a szüleinknek, jó pár csínytevésben voltam benne. A környékbeli gyerekek között ment a »bandaháború«, és bizony előfordult, hogy tízen vártak a patakparton. Édesapámnak jeleztem a bajt, és Noéminek sem volt kérdés, hogy lányként is segít.”

A hétköznapokban azért legtöbbször nem volt szükség ilyen harciasságra. Sőt, sokkal inkább a későbbi pszichológusi erények voltak meghatározók. „Iskoláskorunkban is ő volt mindenki támasza és – ahogy akkor mondtuk – lelki szemetese. Nekem a nővérem ernyő volt, óvta a kisöccsét. Mindig szerettük egymást, de harmincéves korom körül mélyült el igazán a kapcsolatunk, amikor nehéz időszakot éltem meg, és segített átvészelni.”
Krisztián most gépipari vállalkozásuk ügyvezetője, és hálás szüleiknek, hogy két, nagyon különböző gyereküket nem hasonlítgatták egymáshoz. Mi több, elsőre talán nagyon merevnek tűnő apjukról is árnyalódik a kép, amikor kiderül, higgadtan és elnézően kezelte fia kamaszkori szemtelenségeit. A szabad szellem megelőzte a szigort. Ennek ellenére, amikor Noémi először hozta szóba, hogy a pszichológia érdekli, nem díjazták az ötletet. „Éhenkórász pszichológust nem nevelünk!” – szólt Noémi szerint az atyai intelem, ami miatt egészen harmincéves koráig váratott magára a beiratkozása pszichológia szakra.

Az olaszossághoz hozzátartozott a hierarchia, aminek tetején Noémiék apja, Endre állt. Pár évvel ezelőttig, amikor Noémi öccse, Krisztián a családi ebédnél elsőként merhetett a kikészített levesből.

A karrierváltás

A család a 80-as évek végén – amikor Noémi még csak egy éve volt középiskolás – nagy vállalásra szánta el magát: Németországba költöztek. Ezt akkoriban csak disszidálással tehették meg. Két, holmijukkal dugig pakolt autóval, egy Mercedesszel és egy Opellel indultak útnak, hogy aztán a határőr rájuk nézzen, és megkérdezze, cirkuszosok-e. „Életművészek!” – eleveníti fel apja válaszát nevetve Noémi. Megüthették volna a bokájukat, de szerencséjük volt: átengedték őket Nyugatra, és pár kilométerrel később koccintottak az új életükre. Ausztriában menekültek voltak, majd Németországban, Ulmban találták meg a helyüket.

„Nagyon érdekes volt megtapasztalni a talajvesztettséget” – mondja Noémi. A németek azonban jól fogadták, a pedagógusok türelmesek és kedvesek voltak vele. „Tolerálták, hogy majdnem egy évig csak a töredékét értettem az óráknak. Partnernek tekintett még az igazgató is, és ez nekem teljesen új volt.” Pozitív hatással volt rá a magyarnál sokkal szabadabb és támogatóbb légkör, de a nehézségeket sem felejtette el. „Fél évig migrénes fejfájással jártam haza az iskolából, annyira koncentráltam minden órán, hogy a végére teljesen kimerültem.” Végül két és fél év múlva, a rendszerváltás után tértek haza. Az első szabad választások másnapján máris autóba pattantak. „Nem azért jöttünk el Magyarországról, mert nem szerettük, hanem mert több lehetőségre vágytunk. A rendszerváltáskor hazajönni zseniális érzés volt” – mondja arról az időszakról.

Endre ekkor céget alapított. Úgy gondolta, ezzel megalapozza mindkét gyereke jövőjét. „Vonzott a pszichológia, de a cégvezetés is. Na, nem a pénzügyi része, az hamar kiderült, hogy nem érdekel. Az irányítással járó szervezés annál inkább” – mondja Noémi, miért kezdett ő is apja vállalkozásában dolgozni, miután gazdasági végzettséget szerzett Miskolcon.

„Olajpréseket értékesítettem a korábbi Jugoszlávia piacain. Nyilván izgalmas volt, hogy ott egy nő a mezőgazdasági kiállításon. Nagyon kilógtam a környezetből: én kiskosztümben álltam kombájnok között, miközben a standhoz jöttek a gazdák gumicsizmában. De az emberekhez már ott is jobban értettem, mint a termékhez.”

A családi vállalkozást otthagyva egy amerikai biztosító multinál, az AIG-nél lett projektmenedzser. „Kirívóan másképp gondolkozott, mint más salesesek. Nem egyszerűen a terméket akarta eladni, hanem felmérte a partnerek motivációit. Még a pultoslányokban is ezt kereste, pedig legyünk őszinték, az ő indíttatásaik sokszor nem estek egybe a cég szempontjaival. Noéminek az empátiája volt a különbség” – mondja róla Simon András, aki akkoriban a Malév Air Tours ügyvezető igazgatójaként dolgozott vele.
A multis közeg légkörét azonban sohasem tudta igazán megszeretni. „Emlékszem, egyszer bent ültünk az amerikai módra, 18 fokra lehűtött irodában, mesterséges fényben, és havi összesítést készítettünk. Azt éreztem, hogy olyan távol vagyok a valóságtól, amennyire csak lehet.” Fokozatosan jött rá, hogy más utat kell keresnie.

„Az állásinterjúmon egy olyan ember vett fel, akivel azt éreztem, nemcsak együtt tudok dolgozni, de közösen is tudunk gondolkozni. Megvolt az intellektuális szikra. De két hónappal később már nem volt ott, más jött a helyére. Hamarosan aztán ő is elment. Igazából biomassza vagy egy ilyen rendszerben.” Végül harmincévesen, már házasságban élve döntött úgy, megvalósítja a régi álmát, és belevág a pszichológusi pályába.

„Sokat beszélgettem vele a pályaváltoztatásáról, és nem értettem egyet vele. Nagyon jól csinálta, amit csinált, és elkötelezettnek tűnt. Miért szállna ki valaki egy ilyenből?” – emlékszik vissza akkori értetlenkedésére Simon András. Noémi egzisztenciális áldozatot hozott, de nem egyedül vállalta a kockázatot. „A férjem támogatott abban, hogy az üzleti életet hátrahagyva visszaülhessek az iskolapadba” – ad választ a kérdésre Noémi. Ennél is fontosabb volt, hogy a családja sem kételkedett benne, hamarosan mindenki látta, hogy a helyére került.

A siker

Annak ellenére, hogy lánya, Olívia az ELTE-s tanulmányai alatt született, nyolc félév alatt végezte el a tízféléves képzést. „Szülés előtt két nappal is vizsgáztam” – említi meg ezt a legnagyobb természetességgel. Ugyanilyen magától értetődően visszhangozza Krisztián a hozzáállásukat megalapozó nagyanyai mondást, alátámasztva nővére maximalizmusát: „Azért eszünk, hogy dolgozni tudjunk. Mi ilyenek vagyunk, ezt hoztuk magunkkal.”

Ezt a lelkiismeretességet nem csak a család tapasztalja meg. D. Tóth Kriszta (DTK), a WMN alapítójaként Noémivel közös podcastjuk harmadik évadát kezdi meg. „Talán mindkettőnkre lehet mondani, hogy self-made emberek vagyunk, és tudjuk, hogy a kemény munkát nem lehet megspórolni.” Kriszta szavainak a Noémi által a második interjúra hozott, telejegyzetelt paksaméta ad hitelt. Épp podcastfelvételről jött.

Ma már tudom, hogy az én transzgenerációs traumáim egy része a sok gyerekelvesztésből fakad. Akkoriban erre még nem láttam rá, csak nem tudtam elengedni a témát.

Az Örökölt sors is részben ennek a munkamorálnak az eredménye, de gyökereit sokkal korábban és nagyon mély érzelmekben kell keresni. Már majdnem húsz éve, hogy szülés után a kórházból hazavitte lányát. Amikor megállt a kiságya mellett, valamiért nem felhőtlen boldogság, hanem szorongás fogta el. „Megijedtem, mert azt éreztem, hogy elveszíthetem. Ezoterikusan hangzik, de mintha a világ addigi összes anyai fájdalma ott lett volna bennem.”

Már az egyetemen is a traumák érdekelték. Első szemináriumi dolgozatát a gyermekhalálból írta – annak ellenére, hogy tanárai éppen a lánya megszületése miatt nem javasolták neki a témát. „Ma már tudom, hogy az én transzgenerációs traumáim egy része a sok gyerekelvesztésből fakadhat. Akkoriban erre még nem láttam rá, csak nem tudtam elengedni a témát” – elemzi kicsit a családtörténetét, ami végül nagy szerepet játszott könyve megírásában.

A 2018-as megjelenés után hamar érezni lehetett, hogy sokakat tényleg mélyen megérintett vele. Tömegével kapta az üzeneteket olvasóktól megrázó családtörténetekről. Annyit, hogy segítőre volt szüksége, hogy minél többel tudjon legalább minimálisan foglalkozni. Az érdeklődés és a levelekben megosztott történetek láthatóan még ma is felkavarják – az interjú alatt elérzékenyült, amikor megjegyeztem, hogy iszonyatos felelősséget kapott ezzel a nyakába. „Bántott, hogy nem tudok mindenki mellé odaállni.”

A pszichológusszakmában nem mindenkire tett mély benyomást. A háttérbeszélgetésekben megkérdezett pszichológusok közül volt, aki túl ezoterikusnak, tudományosan nem eléggé megalapozottnak tartja az Örökölt sorsot, illetve olyan is van, aki szerint „Orvos-Tóth Noémiben semmi különös nincs, valószínűleg csak jó időben volt jó helyen”. Más szakmabeli azzal érvel, hogy a humántudományok már csak ilyenek: sokszor azzal teremtődik érték, hogy a meglévő tudásmorzsák új keretezést kapnak.

A kritikák hozzá is eljutnak, de szerinte a reakciók éppen azt mutatják, hogy fontos témát kezdett el boncolgatni. „Az Örökölt sors tette fel a térképre a transzgenerációs traumákat. Nem a szakmának íródott a könyv, mégis több képzésben bekerült a kötelező irodalomba” – mondja, és egyben az irigységnek is betudja néhány kolléga reakcióját. „A képzéseim során ezzel a témával csak puzzle-szerűen találkoztam. Így még senki sem fűzte egybe.”
A siker és a sorra érkező előadásmeghívások azonban vajmi keveset változtattak rajta, ami alighanem szintén családi örökség – mintha a bukás nem lenne beléjük kódolva. „A könyv sikere nálunk mintha természetes lett volna. Azért persze szép, hogy ekkorát durrant” – jegyzi meg mosolyogva Krisztián.

„A barátom, ezért másképp tekintek rá, de az biztos, hogy jól váltogatja a szerepeit. Beszélgetés közben sokszor megjegyzi, hogy »ezt most mint a barátod mondom«, vagy éppen »ha a terapeutád lennék, azt mondanám…« fordulattal él” – jegyzi meg róla DTK.

„A barátságunk első évére visszagondolva, tulajdonképpen csak én beszéltem magamról. Később jött el az idő, hogy én is tudtam neki segíteni. De az az érdekes, hogy egyáltalán nem éreztem magam önzőnek – egyszerűen mindig ő kérdezett” – ezt már Niszkács Anna, a Gerbeaud társügyvezetője mondja, ezzel mintha érzékeltetné, hogy barátnője a magánéletben is megmarad pszichológusnak. Vagy éppen annak a kislánynak, aki egykor a felnőttek beszélgetéseit hallgatva elemezte a személyiségüket.

„Én újságíró vagyok, kérdezek. Nálam ez azért másképp nézett ki” – mondja mosolyogva Anna történetére reagálva DTK. Az azonban rá is – ahogy Noémi öccsére, Krisztiánra és mindenkire – igaz, hogy pontosan fel tudta idézni, mikor mélyült el a barátságuk. Annának egy közös nyaralás – amit egyenesen katartikus élményként jellemez –, DTK-nak az Elviszlek magammal két évvel ezelőtti felvétele utáni beszélgetések voltak azok, amikor megérezték, hogy Noémiben őszinte barátra leltek. „És kevesen tudják róla, de elképesztő jó humorérzéke van! Szarkasztikus és cinikus, én meg csak fetrengek a nevetéstől” – teszi hozzá Anna.

Bár alighanem megtehetné, Noémi állítása szerint ismertsége nem srófolta fel a magánrendelései árát, azokat „teljesen átlagosnak” tartja a 18-20 ezer forint körüli óradíjakkal. Ezzel együtt pácienseit sem cserélte le: egy egyszerű „nem igazzal” intézi el, amikor szóba hozza, hogy a pletykák szerint a magyar celebek első számú pszichológusává lépett elő.

A kiadóváltása után decemberben megjelenő új könyv, a Szabad akarat egyik fő témája a pénzhez fűződő viszonyunk lesz – naná, hogy ez is a traumák szemszögéből. „Hány és hány család nyögi most is a hiteleit, amiket nem tud törleszteni. A háttérben kielégületlenség és kötődési bizonytalanság áll, ami miatt ilyen helyzetekbe sokan beleléptek” – az Örökölt sors sikerét nehéz lenne megismételni, mindenesetre a sokakat érintő alaptéma adva van.

Ha az új könyv mégsem lenne sikersztori, a kétségbeesés a családnak köszönhetően aligha uralkodik el rajta – a kudarcot kezelni is megtanították őket. Ahogy Krisztián mondja: „Gyerekkorunkban hagyták, hadd próbálkozzunk. És hagytak hasra esni is bennünket.”

OTN-t formáló könyv 1.
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek
„Márai minden komorsága, hajlíthatatlansága ellenére vagy éppen azért örök kedvencem. Ez a regény egyetlen hosszú monológba sűrített vádbeszéd, az egykori barátnak, akiből áruló lett. Sűrű, sötét mondatok, amik hosszan velünk maradnak.
»Az ember végül mindig egész életével felel a fontosabb kérdésekre. Nem számít, mit mond közben, milyen szavakkal és érvekkel védekezik. A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá.«”

OTN-t formáló könyv 2.
George Orwell: 1984
„Valamikor a húszas éveim elején olvastam a regényt. Emlékszem, rázott a hideg, ahogy elmerültem Orwell disztópiájában. Egyes elemei mostanra mindennapi valóságunkká váltak.”

OTN-t formáló könyv 3.
Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol trilógia
„Stefánsson úgy ír fájdalomról és veszteségről, az élet kegyetlenségéről, hogy miközben olvasod, szinte betakar szavainak puhasága, és már nem is félsz sem magánytól, sem sötétségtől. Egyszerűen nem lehet nem szeretni a világát. Megjelenésekor, 2019-ben olvastam a háromkötetnyi varázslatos mondatokat.”

OTN-t formáló könyv 4.
Ljudmila Ulickaja: Jákob lajtorjája
„Régóta szeretem Ulickaját, ám ez a regénye különösen mélyen hatott rám, hiszen ahogy ő mondta, ez a legőszintébb regénye, őszintének lenni pedig tiszteletre méltó teljesítmény. Ulickaja bátran néz szembe családi múltjával, és négy generáció sorsán keresztül mutatja meg, hogyan hatnak ránk az előző generációk traumái.”