Máshogy nézünk fel az égre, mint régen. Száz éve még csillagképek, ötven éve az emberiség első lépései, ma pedig már egészen más rajzolódik ki a Kármán-vonalon túl. Dollárjelek, valamint a végeláthatatlan üzleti potenciál villog a nagyhatalmak és a privátszféra szemei előtt. A rohamos technológiai fejlődés, a hatalmas mennyiségű befektetett tőke és az egyre inkább kiéleződő intézményi-vállalati verseny úgy rántotta közelebb hozzánk a világűrt, hogy közben sokszor az felejtődik el, ami a legfontosabb: az emberiség közös örökségéről beszélünk.
Habár a világűr és Földünk légköre között nincs éles határ, az általánosan elfogadott definíció szerint előbbi a magyar Kármán Tódor fizikusról elnevezett, a Föld felszínétől 100 km-re lévő vonalnál kezdődik.
Merthogy közös örökség, és ennélfogva nemzetek, nagyvállalatok által elidegeníthetetlen jószág az, ami a Földön kívül található. A nemzetközi egyezmények hiányossága, a jogi szabályozások féreglyukai azonban lehetőséget adnak a privát haszon hajkurászására és az állami csatározások kialakulására: mélyülhetnek a konfliktusok, a földi hidegháború után több pólusra szakadhat a világűr is.
A felosztásnál mi, magyarok is helyet kérnénk. Kompetenciánk még lenne is hozzá, de iparosodásban gyengélkedünk. Hogyan hozhatjuk be lemaradásunkat az űrhajós nemzetek árnyékában?
Kié is a világűr?
A „világűr mindenkié” alaphelyzetet a globális közjavak (angolul global commons) fogalma diktálja. Eszerint mindaz, ami az űrben van, mindenkit megillet. Hasonlóan a nemzetközi vizekhez vagy az Antarktiszhoz, a kozmosz javait nemzetek nem idegeníthetik el, nem foglalhatják el egymástól. A gondolat emögött az, hogy ha én elveszem tőled, neked kevesebb marad. Ez a végtelen űr kontextusában először bugyuta felvetésnek tűnhet, de jelenlegi, pár bolygót és aszterodiát elérő technológiai szintünk mellett tökéletesen teljesülő feltétel.
Erre a gondolatmenetre erősít rá az Egyesült Nemzetek Szövetségének (ENSZ) öt fő egyezményből álló keretrendszere. A kapitalizmus hódító erejét korlátozó két legfontosabb, az elsőként megkötött Világűregyezmény (Outer Space Treaty), valamint az időrendi sorban az utolsó Hold-egyezmény (Moon Agreement) az „emberiség közös örökségének” hívja a területet: utóbbi eltulajdoníthatatlan, és a nemzeti szuverenitáson fölül álló tartománynak írja le a világűrt. Nem meglepő, hogy a Hold-egyezménytől pont a legfontosabb űrhajós nemzetek maradtak távol, míg előbbit szinte az összes ENSZ-tagállam ratifikálva átültette saját jogi keretrendszerébe is.
Azonban hiába alkalmazzák az országok jogrendjükben az egyezményeket, ha azok meglehetősen foghíjasak. Természeténél fogva az ENSZ-keretrendszer sokkal inkább értelmezhető ajánlások összességének, mint egy intézmény által kötelezően betartatott játékszabálynak. Tartalmi hiányossága a főként az utóbbi évtizedben rohamosan fejlődő privátszektor iparági szabályozásánál érhető tetten, ugyanis arról nem szól a fáma, hogyan lehet mondjuk az aszteroidabányászatnál értelmezni a „minden mindenkié” alapelvet.
Márpedig az öt egyezményen kívül nagyobb, nemzetközi együttműködési rendszer nem határozza meg globális szinten, hogy mit szabad, és mit nem, az amerikai NASA és az Európai Űrügynökség (ESA) is csak a maga projektjeinek keretében dirigálhat.
Nehéz egy ekkora robbanás előtt álló iparágban rávenni a nemzeteket, hogy előre mondjanak le olyan jogokról, amikről még nem is tudják biztosan, hogy megilleti-e őket.
Nem véltetlen, hogy a jól behatárolt szabályozás még várat magára. Az űr gyarmatosítása olyan ziccer lehet, aminek nem akar egyik ország sem kapásból összekötött lábakkal nekifutni. „Nehéz egy ekkora robbanás előtt álló iparágban rávenni a nemzeteket, hogy előre mondjanak le olyan jogokról, amikről még nem is tudják biztosan, hogy megilleti-e őket” – mondja Sárhegyi István űrjogász, az űriparral foglalkozó Herius Capital alapkezelő és a Remred Space Technologies tulajdonosa.
A regulációs ellenállás már intézkedésekkel is tetten érhető. Az Egyesült Államok volt elnöke, Donald Trump rendeletben jelentette ki, hogy a világűr jogilag és fizikailag egyedülálló tartomány, amit Amerika nem tekint globális közjavak összességének, így ha előbb ők kerülnek kedvező pozícióba, magukénak tekinthetnek egy-egy területet.
Az elég hiányos egyezségrendszer és az eltérő álláspontok tökéletes hátteret festenek az államok és a vállalatok vadkapitalista versengésének. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy sokkal hangsúlyosabb szerepe van egy-egy jelentősebb űrhajós nemzet által vezetett regionális klikknek, mint az általánosan elfogadott globális keretrendszernek.
Az Egyesült Államok Artemis Accordsnak nevezett együttműködéséhez toboroz szövetségeseket (többek között Japán és az Egyesült Királyság is aláírta már az egyezményt), Kína és Oroszország már-már hagyományosan ellenpólust képez a jogalkotásban. Luxemburg az aszteroidabányászatot akarná nemzetközileg elismert keretek közé szorítani, az Egyesült Arab Emírségek űrjogi választottbíróságán várja tárt karokkal a szektorban működő privát vállalatokat.
Ugyanakkor az űripari privatizáció lehetőségét fontolgatva az állami szféra nem minden irányban kapcsolt turbóüzemmódra. Az országok befelé irányuló, magáncégeknek előírt játékszabályai is hiányosak. A szektor vezető nemzetei már több (de azért még szintén hiányos) törvényt is alkalmaznak, az államok többsége azonban a lovak közé dobva a gyeplőt szemléli a privát cégek megszületését. Pedig könnyebben születne meg a versenyszféra, ha csökkentenék a jogi kiszámíthatatlanságot, ezzel akár jelentős versenyelőnyt megragadva az egyre széttagozódóbb nemzetközi színtéren.
Milliárdosok játszótere
2019-ben még 423 milliárd dolláros bevételre számíthatott a globális űrszektor, a következő húsz évben pedig két és félszeresére nőhet a piac. A Morgan Stanley elemzése szerint 2040-re ezer milliárd dollár bevételt termelhet az iparág – összehasonlításképp jelenleg a gyógyszeripar keresete nagyjából ekkora. Ennek jelentős részét várhatóan nem az állami cégek fogják pörgetni. A technológiai fejlődésnek köszönhetően ugyanis többek között csökkennek a rakétafellövési költségek is, így a nagy tőkeigényű beruházások mellett a kisebb szereplők már nemcsak az űrből érkező hatalmas adatmennyiség földi kiértékelésébe, hanem a felfelé irányuló tevékenységekbe is becsatlakozhatnak.
A privát űripar négy fő szegmense
Miniatűr műholdak
Az elsősorban földi és űrmegfigyelő kutatásokra használt műholdak szektorában a kisebb fellövési költségeknek köszönhetően a nagyvállalati szereplők – a Virgin és a Boeing – mellett már startupok is versenyeznek. A pár száz grammtól száz kilóig terjedő tömegű műholdak eddig csak a legnagyobbaknak elérhető lehetőségeket nyitnak meg az űrkutatásban.
Megakonstellációk
Főként telekommunikációs és szélessávú internetszolgáltatást nyújtó, egymáshoz kapcsolódó, gyakran több száz műholdból álló „csillagképek”. A legnagyobb piaci szereplők Elon Musk SpaceX Starlink programja és az angliai OneWeb. Előbbi 2022-ben már Magyarországon is árulná az egyelőre 32 ezer forintért kapható, tesztfázisban lévő internethozzáférését.
Aszteroidabányászat
Egyelőre még vágyálom, a NASA azonban már teszteli a lehetőségét. Az aszteroidákból kinyert fémkészlet pillanatok alatt írhatná át a földi kínálati görbét, többek között az aranyét is. De a technológia akár a távoli úti célú, nagyobb küldetések kulcsa is lehet. A piaci szereplők azonban a még erősen fejvakarós, bizonytalan környezetben egyelőre visszavonulót fújtak.
Űrturizmus és kolonizáció
Retúrjegy az űrbe és vissza: 2021-ben már nem merész gondolat, ha akad pár millió forintunk. A gazdagok, köszönhetően a dollármilliárdosok hóbortjainak, már foglalózhatják útjaikat. Jeff Bezos és Richard Branson már élt is vállalatuk, a Blue Origin, illetve a Virgin Galactic adta lehetőségekkel, de a Tesla-vezér Elon Musk is indítja a charterjáratait. Musk azonban messzebbre menne, arra vágyik, hogy az emberiség meghódítsa a Marsot, persze a SpaceX keretében.
A space-startupok megjelenése mellett a milliárdosok játszótere is lett a kozmosz. A technokirály Elon Musk, a Virgin Group-alapító Richard Branson vagy az Amazon-tulajdonos Jeff Bezos úgy élhetik ki gyerekkori vágyálmaikat űripari vállalataikkal, hogy közben a nemzetközi piac meghatározó, elég nagy befolyással rendelkező szereplői lettek. Pénzük pumpálásával nemcsak a privátszféra versenyének irányát jelölik ki, hanem a szabályok alakításába is beleszólnak.
Persze nem ez az egyetlen iparág, ahol hatalmas költésekkel próbálnak lobbizni a nagyvállalatok, főleg az amerikai piacon. A születőben lévő, ma még állami beruházásokban gazdag szektorban azonban különösen hangsúlyos a politikai aktivitás. Aki jól mozgatja a háttérben a szálakat, nagyot nyerhet. A három óriás cégei csak az első fél évben két és fél millió dollárt költöttek lobbitevékenységekre. Musk és Bezos is összecsaptak már, a NASA holdraszállási projektjében eleinte egyedül részt vevő SpaceX-et Bezos Blue Originje támadta – sikeresen átírva egy szenátusi rendeletet.
Nemzeti együttműködés – a csillagos égig
Későn ugrunk fejest a világegyetembe, de szerencsére már itthon is észbe kaptunk, Magyarország is egyre inkább koncentrál az űriparra. A parkolópályán lévő szektor 2018-ban került át a Külgazdasági- és Külügyminisztérium hatáskörébe, megnövekedett az állami költés és a nemzetközi együttműködések számossága is. Idén augusztusban a kormány elfogadta az első magyar űrstratégiát, a cél, hogy nemzetünk csatlakozzon az űrszektor globális értékláncához, egyes területeken akár vezető szerepet is betöltve. Az Európai Űrügynökség büdzséjébe is többet adunk, belépésünkkor ötmillió eurót, idén már tizenhétmilliót fizettünk az ESA-nak. Ez a kutatói és a privátszektort is pörgeti, a költségvetési befizetés egy része ugyanis a pályázatokkal visszaigényelhető.
Kompetenciaépítés, nemzetközi programokban való fokozott szerepvállalás, jogalkotás és uniós jogharmonizáció – 62 intézkedést valósítana meg rövid távon a magyar állam űrstratégiája, hogy felzárkózzon a nemzetközi szereplőkhöz. Magyar kutatóűrhajós missziót és önálló műholdprogramot indítunk, valamint Sugárzási Tesztlaboratóriumunk is létesülhet. A kormány kutatásai szerint az iparág válságálló, és dinamikusan fejlődik, a következő években lapátolhatja a pénzt a szektor finanszírozásába.
Sosem voltunk a nagyok között emlegetett űrnemzet, így talán megmosolyogtató a jövő magyar űrgyarmatainak gondolata, vagy akár a kormány „küldjünk magyart az űrbe” programja is. Pedig kutatási kompetenciában még a nemzetközi környezetben is kiemelkedünk. A többek között a Szovjetunió Interkozmosz űrkutatási programjában kiépített ötvenéves know-how, valamint a magyar kutatóintézeti állomány nagy régiós versenyelőny lehet az űr meghódításának hajrájában. Ennek tükrében értékelődik fel a szakmai utánpótlás kérdése is, erre az űrstratégia is koncentrál.
Amiben viszont be kell hoznunk a lemaradásunkat, az az iparosodás és az ezen a területen még csak éledező hazai privát szektor. Az állami finanszírozás és tulajdonlás még kiemelkedően magas, ez azonban a nemzetbiztonsági szempontból is értékes iparágban nem meglepő, és a fokozott állami szerepvállalás nélkül nem is lehetne beindítani az űrgazdaságot. Emiatt botorság lenne elvárni, hogy a még kezdeti szakaszban járó űripar kezdettől a sajátos magyar intézményi mechanizmusoktól mentesem, kizárólag versenyalapon tudjon működni.
Pedig a még többségében akadémiai szereplőktől hemzsegő magyar űriparnak különösen szüksége van a piaci környezet megteremtésére. „A nemzetközi piacon is megfigyelhető az űripar termékesítése – mondja Sárhegyi István. – Ez már Magyarországon is elindult, a kutatásoknak köszönhetően jobb alapokról tudunk elindulni, mint a versenytársak. Például az Apáthy István által negyven éve fejlesztett Pille dózismérőt a Remrednél az Energiakutatási Kutatóközponttal közösen, piaci alapon árusítjuk az ügynökségeknek és privát cégeknek is.”
A dollármilliárdosok úgy élhetik ki gyerekkori vágyálmaikat, hogy közben a nemzetközi piac meghatározó, elég nagy befolyással rendelkező szereplői lettek.
A V4-ekkel is tartani kell a tempót, regionális szinten ugyanis kortársaink tudatosan építik az űriparukat. A csehek űrjogi szabályozásban jóval előrébb járnak (hiszen a magyar játékszabályok a van-nincs skála utóbbi részét fedik le), de a lengyelekkel ellentétben hazánkban már legalább megjelent a privát befektetői réteg. Fontos azonban ráeszmélni, hogy a verseny mellett a regionális politikai és az üzleti alapú együttműködés jelentőssége a kapitalizmus utolsó nagy háborújában felértékelődhet: az űrhajós nagyhatalmak tárgyalóasztalánál nemcsak székre, hanem erős hangra is szükségünk lesz.
