Negyed évszázadnyi fejlesztés, jelentős technológiai korlátok és az eleinte félmilliárd dolláros büdzsé többszöri áttörése után, legkorábban december 22-én lövik fel a NASA második főigazgatójáról, James Webbről elnevezett űrteleszkópot. Hatalmas nemzetközi siker lesz, ha minden a terv szerint alakul: az Amerikai, Kanadai és az Európai Űrügynökség (NASA, CSA és ESA) együttműködésében készülő távcső elődeit túlszárnyalva pillanthat bele a múltba és jövőbe egyaránt.

Közel sem rutinmisszióról beszélünk. A Webbnek másfél millió kilométer magasságban, a világűr zord környezetében kell origamiként kihajtogatnia magát teniszpálya méretű, hattonnás teleszkóppá. Nanométereken is múlhat egy kolosszális hiba és tizenegymilliárd dollár, de megéri kockáztatni – az első galaxisok és csillagok kialakulása mellett más naprendszerek bolygóin lévő élet jeleit is megfigyelhetjük.

Tükröm, tükröm
Más léptekben beszélünk stratégiai tervezésről, ha a világűrről van szó. Még pályájára sem állt – ötvenévnyi fejvakarás és fejlesztés után – a Hubble 1990 tavaszán, amikor az amerikaiak már egy éve azon gondolkodtak, mi lehet a kozmoszkutatás következő nagy dobása. Jól tették: tizennégy ország tudósainak, mérnökeinek és technikusainak negyvenmillió munkaórája, újabb huszonöt év kellett, hogy elérkezzünk a Webb-űrtávcső decemberi startjához.

Nem csak az eltöltött idő szempontjából gigászi a Webb-projekt. A Francia Guyanából induló, iskolabusznyi, 6,3 tonnás teleszkópot az ESA legerősebb hordozórakétája, az Ariane 5 juttatja a világűrbe. A távcső hatalmas, hat és fél méter átmérőjű, huszonöt négyzetméteres tükre túl nagy ahhoz, hogy beférjen egy rakétába. Ezért a mérnökök a fő műszert tizennyolc ugyanakkora hatszögre tagolták, így az origamiszerűen összehajtogatható, megoldva ezzel a szállítás problémáját.

A Webb-távcső gigantikus tükrével jóval nagyobb ugrásokra képes időgép kerül az emberiség kezébe.

Hosszú utat kell azonban még megtennie az űrtávcsőnek, mielőtt az első tudományos eredményeket elkezdhetik feldolgozni a NASA­nál. A Földtől másfél millió kilométerre, az úgynevezett második Lagrange-ponthoz kell repülnie, hogy a Föld állandó takarásában felvehesse majd Nap körüli pályáját. Az út nagyjából egy hónap, megtétele alatt hajtogatja ki magát eredeti méretére és formájára.

Az érkezés után is van még egy igen fontos dolga, műszereinek használatához ugyanis mínusz 228 °C-ra kell hűlnie. A NASA mérnökei ezután a távcső távkalibrálásába kezdenek, a tizennyolc tükröt nanométernyi pontossággal kell beigazítaniuk, hogy nagy egészként működhessenek, és csak ezután – a decemberi startot követő hatodik hónapban – láthatjuk majd az első felvételeket.

Nagy lehet az izgalom az űrügynökségeknél, hogy minden flottul menjen. Drága baki lehet, ha nem sikerül a misszió, a hivatalosan 1996-ban elindított, 2007-re tervezett projektet a technológiai korlátok és a rendszeres költségtúllépések hátráltatták, végül az eredeti, félmilliárd dolláros cech huszonnégy év alatt tizenegymilliárdosra nőtt a NASA-nál. Az ESA ehhez még 790 millió dollárt, a Kanadai Űrügynökség 158 milliót rakott hozzá.

Múltunk és jövőnk
A Webb történelmi jelentőségű felfedezések kapuját nyithatja ki előttünk. A NASA egyenesen az Apollo misszióhoz hasonlítja a távcső fellövését, a tudományos világ is hatalmas technológiai áttörésnek tartja a várt indulást: az emberiség egyik korábbi teleszkópja sem mérhető a Webb potenciáljához.

Összehajtogatva szállítják, hogy elférjen a rakétán. Másfél millió kilométeres útja alatt bontakozik ki teljesen az űrteleszkóp.

Míg a Hubble az emberi szem által látható fényt fotózta, a Webb gigantikus mérőszerei az infravörös sugárzásra specializálódtak. A nagyobb hullámhosszú infravörös sugárzás lényege, hogy képes áthatolni a sűrű molekulafelhőkön, így tovább és pontosabban lehet látni ebben a tartományban. A távoli galaxisokat is csak így láthatjuk: mire fényük eléri Naprendszerünket, a szüntelenül táguló univerzum a látható fény hullámhosszát kicsit „megnyújtja”, ezzel az átcsúszik az infravörös spektrumba.

Gyerekkorunkban sokszor hallhattuk, hogy ha felpillantunk a csillagokra, a múltba tekinthetünk vissza. Mivel a fény utazási ideje a hozzánk legközelebbi törpegalaxistól huszonötezer év, ha a Nagy Kutya csillagképet nézzük, huszonötezer évvel ezelőtti állapotát látjuk. A Webb-teleszkóp óriási tükreivel messzebbre hatolva így nézheti a jóval távolabb lévő első galaxisok kialakulását, a kutatók pedig egyszerre több galaxist megfigyelve rakhatják össze az univerzum keletkezésének lépéseit.

A Webb-távcsőhöz hasonlóan a tavaly év elejéig működő Spitzer is az infravörös tartományban vizslatta a múltat, a hatvanszor nagyobb területű tükörrel azonban most jóval nagyobb ugrásokra képes időgép kerül az emberiség kezébe. A Webb mérőrendszere olyan erős, hogy a tőle egymillió kilométerre lévő Holdon képes lenne érzékelni egy méhecske hőkibocsátását, így akár 13,5 milliárd évvel korábbra, a nagy robbanás után alig pár százmillió évre is visszatekinthet.

Nemcsak a múltba utazhatunk, a jövőnkre is fordíthatjuk a tekintetünket az űrteleszkóppal. A Webb infravörös szempárjának segítségével érzékelhet többek között metánt és vizet is, így kutathat a Földön kívüli élet jelei után. Ugyan távoli gondolat lehet még az űrkolonizáció, de következő ugrásunkra is felkészülhetünk, ha tudjuk, lábunknak hol kell földet érnie.