Vastag kőfalak, árnyas udvar, füstölgő grill, a kert végében ott csordogál az Ikva. Az Erhardt család soproni étterme a vidéki gasztronómia egyik legstabilabb szereplője, sőt a vicces kedvű osztrák borászok néha Burgenland legjobb éttermének is nevezik. Zoltán és felesége, Nagy Zsuzsanna a kenyérsütésbe is belevágtak – nem is akárhogyan.
Sopron leghosszabb utcájának legkeskenyebb részén megszokott dolog a sorban állás. Önmagában ezért persze egyetlen pékségről sem szokás írni, járvány idején meg főleg nem, de a Balfi úton mindez karanténfüggetlenül történik. Nem zsurnalisztikai túlzás – csak béna szófordulat –, hogy a vásárlók egymásnak adják a kilincset. A barokk és klasszicista házakkal övezett utcácskák sokáig marasztalják a városközpontból erre tévedőt. A hangulatos negyed egykor a szorgalmas soproni gazdák, a poncichterek otthona volt. Tehetős emberek lévén ízléses házakat építettek, a kapualjak mögött, az udvar körül önálló kis gazdasági egység volt minden telken. Ebben a negyedben talált rá egy 1773-ban épült házra és egy még régebben épült pincére az Erhardt család.
Az ezredforduló környékén járunk, a nyár közepén. A család kópházi otthonában épp együtt ebédelt az idősebb és az ifjabb generáció. Az asztalra húsleves került, utána szép sorban jött a brassói kovászos uborkával, majd palacsinta a kertben termett barackból készült házi lekvárral. Zoli, a frissen végzett gazdasági agrármérnök és szőlész-borász egy ideje azon törte a fejét, hogy idegenforgalmi közgazdász feleségével milyen vállalkozásba kezdjenek. „Azt mondták a szülők egy vasárnapi ebéd közben, hogy legyen egy étterem Sopron poncichter negyedében” – emlékszik vissza az ifjabb Erhardt arra a napra, amikor megszületett az étterem gondolata. Feleségének, Zsuzsának is tetszett az ötlet, belevágtak.
A MasterGood cégcsoport ugyan a korábbi generációk keze nyomát is magán viseli, de a világ 43 országába exportáló konszern id. Bárány László és fiai keze alatt került fel nemzetközileg is a térképre.
2006-ban balesete volt, ami időt és alkalmat teremtett id. Bárány Lászlónak az élete vagyoni értelemben vett áttekintésére is. A már korábban is sikeres út ekkor új aspektusokkal gazdagodott és tisztult is egyszerre az egyik leghasznosabb baráti tanács mentén: „A cégvagyon nem a Tiéd, hanem a cégé, csak és kizárólag a magánvagyon, ami a sajátod. Magára vessen, aki nem különít el magánvagyont.” Ezután fiaival együtt a saját vagyon kezelésének tanulási folyamatában osztalékágon kezdték felépíteni magánvagyonukat. Természetesen míg a generációs különbségek mentén ebben a két fiú merészebb volt, addig László konzervatívabb. Azt vallja, hogy mindenki csinálja azt, amihez igazán ért; számára nem volt kérdés, hogy professzionális vagyonkezelővel együttműködve állampapírban, devizában és újabban kisebb mértékben részvényekben tartja a pénzét.
A generációváltás kérdése 9-10 éve vált aktuálissá. Első körben a döntési kompetenciák átadása volt a központban. Ez a Bárány családban teljes konszenzusban zajlott, a céges döntéshozatal maradt 1/3-1/3-1/3 arányban, a céges vagyoni kérdésekben így közösen, egyenlő arányban döntenek. Minden bizonnyal a tulajdonosi rész átcsoportosítása a legnehezebb része a folyamatnak, nem is anyagi, sokkal inkább pszichológiai értelemben. „Ez a fázis jelentette a valódi kihívást” – mondja László, akit saját bevallása szerint ez viselt meg a leginkább, ám most már egyértelműen azt érzi, hogy végül sokkal többet kapott azzal az érzéssel, hogy a fiai ezt a gesztust sokszorosan viszonozták, mint amit elveszített azzal, hogy a magánvagyonából „korán” jelentős részt átadott. Ez olyan bizalmi tőkévé alakult, ami rendkívül erőssé teszi hármójuk összetartozását. Ma az osztalékokból egyaránt egyharmad arányban részesednek, a magánvagyon kérdésében pedig mindenki maga dönt. A tulajdonosi részek átcsoportosítása egy 4 éves, 3 lépésből álló tervben valósult meg, végül Lászlónál 5 százalékos tulajdonrész maradt.
Kétségek persze folyamatosan felmerültek a tulajdonátadás szinte minden elemét illetően: nem volt-e az átadás még korai, esetleg lehetett volna a fiúknak jobban kezelniük a friss felelősségeiket, mégis két fontos tényező segített számára tovább haladni: egyrészt László őszintén úgy látja, a fiainál nincs tehetségesebb utód a környezetében, másrészt vallja, hogy ha az ember rálépett egy útra, onnan már nem lehet visszafordulni, csupán az adott információk birtokában korrigálni. „Bármennyire is nagy gyakran a csábítás, az útról nem szabad letérni. Több hasonszőrű családnál azt látom, hogy vagy nincs meg a bátorság, hogy elinduljanak az úton, vagy ha elindulnak, nem monitorozzák a folyamatot és ezért térnek le róla.” Azóta havonta tartanak tulajdonosi találkozókat, és így kialakult egy őszinte és átlátható kommunikáció, ahol egyik fél előtt sincsenek rejtett forgatókönyvek.
Magánvagyona tekintetében azt vallja: „amíg az egészségem engedi, inkább a szakmai kihívások motiválnak, nem a magánva-
gyon gyarapodása”. Véleménye szerint most már a levezetés időszaka jön, ahol a komfort, szeretett felesége és a család van előtérben. Szorgalmazza büszke nagypapaként az öt unoka aktív képzését, az oktatásukat, majd a cégcsoportba való bevonásukat, ám a szülők felelősségébe nem avatkozik bele, látva, hogy fiai is ilyen szellemben nevelik gyermekeiket. Különösen fontosnak látja viszont, hogy az új generáció ne azt tanulja meg, hogy a családnak mennyi pénze van, hanem azt, hogy az miből származik, és megértse egyúttal, hogy az a cég pénze, nem az övék.
Akárki van hatalmon, Jellinek Dániel korrekten akar vele üzletelni, és nem tartja fairnek, ha NER-es üzletemberekkel emlegetik egy lapon. Az Indotek-csoport tulajdonosát a budapesti reptér felvásárlásáról, szállodáiról, leendő üzleteiről is kérdeztük. A kíméletlen jelző ellen nem tiltakozik, és határozottan állítja, hogy sose áll le, 96 éves koráig tolja a bizniszt.
Van, aki generációjának egyik legjobbjának tartja, más a kockázatmentes befektetést látja benne, megint más azért szereti, mert képei dekoratívak, gondolat is van bennük, egyszerre vizuális és kordokumentarista élmények. Soós Nóra húsz éve a festészetéből él, korán rájött, hogy felesleges mással foglalkoznia az életben.
A vírus sújtotta Amerikára hosszú, kemény tél vár, mégis van ok a reményre. Méghozzá nem is kevés. Az amerikai Forbes húsz kategóriában összeállított 30/30 listáira hatszáz fiatal vállalkozó, tudós, aktivista és művész került fel, ők mindenek ellenére töretlenül építik bizniszüket a válságban, vagy épp segítenek azt leküzdeni – akár az üzletfejlesztésben, az egészségügy frontvonalában vagy a laboratóriumokban gyógymód után kutatva. Összesen egymilliárd dollár kockázati tőkével a hátuk mögött az idei amerikai 30/30-asok megmutatják, hogy az innovációt és az ambíciót nem lehet karanténba zárni. Az amerikai listáról kilenc terület number one-jait mutatjuk be.
Ugyan egy aktuális kormányrendelet miatt visszaesett a termelőcégek értéke, a legvagyonosabb magyaroknak volt a 2020-asnál sokkal rosszabb éve is. A termelőkapacitások az első hullám alatt bevezetett megszorítások mellett épültek vissza, az exportra dolgozók pedig külön jól jártak a forint gyengélkedésével. A járvány ugyanakkor azt is megmutatta: a bajban a kapcsolati tőke bármi mást felülír. Jól látszik ez abból is, hogy az elit szállodái hamarabb és több támogatást kaptak, mint az abban (már nem) dolgozók.
