Ha már a mi nevünk van kiírva a házra

Sopron leghosszabb utcájának legkeskenyebb részén megszokott dolog a sorban állás. Önmagában ezért persze egyetlen pékségről sem szokás írni, járvány idején meg főleg nem, de a Balfi úton mindez karanténfüggetlenül történik. Nem zsurnalisztikai túlzás – csak béna szófordulat –, hogy a vásárlók egymásnak adják a kilincset. A barokk és klasszicista házakkal övezett utcácskák sokáig marasztalják a városközpontból erre tévedőt. A hangulatos negyed egykor a szorgalmas soproni gazdák, a poncichterek otthona volt. Tehetős emberek lévén ízléses házakat építettek, a kapualjak mögött, az udvar körül önálló kis gazdasági egység volt minden telken. Ebben a negyedben talált rá egy 1773-ban épült házra és egy még régebben épült pincére az Erhardt család.


Az ezredforduló környékén járunk, a nyár közepén. A család kópházi otthonában épp együtt ebédelt az idősebb és az ifjabb generáció. Az asztalra húsleves került, utána szép sorban jött a brassói kovászos uborkával, majd palacsinta a kertben termett barackból készült házi lekvárral. Zoli, a frissen végzett gazdasági agrármérnök és szőlész-borász egy ideje azon törte a fejét, hogy idegenforgalmi közgazdász feleségével milyen vállalkozásba kezdjenek. „Azt mondták a szülők egy vasárnapi ebéd közben, hogy legyen egy étterem Sopron poncichter negyedében” – emlékszik vissza az ifjabb Erhardt arra a napra, amikor megszületett az étterem gondolata. Feleségének, Zsuzsának is tetszett az ötlet, belevágtak.