Kínai férfi csukott szemmel, arcán maszk, fején sapka, azon egy csuklya és minderre még ráhúzva egy arcvédő plexipajzs – a Pánik című kép 2020 tavaszán készült. A központi figurát aligha kell magyarázni, azonnali, erős reakció arra, amit a Föld lakói egy évvel ezelőtt elkezdtek átélni. Egy másik festmény, a két méter átmérőjű Zeitgeist (Korszellem) néhány hónappal korábbi, ezen egy szárnyát szélesre kitáró pillangó lengi be a világot, a tarka, vibráló háttér miatt lehetne derűs is, ám a lepke koromfekete, hatalmas, és halálfeje van – ahogy sok művész hiperérzékeny szenzora, Soós Nóráé is hamarabb jelzett, mint ahogy a világjárvány beütött.
Elsőre megüt és feldob a vizuális élmény, a részletekre fókuszálva kibomlanak az asszociációk, behúz a mélység.
„Amikor elkezdtem ezt a sorozatot, még sehol sem volt a vírus, de valami olyasmit éreztem, mintha az emberiség egy túlságosan gyors vonaton robogna, hogy ez a vonat furcsa és félelmetes irányokat vesz, és nem biztos, hogy tudunk lassítani vagy leszállni róla” – mondja Nóra. Ebből táplálkozik legújabb, az elmúlt két évet felölelő, és néhány hónapja a bezárt Műcsarnok üres termeiben kiállított ciklusa. Címéül egy többértelmű német szót, az Absturz-ot választotta, ez egyszerre jelenti a zuhanást („mert épp ilyen létállapotban volt szerintem a világ”), és a bukást, amivel mintha előre megadta volna magának a pofont, amit az élet aztán elhozott.
Két évig készülni egy kiállításra, húszévnyi tudást belesűríteni egy friss és koherensen összeállított anyagba, öt év után 18 erős képpel megmutatkozni a Műcsarnok nagytermében, majd nézni, ahogy alig egy héttel később bezár minden múzeum a járvány újabb hulláma miatt – nem kell hozzá átlagon felüli empátia: keserves lehet. Tavaly október végén éppen ez történt Soós Nóra és több más kortárs művész kiállításával. Hiába tervezték úgy, hogy legalább három hónapig látogatható lesz, ha idén februárban sem nyithatnak ki a kiállítóterek, akkor úgy kell lepakolni és hazavinni a képeket, hogy ennyi volt, ezt így, egyszerre aligha láthatja újra a közönség.
…
A pasaréti műteremlakásban hamar közel kerül az ember a művészethez. A barátságos, emeleti stúdió minden falán és a földön egymáshoz támasztva Soós Nóra-képek, koraiak, frissek, már eladottak, de a Covid miatt ott rekedtek vagy félig készek. Néhány perc elég, hogy átjöjjön, mitől egészen egyedi ez a világ: a bátor, harsogó színekkel megfestett absztrakt alapokon újabb, figurális rétegek, visszatérő motívumok és metaforák, többrendbeli idő- és gondolati síkok egymásra festve.
Soós Nóra: A szabadság vezeti a népet, 2014 olaj, vászon, 100×150 cm
Soós Nóra: A vakok országa, 2020 olaj, vegyes technika, vászon, 120×160 cm
Soós Nóra: Pánik, 2020 olaj, vegyes technika, vászon, 50×50 cm
Elsőre megüt és feldob a vizuális élmény, a részletekre fókuszálva kibomlanak az asszociációk, behúz a mélység, és megértem, miért mondta például Virág Judit galériatulajdonos előzetesen Nóráról, hogy „ez egy eredeti stílus és jelrendszer, sok ötlettel, humorral és azzal a képességgel, hogy nagyon jól reflektál a korra, amiben él. Ráadásul nagyon szerethetők a képei, egyszerűen jó velük egy térben létezni.”
Nóra szinte kislányos cserfességgel mesél a vásznakról, közben cikázva teát szervíroz, és ha hagynám, ugyanannyit kérdezne ő is rólam, mint én róla. Őszintén kíváncsi a világra, és ez minden képéről árulkodik, szívesen kap és ad látleletet a korról, ami körülveszi. Az egyiken a klímaszorongás és a környezetszennyezés hagyott lenyomatot (öt alak szörfözik egy sivatagban, körülöttük homokba süllyedt halványabb homokórák és néhány szénnel rajzolt PET-palack), egy másikon a menekültválság (jobbra kajánul vigyorgó színes m&m’s cukorkák, mint a nyugati csábítás, alul szénnel felvitt afrikai tömeg beburkolózva vonul), egy harmadikon csillogó nagybetűkkel középen végigfut a felirat: transparency. Utóbbi nemcsak a technikára – az egyes rétegek tisztán látható egymásra épülésére, az átlátszó alakokra – utal, hanem mindarra, amiben Nóra hisz. „A festészet szabadság, a szabadság demokrácia, a demokrácia transzparencia, a transzparencia festészet.”
A stúdió másik, kisebb szobájában több száz, ha nem ezer festékestubus akkurátusan halmokba rendezve, képkeretek, ipari mennyiségű ecset és Nóra férjének, Győri Mártonnak a képei. Alkotó- és házastársak ők ketten, együtt élnek és dolgoznak szinte azóta, hogy az egyetemi felvételin 1999-ben megismerkedtek. Szokatlan helyzet, próbálnám is kiszimatolni a rivalizálást, de másfél óra után hitelesen hangzik, amikor mindketten azt mondják, közöttük olyan nincs. „Mi Marcival egy csapatot alkotunk, ezt nagyon határozottan felépítettük és működtetjük, segítjük egymást, de kezdettől eldöntöttük és megbeszéltük, hogy művészileg külön úton járunk. És tényleg ő a legnagyobb drukkerem” – mondja Nóra.
Független, sikeres, magukat önállóan menedzselő alkotók mindketten, még ha a függetlenséget egy kicsit más skálán is értelmezik. „Én kakukktojás vagyok a szakmában, egyáltalán nem érdekel a képzőművészet hierarchiális része, a díjak, a kiállítások, a közeg vagy a versengés – mondja magáról Marci úgy, hogy körülbelül húsz éve ő is a művészetéből él, neki is megvan a stabil közönsége, vevőköre. – Egyszerűen imádom a festészetet, jó érzés, ha valakinek tetszenek a képeim, de szeretem megválogatni, hogy ki láthatja azokat. Nórinak meg óriási rajongója vagyok, örülök, ha minél sikeresebb.”
Ehhez meg is próbálja hozzátenni a részét minden fronton. Vagy úgy, hogy kiüríti Nórának a műtermet, és előkészíti a terepet, ha valami nagyméretű munkához kell a hely, vagy beszerez egy hosszú radiátorecsetet, ha látja, hogy felesége nehezen éri el a földre fektetett háromméteres vászon közepét, de legfőképp önjelölt menedzserként vagy PR-esként lép fel. Kapcsolatokat épít, telefonál, sajtómegjelenéseket intéz (nem magának), és kicsit sem zavarja, ha a megszokott kelet-európai félszegség helyett inkább rámenősnek tűnik.
Nóra közben pályája eleje óta kapja a szakmai elismeréseket (Barcsay-nívódíj, Strabag-díj, Junior Príma díj csak néhány a sorban), hosszú listája van az egyéni és csoportos kiállításairól itthon és külföldön (Németország, Svájc, Ausztria, Törökország, Párizs, New York, Peking), ezek a visszaigazolások és az érzés, hogy a szakma figyel rá, neki bevallottan fontosak.
Néhány éve szándékosan eltávolodott attól az általános hozzáállástól, hogy egy képzőművész mögé feltétlenül kell egy jó galéria, mert az mindent intéz, levesz a válladról, visszaigazol, reprezentál, elhelyez és árat képez.
„Egy kicsit bent, kicsit kint” alapon viszont nem tartozik egyetlen hazai galériához sem. Néhány éve szándékosan eltávolodott attól az általános hozzáállástól, hogy egy képzőművész mögé feltétlenül kell egy jó galéria, mert az mindent intéz, levesz a válladról, visszaigazol, reprezentál, elhelyez és árat képez. Volt, hogy egy-két évig kizárólagos szerződés kötötte az acb Galériához, majd a Viltin és a Faur Zsófi Galériával dolgozott, aztán eljött a pont, amikor azt érezte, a szabadság és a függetlenség fontosabb, mint az intézményi háttér. Ehhez persze az is kellett, hogy addigra legyen akkora neve, rajongói és gyűjtői köre, hogy ezt megtehesse. „Egyértelműen a topban van, generációjának egyik legkiemelkedőbb művésze” – helyezi el Nórát Virág Judit.
Elhivatottságból, lelkesedésből és ösztönösen működtetett menedzsmentpárosuk révén Nóra nem érzi úgy, hogy profi galerista nélkül kevesebbekhez jutna el a művészete. Egyik bevált módszerük az évente kétszeri „szalon”, amikor is – ha nincs Covid – megnyitják a stúdiót, régi és újabb vevőik, potenciális és törzsgyűjtők megnézhetik az újdonságokat, találkozhatnak Nórával és a képeivel. „Ilyenkor az a cél, hogy közel kerüljünk a közönségünkhöz, beszélgessünk velük, közben senki se feszengjen, és én se érezzem magam vákuumban” – mondja Nóra, és bár sosem voltam ilyen szalonon, a feszengést garantáltan kizárom.
Megismerni egy művészt, látni, ahogy alkot, személyes benyomást szerezni róla – szinte biztosan hozzátesz a művek értelmezéséhez és talán az eladásokhoz is. Gerendai Károly Sziget-alapító, több éttermet, köztük Michelin-csillagos helyeket jegyző gasztrovállalkozó eddig hat-hét képet vett Nórától a különböző korszakaiból, és ő sem csak azt mondja, hogy a „színhasználat, a témák, a mondanivaló, a méretek és a változatosság” miatt gyűjti a képeit, hanem mert „a stílusa könnyen felismerhető, egyedi, a képeit jó nézegetni, általában kifejezetten jó hangulatuk van és szerethetőek, csakúgy, mint a képek mögött álló művész személyisége”.
…
A Vas megyei vépi gyerekkor és a szombathelyi kisképző után frissen végzett budapesti egyetemistaként Nóra pályája gyorsan repülőrajtot vett. Az elején ugyan azt látta maga körül, hogy sokan légüres térbe kerülnek, „a legtöbben elmennek gázórát leolvasni vagy tanítani, és folyton azt hallod, hogy kislányom, nem fogsz ebből megélni”, de Gálik Zoltán, a Szombathelyi Képtár akkori igazgatója rögtön bedobta a mélyvízbe. Felkérte egy nagy bemutatkozó kiállításra, Nórának így néhány hónap alatt meg kellett festenie ötven-hatvan képet, hogy megtöltse a több száz négyzetméteres kiállítóteret.
Férjével, Győri Mártonnal erős és összeszokott csapatot alkotnak. Alkotó- és házastársak, egymást és magukat is menedzselik.
Erős kezdés volt. Ez volt az Én-teriőr című sorozata még inkább hétköznapi, az életteréből táplálkozó témákkal („meg akartam mutatni, hogy egy festő nem ufó”), de már ott volt mindegyiken az az egyedi hang – a nonfigurális festészetbe beemelt figurákkal és az egymásra festett áttetsző rétegekkel –, amiről ma is felismerni a képeit. Ott volt a bizonyíték, hogy ez bizony kitölti a napjait (Soós Nóra 0–24 órában festő, ahogy ezt egyik képének címéül is választotta), és az is eldőlt, hogy nemcsak a kritikusoknak vagy a díjakat osztogatóknak tetszik a művészete, hanem azoknak is, akik a képei láttán előveszik a pénztárcájukat.
Bretus Imre, az egykori Tat Galéria alapítója és egy időben a Volksbank művészeti tanácsadója maga is szervezett csoportos kiállítást Nórának a 2000-es évek közepén, távolról követi a munkáját. Szerinte a fiatal, frissen végzett művészek körül általában nagy a pezsgés, de tartósan a felszínen tartani magukat nagyon kevesen tudják. Professzionális, főállású képzőművészt pedig még kevesebbeket ismer, mert bár „nagyon nemes dolog, sokszor úri passzió, csak ebből szinte lehetetlen megélni”.
Nóra ma azt mondja, neki is voltak nehezebb periódusai, de sohasem kellett más munkát vállalnia. A legjobban azt értékeli, hogy mindenkitől függetlenül és szabadon alkothat, mindig azon, ami aktuálisan mozgatja, és az utóbbi öt évben már az anyagiak miatt sem kell aggódnia. Jelentősebb képei ma több milliós áron és gyorsan találnak gazdára, a skála körülbelül 150 ezer forintnál indul, a teteje eddig egy hatmilliós tétel volt. Meghökkent volna, ha ezt valaki a főiskola (ma egyetem) évei alatt megjósolja neki, amikor például a műtermükbe bejáró takarítócég vezetője jó szemmel kiszúrta több festményét a „Befestékeződés” korszakból, és megvette az első képeit.
Ekkortájt nemcsak vászonra dolgozott, hanem szinte mindent befestett maga körül, használati tárgyakat, asztalt, széket, különösen cipőket, a cipők aztán sok képén visszaköszöntek. „Bejött a műtermünkbe, teljesen odavolt, és mutogatott, hogy ezt, és ezt, és ezt megvenné. Kész képek voltak, fontos képek” – mondja Nóra, majd az is kiderül, hogy amiért akkoriban 150–200 ezer forintot kérhetett el, azt ma egy kisebb méretű rajzzal megkeresi. Nem véletlenül mondja Bretus Imre, hogy Soós Nóra befektetésnek is viszonylag kockázatmentes választás, szerinte 70–80 év múlva körülbelül olyan lesz, mint ma egy Scheiber Hugó.
Izgalmas lenne végigkövetni, pontosan mely kiállítások, nemzetközi tárlatok vagy megjelenések húzták Nóra ismertségét és képei értékét, hogy mikor, hova kerültek munkái, miért gyűjti például a Commerzbank, a Raiffeisen, a CIB, a K&H vagy a bécsi Bank Austria a képeit, ám legalább annyira izgalmas, hogy miként tágult körülötte a világ. A hétköznapi témák – élettere, férje, gyerekeik – mellett megjelentek a női nevű amerikai hurrikánok, a szeptember 11-i terrortámadás New Yorkban, a tálib harcosok, a 2008-as világgazdasági válság ihlette buborékok. Egyre inkább belefolyt a világ a képeibe, festményei egyre erősebb kordokumentumok, egyik legújabb gyűjtője is éppen ezért talált rá.
Hónapok óta a Műcsarnok üres termeiben lógnak Nóra friss képei
Ott volt a bizonyíték, hogy ez bizony kitölti a napjait (Soós Nóra 0–24 órában festő, ahogy ezt egyik képének címéül is választotta), és az is eldőlt, hogy nemcsak a kritikusoknak vagy a díjakat osztogatóknak tetszik a művészete, hanem azoknak is, akik a képei láttán előveszik a pénztárcájukat.
„Alapvetően korunk társadalmi problémáira reflektáló és erős társadalmi üzenettel rendelkező műveket gyűjtök. Nóra képeinek túlnyomó többsége ilyen” – mondja Kacsuk Péter, aki az elmúlt hónapokban három Soós Nóra-művel bővítette körülbelül kétszáz darabos képgyűjteményét. A SZTAKI informatikus professzora és kutatója a társadalmi üzenet mellett a figuratív ábrázolás miatt is nagyra tartja Nóra művészetét, szerinte ugyanis sokkal nagyobb teljesítmény olyan területen újat mutatni, amit már több ezer éve művel az emberiség. Hogy mindezt élénk, szinte harsogó színvilággal teszi, és ezáltal vidámságot és optimizmust üzen a legdrámaibb képeivel is, azt külön értékeli. Pláne, hogy a Műcsarnok faláról az egyik legjobb kép már hozzá kerül haza.
