Alkotóegyetemmé válik a Budapesti Metropolitan Egyetem. A fogalom mögött egy sok éves, a hazai felsőoktatásban példa nélküli koncepcióváltás áll, középpontjában a hazánkban egyedülálló portfólió alapú oktatási rendszer bevezetésével. Dr. Tóth Ágnes, az egyetem elnök-vezérigazgatója elmondta, a METU-n a diákok mellett a tanárokat is folyamatosan képzik, a cél a diploma után minél jobban hasznosítható gyakorlati tudás átadása, és az egyetemi oktatás alkalmassá tétele a jelen és a jövő kihívásaira.
„A márka, amit építünk, a Metropolitan Egyetem maga, amihez most találtuk meg azt a kifejezést, ami a legfontosabb értékeinket egy szóban meg tudja jeleníteni” – kezdi dr. Tóth Ágnes, a Metropolitan Egyetem elnök-vezérigazgatója. „Az Alkotóegyetem kifejezés – ahogy a mögötte álló, több éves munkával felépített egyedülálló oktatási koncepció is – »belülről jön«, az oktatókkal közösen fogalmaztuk meg. Mindkét egyetemi karunk szellemiségét kifejezi: nem csak a Művészeti és Kreatívipari, de az Üzleti, Kommunikációs és Turisztikai Karunk oktatói is alkotásként tekintenek a tevékenységükre. Az Alkotóegyetem kifejezéssel azt deklaráljuk, hogy a célunk ezt az alkotóképességet erősíteni a hallgatókban.”
„Az Alkotóegyetem fogalom bevezetése csak egy lépés az úton, ami nem most kezdődött és nem most ér véget” – mondja a vezérigazgató. „E mögött egy teljes módszertani váltás áll, amely sokéves előkészítő munka után most teljesedett ki. A váltás célja az egész oktatási rendszerünket – a tananyagtól az oktatókon át a képzések felépítéséig – úgy átformálni, hogy hallgatóközpontúan és minél hatékonyabban tudjon gyakorlati tudást és kompetenciákat átadni a diákoknak.”
A METU hallgatói portfólió alapú oktatásban vesznek részt. Ebben az oktatási rendszerben minden diáknak a kezdetektől épül egy személyes portfóliója, amibe a tanulmányai során megszerzett, munkaerőpiacon értékelhető készségeket és tudást tudja összegyűjteni. A módszer célja, hogy feloldja a „tapasztalt pályakezdő” ellentmondást, és már az egyetemen olyan tudást és tapasztalatot adjon a hallgatóknak, amit a diploma után nem kell még egyszer, immár „élesben” megtanulniuk. Ennek érdekében az oktatók jelentős része gyakorló szakember, az üzleti szféra különféle területeiről.
Igaz történetek a gondoskodási válságról. Az Örkény Színház új előadásában – pillanatnyilag streamelt verzióban – a színészek mellett hétköznapi hősök kerülnek reflektorfénybe. Ápolónő, idősgondozó, szociális munkás, lelki segélyszolgálatos, hospice-os nővér és társaik az alulfinanszírozott ellátórendszerből, akik nélkül leállna az ország, mégsem kapnak elég figyelmet, rangot. Most legalább egy pici jut nekik ebből, a színpadon.
„Valcz Edit vagyok, idősgondozó. Jelenleg holokauszt-túlélőket, illetve gulág- és munkatábor-túlélőket gondozok a családtagjaikkal együtt. Hát mit mondjak, nagyon szeretem csinálni” – így mutatkozik be a Kiváló dolgozók című darab elején az egyik szereplő. Aztán jönnek a többiek, nem színészek, hanem a civil társadalom tagjai: egy bába, egy intenzív-szakápoló, egy speciális gyermekotthonban dolgozó gyermekfelügyelő, egy hospice-nővér, egy otthonápolásban érintett anya, egy alkoholrehabilitációs intézet vezetője, aki eredetileg pszichológus, egy telefonos lelkisegély-szolgálatos, egy hajléktalanellátásban dolgozó, illetve egy demens betegekkel foglalkozó nővér. És a vallomásaik, visszaemlékezéseik lehetetlen szabályokról, munkahelyi harcokról, örömről és gyászról, a születés csodájától a demenciáig.
„Olyan embereket mutatunk be, akik annak ellenére, hogy hasonló problémákkal küzdenek, mégis buborékban, másoktól elzártan, mindenféle szupervízió nélkül, kiégésnek erősen kitéve végzik munkájukat, és sokszor tapasztalatcserére sincs lehetőségük. Akik ha olyan bizalmi légkörbe kerülnek, ami rangot ad nekik, igenis szívesen megnyilvánulnak, és szükségük is van a figyelemre, hiszen azt a társadalomtól és a döntéshozóktól nem kapják meg” – mondja a civil szereplőkről Boross Martin, a darab rendezője.
Siránkozásról persze szó sincs, a szereplők jó adag humorral, öniróniával és hatalmas emberséggel mesélnek hivatásukról, kemény mindennapjaikról. Görbicz Adria, a bába például elsüti ötéves fia poénját, aki szerint édesanyja egy gát-véder, míg Csengei Andrea, a szociális gondozó elmondja, hogy guberált a közös ruhásszekrényből egy férfipizsamát, és rábeszélte a demensotthon vezetőségét: hadd legyen az az új munkaruhája, mert sokkal közelebb érzi benne magát a lakókhoz.
A segélykiáltás kórusa Boross Martin, a Stereo Akt progresszív színházi csoport művészeti vezetője gyakran készít a valóságból merítő, dokumentumanyagokat használó előadásokat, amikben hétköznapi embereket állít színpadra, sőt a színészek is részben önmagukat adják. Amikor tavaly felkérte őt Mácsai Pál, az Örkény igazgatója, hogy rendezzen valamit az általa képviselt színházi megközelítéssel, általánosságban a munka világáról kezdett gondolkodni.
Guberált a közös ruhásszekrényből egy férfipizsamát, és rábeszélte a demensotthon vezetőségét: hadd legyen az az új munkaruhája, mert sokkal közelebb érzi benne magát a lakókhoz.
A koronavírus-járvány első, tavaszi szakaszában alakították ki konkrét koncepciójukat Neudold Júliával, az Örkény ifjúsági és közösségi programjának vezetőjével, valamit Szabó-Székely Ármin dramaturggal: a gondoskodási válságra fókuszálnának a produkciójukban. Elkezdtek szereplőket keresni a segítő szakmákból, olyanokat, akiknek a munkáját evidenciának gondolja a társadalom, ezért nem beszélünk róluk eleget. A száz jelentkezőből végül több körben tízet választottak ki. „A velük készült interjúk során kialakult a motívumoknak az a láncolata, amiről szerettünk volna beszélni, a végleges szövegkönyvet pedig a próbafolyamat alatt állítottuk össze – mondja Martin. – A próbákon sokat dolgoztunk rajta, hogy tudják önmagukat adni. Az volt a legnehezebb, hogy olyan természetesen mondják el a saját szövegeket, mintha baráti közegben, spontán hangzanának el.”
Az előadásban persze színészek is vannak, de most nem ők a főszereplők, hanem abban segítenek, hogy a civilek történetei meg tudjanak jelenni a színpadon. Például az idősgondozó napi rutinjának bemutatásánál ők az otthon lakói, aztán eljátszanak egy csoportterápiás jelenetet, máskor az énekkart alakítják. Az egyik jelenetben a Facebookról vett apróhirdetéseket olvasnak fel, amelyekben családtagjaikhoz keresnek gondozót az emberek. „Ők a segélykiáltás kórusa” – mondja Martin.
Aztán van egy szellemes rész, amikor a színészek a szakmájukról beszélnek, magukat játsszák. Először lobbiznak a hivatásuk mellett, megpróbálják rábeszélni a nézőt, majd azonnal lebeszélni. „Mácsai is lehet az apád, mint nekem a Bernhardi ügyben… Bármit kipróbálhatsz” – csábít először Novkov Máté, színész, majd jön a negatívum: „A saját életedet nem fogod tudni beosztani, délután kettőkor a próbatábláról tudod meg, hogy másnap mit csinálsz. Most harminc vagyok, de ez lesz ötvenéves koromban is.”
Farkas Tamás elmeséli, milyen a 18. születésnap a gyermekotthonban: „Megkapja az auchanos tortát, aztán papírokat aláírni, bőrönd a kézbe, azt csá, lehet indulni, oldd meg a többit.”
Ebben a jelenetben elmondják a dilemmáikat a civil szereplők is. Farkas Tamás, a fóti gyermekotthon gondozója például – az egyetlen férfiszereplő, hiszen az összes többi gondozó nő – azt meséli: gyermekfelügyelőként azonnal kipróbálhatja az ember, mennyire bátor és kemény. És ha nem válik be az első napon, „kimászol az ablakon, gyönyörű ősfás környezet, három tó, leülhetsz horgászni. Vesztenivalótok nincs, a pénz kicsi, a kockázat nagy. De ha egy kicsit is parásak vagytok, akkor legyetek inkább színészek.”
A novemberi streampremier után a decemberi előadás már felvételről ment, hiszen a szereplők veszélyeztetett emberekkel is dolgoznak, ezt a kockázatot a színház érthető módon nem akarta vállalni. Az első lépés az élőség felé jövőre az élő stream lesz, aztán ha vége lesz a járványnak, közönség előtt is újra műsorra tűzik a Kiváló dolgozókat.
Még a második generációs családi cég is ritka itthon, az meg pláne, hogy már a harmadik nemzedék is ott üljön a vezetésben. A Schiller csoportnál a generációk váltása leképezte a cég fejlődését: az apa megalapította, a fiú középvállalattá fejlesztette, az unoka épp nagyvállalattá formálja a családi vállalkozást. Üzleti portré egy bő negyvenéves, prosperáló vállalatról az alkatrészszagú gumijavítótól a 24 milliárdos árbevételig.
Fehér falak, határozott élek, fény és letisztultság, majd óriási üvegtábla, előtte hosszú, párnázott pad. A kinti perspektíva húzza a szemem, festői őszt látok, bent Instagram-biztos irodadizájnt. Ránézek Lévai Bálintra, és elismerően bólintok, dicsérem a kilátást. Menj közelebb – mondja csibészséggel a hangjában. Ahogy az ablakhoz érek, és a látótér a messzi távol alatt a közeli szomszéd telkével egészül ki, roncsautók, rozsdás buszok […]
A Stelázsinál vásárlók tudják, hogy nincs croissant és spanyol sonka, és azt is elfogadják, ha márciusra elfogy a málnalekvár, hiszen mindenből korlátozott mennyiség van. Ahogy a nagymamánál is.
Mindketten (félig) pályát váltó színészek, egyikük csak elvonulva tud írni, másikuk élvezi a filmkészítés logisztikai teendőit. Mundruczó Kornél és Wéber Kata „nem hordják egymást kalapdísznek”, és hiába a már patinás életmű, nem csak az alkotás az életük. Pieces of a Woman című új közös filmjük január 7-étől látható a Netflixen.
