Úgy meg vagyunk illetődve attól, hogy tényleg felszállt velünk a repülő – miután mint mindenkinek, aki egy ilyen cikkbe belekezd, számtalan Agárdnál merészebb utazási tervünket döntötte romba 2020 –, hogy elsőre nem is merjük bevenni a belvárost. Taxival szeljük át az éjszakai Portót, az autópályahíd – mint a képeslapokról ismerős összes – szédítő magasságban feszít a város és a Douro folyó torkolata fölött. Miramarban, egy óceánparti, kertes elővárosban tesz ki minket a sofőr: távolságra Szentendre, hangulatra egy sós levegőjű Balatonföldvár, ahol a kívülről csempézett tornácok mellett váratlan sűrűséggel bukkannak fel jelei annak, hogy Portugáliában nagyobbat ment a Bauhaus, mint Zugligetben.

Ez akkor is élmény, ha egyébként a likőrös vonal nem annyira zsánere valakinek.

Mint azt a másnap a korzón araszoló kabriók számából és későbbi beszélgetésekből összerakjuk, az iménti hasonlatok mindegyike stimmel, és sikerült a helyi kisgyermekes marketingigazgatók és más középkorú yuppie-k kedvenc elővárosát telibe lőni. Itt meglepően precíz social distancing gyakorlatot mutatnak be a fövenyen a Portóból kihévező víkendezők két sziklatömb és homárétterem között. Egy álló napig nézzük őket, közben tőkehalat, krumplit meg tejszínes polipot majszolunk, és a harminc négyzetméteres kisboltból horgászott random négyeurós (tökéletes) fehérborral olajozzuk be az atlanti naplementét.

Angol pompa Portóban
Azt előre sejtjük, hogy Porto magasan legjobbra értékelt szállodája, a grandiózus The Yeatman ezek után nem lesz pokoli egy élmény, de azt azért én mindig szkepszissel hallgatom, amikor egy szállodáról azt mondják, hogy önmagában a hotelért érdemes elutazni oda, ahol van. Ehhez képest a The Yeatmannel tényleg az az egyetlen probléma, hogy annyira lenyűgöző helyszín a Portóban levéshez, hogy az ember hajlamos tőle nem nagyon megnézni Portót magát. Egyszerre arisztokratikus az évszázadok óta a portugálokkal boltoló tulajdonos angol családot bemutató, historizáló szalonnal, és kényelmesen modern, hiszen valójában 2010-ben épült.

Nagyon slendrián analógiával a város északi partja Pest: itt vannak a piacok, a pályaudvarok, a Bolsa-palota és körülötte az előző évszázadokban sűrűn beépült negyedek, amelyek egyébként építészetileg inkább angolszász, mint mediterrán országokat juttatnak az ember eszébe. Az északi rész abban a folyópartban végződik, ami a Portót ábrázoló képeken szerepelni szokott. A szemközti dombra épült The Yeatman hatalmas teraszairól pedig pontosan ez látszik, csak az ember a szobájában, a kilátástól el nem falazott kádjában vagy éppen a hotel ikonikus panorámamedencéjében heverészik közben, netán valamelyik városra néző étteremben eszi végig másodszor az étlapot.

Két étterem ad vacsorát a birtokon: a Gastronómico két Michelin-csillagos, ezer apró fogásos, habokkal varázslós, az ehhez illő formalitásokkal, de a bisztrós Dick’s Bistro & Barban is ugyanaz a főséf, aki itt először rákkal és kanállal vágható tőkehallal, aztán grillezett húsokkal tömi tele vendégeit ugyanazon este folyamán. Aki borért jött Portóba, az a masszív, egész Portugáliát lefedő, ritka évjáratokat is tartó borterem előtt sem fog tudni csak úgy elmenni.

A déli partot, ahol a The Yeatman áll, nem hívnám Budának, mert helyesen Budafok: itt nézik a folyótorkolatot az óriási pincehangárok, ahol a portói bort évszázadok óta érlelik. A hangárok tetején az olyan ismerős cégérek, mint a Graham’s vagy a Sandeman mutatják az utat az átránduló turistáknak, és a parton is van pár galéria meg kávézó, de amíg bele nem nyitották a hotelt a negyed közepébe, annyira volt kurrens vidék, mint az albertfalvai lakótelep.

A portói itt nem földrajzi, hanem műfaji megjelölés, a likőrrel erősített, általában édes helyi italra utal, amitől városszerte bódultak a megmaradt amerikai turisták. Leginkább vacsorák végére, sajt vagy desszert mellé illik, akkor is, ha sokan és elszántan próbálják ártalmatlan aperitifnek eladni.

Ez épp a 2020-as évben változott volna nagyot, ha közben nem áll le a világ, így viszont kényszerű tesztüzemben indult el nyáron a modern múzeumokat és laza éttermeket egykori ilyen hangárokba tömörítő World of Wine (ha úgy tetszik, a portói Millenáris). A minket kalauzoló sajtós egyszerűen csak azt mondja: mindenki egy hétvégére jön a városba, úgyhogy ezt a helyet azért építették, hogy az átlag kettőből három nap lehessen.

A kínálatból a múzeumok a jóval erősebbek: a Porto-történetit járva elcsodálkozunk, hogy egy magáncég üzemelteti, és csak most építette meg a gazdag múltú kereskedőváros LED-es térképekkel, kevésbé ismert fordulatokkal és bejárható villamoskocsikkal teli múzeumát. A Chocolate Storyban kakaóbabot rágcsálunk, és ha akarnánk, önthetnénk bonbont. A parafásban (igen, a parafásban: parafa = Portugália) megkeressük a felhasznált parafát az űrsiklókban, és erősen elgondolkodunk azon, hogy nem lehet az életet parafából készült laptoptok nélkül folytatni. A névadó borosban pedig az őshonos portugál szőlőfajták bájos ábrázolásában és a borvidékek építészetét, hangulatát megidéző szobákban lehet elveszni. És akkor mi, kisgyerekkel még le sem álltunk kóstolni a végén.

Apropó, hangárokban bolyongás: a múzeumokat elhagyva a klasszikus portóiérlelő üzemekből mi a Taylor’sét nézzük meg, ha már azonos a tulajdonosa a szállodáéval, és az utca túloldalán van. Azoknak is érdemes rászánni egy ilyenre egy órát, akik nagyon sok acélkádat és öt hektoliteres fahordót láttak már életükben borászatoknál, mert itt mást fognak. Ez akkor is élmény, ha egyébként a likőrös vonal nem annyira zsánere valakinek.

Túl a belvároson
Az már kevésbé egyértelmű, hogy a Douro folyó Portónál nyíló völgyét mindenkinek látni kell-e. Likőrfanoknak, mondhatni, kötelező, hiszen itt terem az a szőlő, amiből az alapbor készül, és a szőlőtermelés helyszínén lerészegedni mindig spirituálisan más élmény, mint nagyvárosi kóstolóboltokban. A teaültetvény-szerűen, lépcsőzetesen teleültetett, szorgos kezek (és a kezek alá dolgozó nagyobb mennyiségű dinamit) munkájával formált dombok és a köztük kanyargó folyó látványát sem adják vissza méltóan a fotók, viszont a tájnak nézése hajóval és retró panorámavonattal is egynapos kirándulással megoldható Portóból.

Hogyan lehet az, hogy Budapesten minden második Michelin-csillagos séf portugál? Hát úgy, hogy bizonyos alapok nagyon erősek.

Aki annyira kattog a birtokokra, hogy hozzánk hasonlóan mégis inkább autót bérel (hogy nyakába vegye a többhetes online birkózást a portugál magánautópálya-rendszer teljesen átláthatatlan fizetőplatformjaival), az nagyvilági módon a The Vintage House-ban alhat, a Douro-völgy fővároskájának (valójában inkább főutcájának) számító Pinhãóban. A völgyet övező hegyek még egyből Porto után felfognak mindennemű óceáni széláramlatot, úgyhogy a völgyben mindig tíz fokkal melegebb van, mint az óceánparton.

Ez a szőlőnek jó, és aki szeret a forróságban váratlanul pálmafás, luxusautós, medencés középbirtokra bukkanni, aminek olyan a hangulata, mint egy semmiből feltűnő dekadens minigyarmatnak 1960 körül, a nevezett hotelben annak is nagyon jó lesz. De ha már úgyis van autó, kisvilágibb módon megannyi szőlőbirtokon van szállás vacsorával, és ha már úgyis bolyongás: aki déli parti birtokokat vesz célba, annak érdemes megállni a lamegói Nossa Senhora dos Remédios templomnál, és megnézni a városból odáig vezető 686 míves lépcsőfokot.

Az egyik félreeső quintán töltött pár napos ejtőzést örülök, hogy beleszőttük a magunk tíznapos útitervébe, de ha hosszú hétvégéről van szó, a pótolhatatlantól azért ez messze van, a lényegét egy lugasban elköltött ebéd is kiadta volna. Portóba visszatérve mi illedelmesen körbecsatangoltuk a mostanában a pesti belvároshoz hasonlóan kiürült turistás pesti oldalt, ahol vállaltan barbár család módjára kisgyerekkel kihagytuk a tőzsdével, angol befektetőkkel és világkereskedelemmel ékes Porto-hőskor szimbólumának számító Bolsa-palotát. Csak a Covid-időkben is az utcán kígyózó sort tekintettük meg az ódon Livraria Lello könyvesbolt előtt is, amely J. K. Rowlingot a Harry Potter-könyvek világának elképzelésekor megihlette.

Helyette azt tettük, ami Portóban a legjobban esik: ahányszor tudtunk, kivillamosoztunk Matosinhosba, a halászfaluból lett szörfös Újlipótvárosba, mezítlábas évhalasztó angol hippilányok és kódorgó helyi gimnazisták közé, hogy még egyszer és még egyszer belegázoljunk az óceánba, miután fülig ettük magunkat a sörpados-ponyvabódés-fecnin számlázós helyeken (mint például a São Valentim) és óriási akváriumban homárokat úsztató, elegáns belterű éttermekben (mint az O Lusitano) egységesen tökéletesre grillezett halakkal.

Ironikus, hogy közben a környékbeli vizekben nem honos tőkehal a nemzeti alapétel, amit eredetileg sózott formában, északabbról beszerezve vittek magukkal a portyázó tengerészek. A portugál önbecsülés alapjaként elméletileg legalább 365 féleképpen lehet elkészíteni, a gyakorlatban viszont az esetek jelentős százalékában fel fog tűnni a sztoriban a burgonya és a tejszín.

Több korty, kevesebb falat
Nem véletlen, hogy Porto gasztronómiájának elsősorban a hosszan érlelt likőrök vitték eddig hírét a világban. Az ittenieket állítólag pacalzabálóknak is hívják a máshol élő gúnyos portugálok, ez ugyanis az egyik elméletileg ikonikus, a gyakorlatban már nem sok helyen fellelhető helyi étel. Eredettörténete az, hogy a nemesebb húsrészeket hagyományosan mind fel­adták a kereskedőhajókra. A másik a francesinha, a brutális, kolbászos-sülthúsos-baconös, tojással tetézett, sült krumplival és sörös paradicsomszósszal feladott helyi szendvicsikon, ami már valóban fel-feltűnik Porto-szerte. Hiába hangzik elsőre jól, maradjunk annyiban, hogy nem a szabadkőműves-összeesküvés tehet arról, hogy végül inkább a hamburger lett világsiker.

A francesinhában a legjobb dolog a szósz, amiben két dolog van, ami Észak-Portugáliában nem jellemző: olyan növény, ami nem a rizs és nem a krumpli, valamint fűszerek. Ami a fűszereket illeti, tényleg zavarba ejtő a használatuk totális hiánya. Voltunk olyan Airbnb-ben, ahol a házigazda őszintén meglepődött, amikor azt kérdeztük, tényleg nincsen-e legalább só és bors elrejtve valahol a konyhában; jártunk olyan burgerezőben, ahol el kellett hinnünk, hogy a húsz változat egyikében sincs mustár vagy valami, ami csípne.

Hogyan lehet akkor az, hogy Budapesten minden második Michelin-csillagos séf portugál? Hát úgy, hogy bizo­nyos alapok közben nagyon erősek. A külvárosi restitől a teherautó-sofőrök által benépesített Douro-völgyi kisvendéglőn át a sokcsillagos szállodaéttermek konyhájáig alapvetés az izzó faszén, ami kate­góriákat emel a leggyakrabban föléjük dobott csirkén és sertésen. Ugyanez a faszenes végzet vár a halakra, csak ott még hozzá lehet adni a rendkívüli frissességet is.

Ha úgy tetszik, a portugál konyha sarokköve az alapanyagok ízének kiemelése, és hústól halon át a sajtig mindig a fehérjeforrásokat érdemes keresni (kivéve, ha kolbászról van szó, ahol azért már tényleg muszáj lenne fűszerekhez nyúlni).

A borokra viszont minden igaz, amit az ember remélne, és még annál is több. A portóin és a hipermarketes alap vinho verdén túli portugál átlagbor fantasztikus, savval és testtel is pont jólesően van ellátva, legyen szó az egyensúlyos fehérekről vagy a jellemzően szintén ízléses, a bisztrós súlytartományt hozó vörösekről.

Amikor egy évtizedek óta Portóban élő angol marketingessel vacsoráztam, két pohár után szégyenkezés nélkül vallotta be, hogy éttermen kívül több mint tíz éve nem fizet három eurónál többet borért, mert szerinte felesleges. Én ennyire nem vagyok se tanultan, se ösztönösen bátor, de az öt euró körüli fehérek és alig pár euróval drágább vörösek tényleg olyan dolgokat tudtak, hogy azóta hetente rákeresek, nem állt-e neki valaki kétezer forintos alvarinhókkal (az őshonos rizling-rokonnal) elárasztani Magyarországot.

Élvezetekkel az is el lesz látva, akit bor mellett-helyett inkább édességalapon szokott megkísérteni a sóvárgás. Az északportugál pékségek mind egyben és főleg cukrászdák is, szemrebbenés nélkül beemelve az eredetileg lisszaboni cukros-tojáskrémes kosárkát, a pastel de natát, de sokkal burjánzóbb fánk- és süticsodákat is a vitrinekbe halmozva. Ezt látva, ha nem virágzik az országban a kettes típusú cukorbetegség, akkor minden hajadonnak azt javaslom, hogy rohanjon portugál párt találni, mert génekben kompenzálta őket az isten azért, amit termőföldben nem kaptak meg.

Hova menjek pontosan?
Ajánlások bennfentestől
Összeállította: Dúzsi Tamás,
Bánlaki D. Stella

Éttermek Portóban:
The Yeatman: Két Michelin-csillagos élmény 140 eurótól.
Barão Fladgate Restaurant: A Yeatman alatt a Taylor’s borház étterme, hasonló kilátással, kevesebb fehér kesztyűvel.
Taberninha do Manel: Remek hangulatú, 35 éve működő családi étterem. Ha itt valaki Pedro Frey Ramos bort kér, különleges elbírálásban lesz része.
Cervejaria Brasão Aliados: Jó hely francesinhát enni a belvárosban.
Tapas65: Malacfül, csirke, bab, zöldségek és kolbász is van a portóiak lassan főtt, paradicsomos-portóis pacaljában (tripas à moda do porto), és itt jól csinálják.

Borházak Vila Nova de Gaiaban:
Kopke: A legrégebbi borház Portóban, séta közben is elsőként esik útba. Bár apró épületről van szó, emeletéről klassz a kilátás, és csokoládékóstoló is jár az ott kóstolt minőségi portóikhoz.
Quinta dos Corvos: 25 hektárján családias hangulatban folyik a borkészítés, sok műveletet ma is kézzel csinálnak.
Croft, Sandeman, Ofley: Ők sem rossz választások egy kóstolóra a mainstreamen túl.

Douro-völgyi borászatok:
Quinta Nova: Luxusborháznak hívja magát, és ha van ilyen szó, akkor mondhatjuk, hogy az is. A világot minőségi parafadugóval ellátó Amorim család pincéje, magyar fahordókkal.
Quinta do Crasto: Medence extrém kilátással – igazából már csak ezért is megéri hozzájuk felmenni, de minden mást is kínálnak, amire csak turista vágyhat.
Quinta do Noval: A tokaji Disznókő pincészet helyi nagytestvére; pont olyan jó portóiban, mint a Disznókő az aszúk terén.
Niepoort: Dirk Niepoort igazi borász sztár nemzetközi szinten is; családja az 1840-es évek óta működteti a birtokot.
Quinta do Popa: Egy Franciaországban született, de hazatelepült dizájner, aki átvette nagyapja pincéjét. Remek innen (is) a kilátás.
Quinta do Portal: Ez is látogatásra érdemes, de a helyi főborász, Paulo Coutinho saját pincéje is az.
Folias de Baco: Tiago Sampaio pincéje, a fiatal és innovatív borász a Vila Realban levő egyetem professzora is egyben. Különleges hely ez természethű borokkal.
Quinta da Calçada: Amarantéban a Douróhoz közel található Portugália egyik legnagyobb építőipari vállalkozó családjának a pincészete ötcsillagos szállodával és Michelin-csillagos étteremmel. A tulajdonosok a luxuséletvitel mellett sokat jótékonykodnak is, például felújították szülővárosuk, Amarante városközpontját.