Mikor lesz újra minden normális? Ezt a kérdést hallottam a legtöbbször 2020 márciusa óta. Kezdettől azt válaszolom rá, hogy soha, mert szerintem eddig se volt olyan, hogy normális. Megszokott, az volt. Megszoktuk az életünket valahogy, éltünk egy bolygó hátán a magunk kis önző szabályai szerint, aztán jött egy világjárvány, és kihúzta a lábunk alól a talajt. Nem véletlenül tette Maslow […]
Mikor lesz újra minden normális? Ezt a kérdést hallottam a legtöbbször 2020 márciusa óta. Kezdettől azt válaszolom rá, hogy soha, mert szerintem eddig se volt olyan, hogy normális. Megszokott, az volt. Megszoktuk az életünket valahogy, éltünk egy bolygó hátán a magunk kis önző szabályai szerint, aztán jött egy világjárvány, és kihúzta a lábunk alól a talajt. Nem véletlenül tette Maslow a biztonság, kiszámíthatóság iránti vágyunkat a piramisa aljára. Egy év alatt első kézből tapasztalhattuk meg, hogy mennyire elveszettek tudunk lenni, ha nem érezzük magunkénak a kontrollt.
Próbára tettük a személyes kapcsolat nélküli kommunikáció formáit, és rájöttünk, hogy nem véletlenül születhetett korábban könyv is A társas lény címmel.
Nyolcvanból egy. Az hetvenkilenc, legalábbis a matematikában. Egy világjárvány árnyékában viszont inkább egy perspektíva. Ha felteszem, hogy a jelenleg élő népességünk viszonylag nagy arányban marad életben a járvány lecsengése után is, akkor sokak mondhatják majd el magukról, hogy életük nagyjából nyolcvan évéből volt egy, ami igazán más volt, mint a többi. Amikor a történelem részei voltak, első sorból szemlélték egy civilizációs válság kibontakozását, sőt életmódjuktól függően aktív szerepet is vállaltak a helyzet rontásában vagy javításában. Ha így nézzük ezt az egy évet, akkor van előnye is bőven (a kétségtelen és sokat hangoztatott hátrányok mellett). Hirtelen a következő öt (plusz egy) jut eszembe.
Igaz történetek a gondoskodási válságról. Az Örkény Színház új előadásában – pillanatnyilag streamelt verzióban – a színészek mellett hétköznapi hősök kerülnek reflektorfénybe. Ápolónő, idősgondozó, szociális munkás, lelki segélyszolgálatos, hospice-os nővér és társaik az alulfinanszírozott ellátórendszerből, akik nélkül leállna az ország, mégsem kapnak elég figyelmet, rangot. Most legalább egy pici jut nekik ebből, a színpadon.
„Valcz Edit vagyok, idősgondozó. Jelenleg holokauszt-túlélőket, illetve gulág- és munkatábor-túlélőket gondozok a családtagjaikkal együtt. Hát mit mondjak, nagyon szeretem csinálni” – így mutatkozik be a Kiváló dolgozók című darab elején az egyik szereplő. Aztán jönnek a többiek, nem színészek, hanem a civil társadalom tagjai: egy bába, egy intenzív-szakápoló, egy speciális gyermekotthonban dolgozó gyermekfelügyelő, egy hospice-nővér, egy otthonápolásban érintett anya, egy alkoholrehabilitációs intézet vezetője, aki eredetileg pszichológus, egy telefonos lelkisegély-szolgálatos, egy hajléktalanellátásban dolgozó, illetve egy demens betegekkel foglalkozó nővér. És a vallomásaik, visszaemlékezéseik lehetetlen szabályokról, munkahelyi harcokról, örömről és gyászról, a születés csodájától a demenciáig.
„Olyan embereket mutatunk be, akik annak ellenére, hogy hasonló problémákkal küzdenek, mégis buborékban, másoktól elzártan, mindenféle szupervízió nélkül, kiégésnek erősen kitéve végzik munkájukat, és sokszor tapasztalatcserére sincs lehetőségük. Akik ha olyan bizalmi légkörbe kerülnek, ami rangot ad nekik, igenis szívesen megnyilvánulnak, és szükségük is van a figyelemre, hiszen azt a társadalomtól és a döntéshozóktól nem kapják meg” – mondja a civil szereplőkről Boross Martin, a darab rendezője.
Siránkozásról persze szó sincs, a szereplők jó adag humorral, öniróniával és hatalmas emberséggel mesélnek hivatásukról, kemény mindennapjaikról. Görbicz Adria, a bába például elsüti ötéves fia poénját, aki szerint édesanyja egy gát-véder, míg Csengei Andrea, a szociális gondozó elmondja, hogy guberált a közös ruhásszekrényből egy férfipizsamát, és rábeszélte a demensotthon vezetőségét: hadd legyen az az új munkaruhája, mert sokkal közelebb érzi benne magát a lakókhoz.
A segélykiáltás kórusa Boross Martin, a Stereo Akt progresszív színházi csoport művészeti vezetője gyakran készít a valóságból merítő, dokumentumanyagokat használó előadásokat, amikben hétköznapi embereket állít színpadra, sőt a színészek is részben önmagukat adják. Amikor tavaly felkérte őt Mácsai Pál, az Örkény igazgatója, hogy rendezzen valamit az általa képviselt színházi megközelítéssel, általánosságban a munka világáról kezdett gondolkodni.
Guberált a közös ruhásszekrényből egy férfipizsamát, és rábeszélte a demensotthon vezetőségét: hadd legyen az az új munkaruhája, mert sokkal közelebb érzi benne magát a lakókhoz.
A koronavírus-járvány első, tavaszi szakaszában alakították ki konkrét koncepciójukat Neudold Júliával, az Örkény ifjúsági és közösségi programjának vezetőjével, valamit Szabó-Székely Ármin dramaturggal: a gondoskodási válságra fókuszálnának a produkciójukban. Elkezdtek szereplőket keresni a segítő szakmákból, olyanokat, akiknek a munkáját evidenciának gondolja a társadalom, ezért nem beszélünk róluk eleget. A száz jelentkezőből végül több körben tízet választottak ki. „A velük készült interjúk során kialakult a motívumoknak az a láncolata, amiről szerettünk volna beszélni, a végleges szövegkönyvet pedig a próbafolyamat alatt állítottuk össze – mondja Martin. – A próbákon sokat dolgoztunk rajta, hogy tudják önmagukat adni. Az volt a legnehezebb, hogy olyan természetesen mondják el a saját szövegeket, mintha baráti közegben, spontán hangzanának el.”
Az előadásban persze színészek is vannak, de most nem ők a főszereplők, hanem abban segítenek, hogy a civilek történetei meg tudjanak jelenni a színpadon. Például az idősgondozó napi rutinjának bemutatásánál ők az otthon lakói, aztán eljátszanak egy csoportterápiás jelenetet, máskor az énekkart alakítják. Az egyik jelenetben a Facebookról vett apróhirdetéseket olvasnak fel, amelyekben családtagjaikhoz keresnek gondozót az emberek. „Ők a segélykiáltás kórusa” – mondja Martin.
Aztán van egy szellemes rész, amikor a színészek a szakmájukról beszélnek, magukat játsszák. Először lobbiznak a hivatásuk mellett, megpróbálják rábeszélni a nézőt, majd azonnal lebeszélni. „Mácsai is lehet az apád, mint nekem a Bernhardi ügyben… Bármit kipróbálhatsz” – csábít először Novkov Máté, színész, majd jön a negatívum: „A saját életedet nem fogod tudni beosztani, délután kettőkor a próbatábláról tudod meg, hogy másnap mit csinálsz. Most harminc vagyok, de ez lesz ötvenéves koromban is.”
Farkas Tamás elmeséli, milyen a 18. születésnap a gyermekotthonban: „Megkapja az auchanos tortát, aztán papírokat aláírni, bőrönd a kézbe, azt csá, lehet indulni, oldd meg a többit.”
Ebben a jelenetben elmondják a dilemmáikat a civil szereplők is. Farkas Tamás, a fóti gyermekotthon gondozója például – az egyetlen férfiszereplő, hiszen az összes többi gondozó nő – azt meséli: gyermekfelügyelőként azonnal kipróbálhatja az ember, mennyire bátor és kemény. És ha nem válik be az első napon, „kimászol az ablakon, gyönyörű ősfás környezet, három tó, leülhetsz horgászni. Vesztenivalótok nincs, a pénz kicsi, a kockázat nagy. De ha egy kicsit is parásak vagytok, akkor legyetek inkább színészek.”
A novemberi streampremier után a decemberi előadás már felvételről ment, hiszen a szereplők veszélyeztetett emberekkel is dolgoznak, ezt a kockázatot a színház érthető módon nem akarta vállalni. Az első lépés az élőség felé jövőre az élő stream lesz, aztán ha vége lesz a járványnak, közönség előtt is újra műsorra tűzik a Kiváló dolgozókat.
Nagyon gyorsan nő a fenntarthatósági, vagyis ESG néven futó zöld befektetési alapokba érkező pénz, és egyre szebbek a hozamok is. A trend várhatóan nem változik 2021-ben sem, minden kisbefektetőnek érdemes figyelnie rá, de azért akad néhány bökkenő.
Még a második generációs családi cég is ritka itthon, az meg pláne, hogy már a harmadik nemzedék is ott üljön a vezetésben. A Schiller csoportnál a generációk váltása leképezte a cég fejlődését: az apa megalapította, a fiú középvállalattá fejlesztette, az unoka épp nagyvállalattá formálja a családi vállalkozást. Üzleti portré egy bő negyvenéves, prosperáló vállalatról az alkatrészszagú gumijavítótól a 24 milliárdos árbevételig.
A 2000-es évek közepe óta élesedik az étrendkiegészítő-gyártók versenye. Európa országaiban egyre több piac fragmentálódik, a nagyok szeletéből mind több kis márka próbál morzsákat szakítani magának. Egyáltalán nem is sikertelenül.
Allergiaközponttal indult, ma különböző profilú egészségközpontok láncba szerveződő csoportja Babai László kevéssé ismert cégbirodalma. A kicsit orvos, gyakrabban üzletember alulról és csendesen építkezik, és sok szempontból más utat jár, mint a legtöbb versenytárs.
