Az Őrséget bejárta és megírta: Bánlaki D. Stella
Ha az ember egyszer otthagy valamit, menjen minél messzebbre
Veleméren és a közeli őrségi településeken majdnem minden házra jut egy keramikus, de olyat, mint Dávid Éva, még az országban is csak néhányan csinálnak. A hagyományos habán kerámiákkal és olasz reneszánsszal foglalkozó művészt a dac vitte az elismertségig.
A medvés bolt emlékét a műhely sarkában a munkát figyelő játékmackók őrzik
Szigorúan csak fehér, sárga, kék és zöld színek, és a mindenhol megjelenő, megtörhetetlen hármas egység. Hagyományos, habán stílusú kerámiát itthon csak egy-két helyen találunk. Igaz, ránézve sok más stílusra hasonlít, az ember összekeverheti olasz vagy spanyol hagyományokkal is, de ha a motívumokat is megfigyeli, például a vissza-visszatérő tulipánokat, ráérez egyediségére. „Nekem ez a stílus még belefért” – mondja Dávid Éva, aki egy a sok őrségi keramikus közül, de több tekintetben is eltér az átlagtól, és ezzel határon innen és túl is ismertté vált. De (ahogy az lenni szokott) idáig hosszú volt az út.
„Grafikus szerettem volna lenni. Nyolcszor jelentkeztem a főiskolára, sosem vettek fel – meséli a ma már nyugdíjas Éva. – Ezután mondtam, hogy én csak azért is az leszek.” Autodidakta módon, illetve választott mesterek mellett kezdett aztán beletanulni a kerámiába, eljárt az általa az ország, sőt bizonyos értelemben a világ keramikusközpontjának nevezett Kecskemét nyári táboraiba és kurzusaira, külföldi útjait is mindig szakmai szempontok szerint állította össze. Francia nyelvet tanult és olaszul is beszél kicsit, így – bár az ottani művészek nem szívesen fogadnak idegen tanoncokat – rövidebb időkre lehetőséget kapott egy kis autentikus műhelymunkára. Az, hogy tanulmányi eredményeiről papírt nem kapott, a rendszerváltás előtt nagy nehézséget okozott, azután viszont már egyáltalán nem.
Azért egy érdekes kitérő erejéig jegelte művészetet. Ízig-vérig budapesti lány, de azt mondja, előző életében biztosan medve volt, mert érthetetlenül mély a vonzódása a fővárosban eléggé ritka állatokhoz. Rajongása egy idő után egy budapesti „medveboltban” manifesztálódott. „Ebből persze nem lehetett megélni. Ahogy a kézművességből sem lehet ma Magyarországon” – mondja őszintén. A boltot bezárva indult el megint az agyag és a majolika felé.
Aki ma Dávid Évát szeretné meglátogatni – és erre bárkinek van lehetősége –, az az igazi, romantikus Őrség lankáin lesz kénytelen autózni, és Velemér kacskaringós főutcáján lekanyarodva az apró falu legszéléig fog haladni. A deszkákból ácsolt fészer oldalán már kerámiára festett felirat fogja mutatni, merre van a műhely. A kétszobás, pár polcból és egy munkaasztalból álló munkahelyen jó eséllyel ott találja majd a művészt magát, de két egyforma alkotását hiába keresi.
„Húsz éve jöttünk, hogy ezt a házat felújítsuk – mutat a falra akasztott fotókra. – Éppen úgy állt, hogy még érdemes nekiállni, de ha nem tesszük, tönkre megy.” Budapesttől az Őrség épp az a távolság, hogy a hétvégi házzal az ember egy idő után úgy áll: vagy végleg marad, vagy végleg megy. Éváék esetében a maradás feltétele az volt, hogy lesz-e igény a keramikusmunkáira. Lett.
Hogy véletlen-e, hogy a felújításért kiáltó ház éppen az ország azon részén állt, ahol a fazekasságnak, a kerámiának több évszázados hagyománya van, már egy másik történet. Az viszont biztos, hogy az Őrségben könnyű agyagot találni, és a részben éppen emiatt nehézkes földművelés okán itt már a XIV. században is sokan ebből éltek, és ma is minden utcára jut legalább egy mester. „Kezdettől nem úgy csináltam, mint a helyiek, úgyhogy először az terjedt el, hogy matricázom, utána meg az, hogy budapestiként ráérek itt lassan festegetni” – maszkban is látszik, hogy ma már jót mosolyog ezen. A habán majolika valóban nem a pöttyös bögre kategória. A habánok vagy más néven hutteriták anabaptisták voltak, a XVI. századtól éltek Magyarországon, és fehér alapú ónmázas edényeikhez foghatót más akkoriban nem készített errefelé.
Éva legalább egy órán át, de munkától függően akár másfél hónapig is fest egy-egy darabot. Természetesen az alapját is ő készíti el agyagból, és saját elektromos kemencéjében égeti ki. Kisebb tányérjai 4–5 ezer, a nagyobbak 8–9 ezer forint között mozognak. A legértékesebb tárgyak a műhelyében méretes kerámialámpái és állóvázái 32–45 ezer forintért. Munkáit állították már ki a Csók István Galériában, a Képíró Galériában, a Francia Intézetben és kisebb kiállításokon is, illetve helyben, használatban megtalálhatók például a Kosbor Panzióban.
Ez viszont ritkaság, mert egyébként éttermi és bolti megkeresésekre kapásból nemet mond. „Nem készítek két egyforma tányért, és azt sem tudom vállalni, hogy ha egy eltörik, azonnal készítek helyette másikat.” Díjátadókra és esküvőkre viszont készített már egyedi darabokat, és vannak olyan magyar és külföldi törzsvásárlói is, akik évek óta visszajárnak – őket nem zavarja, ha otthon a készlet minden darabja más.
„Vannak olaszok, akik újra és újra innen viszik az olasz reneszánszt” – mutat arra a polcra, amin a jóval színesebb, kék vagy bordó alapra festett sárga indás kiskorsók és vázák sorakoznak. Az olasz és francia mesterektől eltanult motívumvilág manifesztációja ez, és ma már szintén nagyon kelendő. Ezenkívül még egy olyan polca van, ahol valami nagyon eltérőt látni: a minimalistához közelítő japán kerámiákat Japánban élt és tanult férje miatt kezdte el készíteni, aztán kiderült, hogy van rájuk kereslet. „Szoktam a magam kedvére művészkedni, de szerintem egy keramikusnak kötelessége hasznos használati tárgyakat készíteni.” Bevétel tekintetében azért inkább a nyugdíjára és megtakarításaira támaszkodik.
Amikor a határ nyitva, az olaszok az olasz reneszánszért jönnek
„Szerintem ez az ország egyik legszebb része. Hatalmas területek, jó levegő, és megtartotta egykori elszigeteltségét. És hát, ha az ember egyszer otthagy valamit, menjen minél messzebbre” – magyarázza, mi tartja igazi fővárosi létére az Őrségben. Nem zárja ki, hogy egyszer visszaköltözik, ha majd azt kívánja a szükség, de amíg látogatják, nézegetik a munkáit, addig biztosan marad.
Talpalás
Dimbes-dombos, de nem az a kegyetlen fajta – az Őrség jobb barátja a kerékpárosoknak és túrázóknak, mint az ország sok felkapott része. Rövidebb, hat kilométeres az apáti körtúra, kétszer olyan hosszú a felsőszölnöki körtúra, és háromszor a szalafői körséta. Bringával 32–52 kilométeres távok között találunk járt utakat, többségük Őriszentpéterről indul, és ott is ér véget. Határon túli területeket is érintő kört is tehetünk, az átlépés 2021 nyarán is engedélyezve van, de oltási igazolványhoz van kötve.
Tanösvényből is találunk itt legalább hatot: a Szala-menti, a Körtike, a Hármashatár és a Sárgaliliom tanösvények az élővilágra és a természeti értékekre koncentrálnak, a felsőszeri tanösvény a helyi építészeti értékekről szól. A táj és a nyugalom minden izzadtságcseppért kárpótolni fog minket. Érdemes félig üres táskával nekivágni, mert egy-két kerámiabögrének vagy becsületkasszás szárított vargányakészítménynek úgysem tudunk majd nemet mondani.
Sajtok a semmiből
Magamtól nem jönnék rá, de tudom, hogy flamand a kiáltás, amit hallok. Hallatán megmozdul egy a hét hűsölő barna tehén közül, és komótosan elindul a hang irányába. Berta az egyik, aki napi tejadagjával hozzájárul ahhoz, hogy a csaknem száz százalékban önellátó és nomád Szedervirág Ökotanya sajtjait a környék legmagasabb gasztronómiáját képviselő helyei is asztalukra tegyék.
„Huh. Azta.” Ez a két szó hagyja el a számat, amint begördülök az 5-ös számú rönöki tanya elé. Hatalmas fenyőgerendák ágaskodnak csupaszon a parkolónak kijelölt placc mellett, azon túl egy nagyobbacska házikó, alig látszó könnyű szerkezetét szalmabálák és homok, illetve agyag keveréke tölti ki. Ezenkívül egy hatalmas bozontos kutya, kis zöldségkertecske, általános felfordulás- és építkezéshangulat, messzebb hét darab legelésző jersey tehén látványa tárul elém. A sokk csak pár perccel később csap át bennem romantikus elolvadássá, amikor a kétnapos üszőborjút is megismerem.
Wijnants Wouter szakadt pólóban és egy annál is szakadtabb szalmakalapban, csokibarnára sülve jön elém, nem sokkal később Jans Leen mezítláb, szoknyában követi. A fiú nincs negyven, a lány alig múlt harminc, és minden, ami körülöttük van, a kezük munkája. A félkész tehénistállóhoz maguk háncsolták a fát, házukat az utolsó betapasztott sárdarabig maguk alakították, az eklektikus kis kert, a baromfiketrec és a sajtérlelő is a semmiből lettek, lassan, az elmúlt nyolc év alatt.
„Belgiumból jöttünk, a flamand területről, holland az anyanyelvünk – mondja Wouter magyarul. – Egyszer jártunk Dél-Franciaországban egy ökotanyán, akkor mondtuk ki, hogy mi is ezt akarjuk. Belgiumban már elfogyott a természet, nincs szabad hely, úgyhogy néhány hónap múlva itt voltunk Magyarországon.”
Minden elemében bio, természetes sajtok. Hibátlanok
Beutazták az országot, az Őrségben bukkantak egy közmű nélküli lepattant házra az Őrség szélén, hárommillió forintért megkapták. Azóta talán nem is pihentek. Kialakították a zöldségkertet, hogy legyen mit enniük, a baromfi is azért lett, hogy legyen tojásuk – húst nem fogyasztanak. Jött aztán két tehén, és két és fél év alatt a házat is felépítették. Boldogan költöztek be a vásárolt ingatlant hátrahagyva. A víz kútból, az áram egy idő után napelemről jött, a fűtést fával oldották meg. Végül a sajtkészítésbe is belevágtak.
Volt építkezéssel, állattartással, sajtkészítéssel tapasztalatotok? – kérdezem, és Wouter csak összeszorított szájjal ingatja a fejét, ahogy a magas fűben sétálunk a legelőn. Mindenbe maguk tanultak bele, könyvek, jóakarók és barátok által, meg annak a csekélyke, csak itt-ott felbukkanó térerőnek köszönhetően, ami átengedi az internetet az elszigeteltségen. Kellett egy kis gyakorlás, de a ház áll, a kert táplál, tehénből ma már van hét, a sajtból meg bevétel.
„Bár önellátók lettünk, beláttuk, hogy kell a pénz is” – mondja a pár, ahogy leülünk az ácsolt asztal mellé egy fapadra. A júniusi melegben hároméves, meztelen kisfiuk is szégyenlősen előbújik a házból, ahol az ágynak használt matracon kívül nemigen akad egyéb bútor. A napi két fejésből ma már úgy tíz liter tejük van, évi közel három tonna sajt készül belőle. Nem is akármilyen: a legalább egy, egyelőre legfeljebb három évig érlelt sajtok karakteresek, ízesek, tiszták, kiváló minőségűek, és ezt nem csak én állítom. A környéken az összes igényesebb panzió és étterem az ő termékükkel dolgozik, és egy időben annyi magánvásárló járt hozzájuk, hogy végül ki kellett írniuk, csak heti hat napon, naponta 8 és 14 óra között fogadnak látogatókat.
A helyben termő csalán, bazsalikom, görögszéna jó ízesítők, de igazán a natúr vonalat érzik közel magukhoz – mint ahogy egyébként is. Mondani sem kell: vegyszerekkel egyáltalán nem dolgoznak, és a legfontosabb számukra, hogy teheneik csak füvet kapjanak, de abból a legjobbat ma már öthektáros legelőjükön. A flamand párnak éppen az a gondja az állatoknak készülő tápokkal, ami az embereknek készülő élelmiszerek, sőt az építőipari szolgáltatások többségével: a minőség, természetesség hiánya.
„Az őriszentpéteri piacon kezdtünk árulni, így indult. Aztán láttuk, hogy mit árulnak más sajtosok, és hogy tízezreket kérnek érte” – mondja Wouter, Leen pedig közbeszúrja a megoldást: „teszkós sajtot”. Ők a sajtprést is maguknak készítették. Sárból-szalmából épült érlelőjükben pedig egyszerű fadeszkákon, egyelőre ajtónyitogatós hűtési megoldás és egy kis elektromos klíma mellett pihennek a hatalmas, szabályos korongok.
„Én tejipari szakmérnök vagyok, ha valami, akkor a higiénia a legalapvetőbb elvárásom – mondja később Molnár-Mersitz Ágnes, a Kosbor Panzió tulajdonosa, aki magas színvonalú szállásán és konyhájában a Pajtához hasonlóan a Szedervirág termékeivel dolgozik. – Náluk csempét nem találsz, és én nem tudom, mit csinálnak, de a tisztátalansággal, minőséggel még soha semmi probléma nem akadt.”
A kis kóstoló alapján, távozás előtt én is veszek kétkilónyi tehénsajt-válogatást. Amikor értetlenkedek, hogyan lehet ez sztenderd áron kevesebb, mint tízezer forint, ők csak intenek. Korrektnek érzik, nem is a bizniszeléssel vannak elfoglalva.
Szemmel látható, de mondják is: az elmúlt nyolc évük szakadatlan kemény munkával telt, és alig győzik utolérni magukat. „Legyen jó hely magunknak, legyen jó hely az állatoknak, legyen jó hely a sajtoknak. Minden egyformán sürgős volt” – mondja Wouter. Leen hozzáteszi: „Az első pár év nagyon nehéz volt. Sok sár és más semmi.” Amikor azt kérdezem, hogyan reagált otthon maradt családjuk nagy döntésükre, hogyan élték meg, hogy húszas évei elején járó lányuk a semmibe költözött, megint csak sokatmondó arckifejezés a válasz. „Fiatalok voltunk, kötöttségek nélkül, életünk egy alkalmas pontján kiugrottunk. Idővel a szüleink már látták, hogy jó helyen vagyunk, és hogy ez a vágyunk.”
A céljuk most már a finomhangolásra is odafigyelni, a részletekre és a komfort kialakítására. Azért még ez is el fog tartani néhány évig, ezt veszem legalábbis ki abból, hogy amikor a tervekről kérdezem, Wouter csak szusszan egy nagyot, és felnéz az égre. Több egy évig vagy még hosszabban érlelt keménysajtot szeretnének készíteni, de a termelés mennyiségét nem emelnék. Szeretnének kényelmesebb fejőállásokat és fedett helyet kialakítani ridegen tartott szarvasmarháiknak, és a házukat is befejeznék. A DIY jakuzzi csak viccből hangzik el – legalábbis azt hiszem. Habár sört már többször készítettek maguknak, úgyhogy még a végén az is lehet, hogy igaz.
A világ legjobb csokijának is jó környezet kell
Kézzel készült lepárlók, aszalónak épített kemence és egy hatalmas, vadvirágoktól tarkálló völgy: Ispánkon a helyi gyümölcsökkel kombinált kézműves csokoládébonbonok szájban olvadásához csak madarak adják a háttérszimfóniát.
György kolumbiai és francia csokialapanyagokkal dolgozik
Ujjbegynyi halványszürke bonbon, kívül roppanós csokoládéval, belül egyértelműen jóféle barackpálinkát idéző lágy krémmel. Két kis falat, és már el is tűnt a számban. Hagyom, hogy lassan olvadjon, és reménykedem, hogy nem kell megszólalnom, mert ez olyan, amit érdemes kiélvezni. „Pont jó a hőfoka, mert egy kis időt már eltöltött velünk az árnyas kertben. Csokit kóstolni 28 °C körüli hőmérsékleten érdemes, így tud érvényesülni az aromák nyolcvan százaléka” – szólal meg pillanatomat megmentve maga a készítő, Erős György.
Ispánk szélén ülünk egy nagyon takaros udvaron, kényelmes székeink egy kövér füvű, meredek völgyre és gyümölcsfákra néznek. Számban már a következő pezsgős ízesítésű bonbon, aztán jönnek az alul roppanós ostyával megtoldott „duók”, autentikus tökmagpralinés, diólikőrős, aszalt gyümölcsös, még egy robbanós cukorkás is akad. György pedig mesél és mesél, Sárvártól az Őrségig, kakaóbabtól a késztermékig halad, amíg én élvezkedek.
„A nagyobbik fiunk, Ákos autista, neki jót tesz, ha a dolgoknak van ritmusuk. A 2000-es évek elején olyan helyet kerestünk, ahol van” – kezdi szimpatikus nyitottsággal Őrségbe költözésük történetét, és felhívja a figyelmemet a madarak szűntelenül hallható szimfóniájára. „Egy őrségi kiránduláson egyszer megláttam az Ispánk táblát, mondtam, ide menjünk be, mert ennek a falunak olyan szép neve van. Szürreális volt: szombaton délután egy lelket sem találtunk sehol.”
Ma már százan laknak a falucskában, szinte mindenki nagyvárosból vagy külföldről került oda. A ritmust viszont azóta sem ők, hanem az állatok és növények adják. Az Erős család minden ősszel betakarítja gyümölcsfái termését, télen likőrt, pálinkát, aszalványt készít belőle. Ez is kell ahhoz, hogy tavasszal, amikor a turisták újra sokasodni kezdenek a környéken, legyen mivel megkínálni őket.
„A feleségem tanítónő, én pedig olyan elfoglaltságot kerestem magamnak, ami mellett itthon lehetek Ákossal. Alapvetően édesipari mérnökként végeztem Szegeden” – kapom meg a magyarázatot az Ízrestaurátor Csokoládémanufaktúra születésére. Ez persze a praktikus oldal.
A romantikus meg az, hogy amikor Erősék ide költöztek a világ egyik végére, és édességet kívántak, csak egy kis ajándékba kapott belga csokihoz tudtak hozzányúlni – adta magát, hogy akkor helyi csokit kell készíteni.
Bár az alapok megvoltak, a nagyipari tudásból Györgynek kisipari minőséget kellett kreálnia, ehhez pedig olvasgatásba, kapcsolatépítésbe és főleg kísérletezgetésbe kezdett. A francia típusú vágott-formázott pralinéknál állt meg, ezek viszonylag sok teret engednek az ízek és textúrák játékának, bár György szerint két-három íznél több egymás mellett már inkább hátrányára válik egy bonbonnak. Szerinte az a jó, ha egy ízkombináció picit sejtelmes, de a magyarok többsége az intenzív dolgokat szereti.
„2015-ben, ha egy tálca pralinét eladtam a helyi piacon, már nagyon örültem. Ma egy óra alatt megy el ennyi” – még be sem fejezi a mondatot és a templom pedig a déli harangozást, ajtaja előtt már bringások álldogálnak nyitásra várva. Ez semmi, legyint: „Amikor lement rólam az adás Borbás Marcsi szombat esti műsorában, másnap ötven autó parkolt a ház előtt, sorban álltak az emberek.” Amint György megkéri kisebbik fiát, hogy álljon be a pultba, megtudom, hogy szezonban heti három–négyezer darab csoki fogy el náluk, de télen is megvan a heti ezer. Egyenként 450–600 forintosak, és a vendégek egy jó kávé mellett leülve tudják elfogyasztani őket, hogy az elvitelhez is választani tudjanak. Utóbbi nem könnyű, nyaranta akár negyventételes is lehet a választék – kezdetben félő volt, hogy a döntésképtelenség a kereslet romlásához vezet, de aztán kiderült, hogy épp ellenkezőleg: aki nem tud választani, mindegyikből haza szeretne vinni.
A bringás vendégek hozzám hasonlóan megcsodálják a manufaktúra jópofa belterét, aztán kellemesen elnyúlnak a másik irányba, a szintén csendes utcára néző árnyékban. A csokimester elismeri: készítheti bárki a világ legfinomabb csokoládéját, ha nem tudja méltó környezetben bemutatni, aligha ér valamit az egész. Bár György nem csak azért értékesít kizárólag helyben: „A minőséget csak itt tudom garantálni, pedig a hírnevet, amit hat-hét év alatt felépítettem, könnyű egy pillanat alatt porrá zúzni.”
A „hol lehet még kapni” egyébként is csak a második leggyakrabban elhangzó kérdés itt. A legtöbben arra kíváncsiak, hogyan lehet, hogy György csokikészítő létére ennyire jó formában van. „Mindig azt válaszolom, hogy ez azért van, mert én minőségi csokoládét eszem – nevet. – De a napközbeni intenzív kóstolgatás után este már leginkább csak egy kis sós töpörtyűt kívánok.”
Mi van velük az őrségben?
Korábban írtunk róluk, megkérdeztük, hogy vannak most.
Kosbor Panzió (Magyarszombatfa)
A hatalmas, bekerítetlen kert szélén áll egy egyszerű fapad. Ezzel szemezek napokon át: ha pihenni, és nem dolgozni jöttem volna az Őrségbe, én el sem mozdulnék onnan. Csak nézném a pad előtt álló rétet és mögötte az erdőt, és ennyi. A harmadik nap végére rájövök: már önmagában az is lelassít, hogy ott vagyok, hihetetlenül kedves emberek között, és időnként a padra, meg az előtte lassan himbálózó fűszálakra nézhetek. A természet itt teszi a dolgát (kikapcsolja a nagyvárosi embert), ahogy a panzió dolgozói is: a Kosbor lelke, az alapító-tulajdonos Molnár-Mersitz Ágnes szinte fel sem bukkan a színen.
„2020 nyarán igazi roham volt itt, aztán egész télen hatalmas csönd” – kezd mesélni Ági, aki korábban az egész világot beutazta, és külkereskedelmi vállalkozását adta fel Budapesten, hogy megvalósítsa álmát, egy saját szálláshelyet. A Kosbor ma a magyar vidék egyik legjobbja, a legmagasabb színvonalat kínálja felesleges luxus nélkül, fenntartható módon. A csendes járványos hónapokat a 66 éves tulajdonos és férje további fejlesztésekkel töltötték: akadálymentesített és kényelmesebb családi szobákat alakítottak ki, és a helyi zöldségtermelők kiszámíthatatlanságát megunva magaságyásokat telepítettek.
Ottjártamkor épp sóska- és spárgakrémleves van az étlapon, a tagliatelléhez vargánya, a desszert házi nudlihoz friss eperlekvár jár – ebből is tudni, mi terem náluk éppen, és hogy a konyhai gyakorlatozásra is jutott idő télen. A tervezett szauna árát elvitte a pandémia, de Ágnes azt mondja, legalább a covid alatt megtanult tudatosan visszavenni az állandó lótifutiból. Rájött: nincs értelme ilyen környéken élni, ha nem tud lassulni.
(Korábban itt írtunk róla: Forbes Travel, 2017/03)
Molnár János kecskesajtjai (Kozmadombja)
„Van az a könyv, egy amerikai filozófus írta, A kicsi szép. Abban a méretben, amiben én tevékenykedem, könnyedén meg tudom tenni, hogy egyik napról a másikra alkalmazkodom egy új helyzethez” – mondja Molnár János. Az egykori színikritikus a 90-es években költözött az Őrség szélére, és sajtjaira békeidőkben a budapesti top séfek is számítanak. János, amikor az éttermek télen bezártak, hagyta elapadni kecskéi tejét, és nekiállt elvégezni azokat a felújítási munkákat és bepótolni azokat a restanciákat, amikre hosszú évek óta nem volt ideje.
A kecskék sem vették zokon, hogy egy évtized után végre pihenhettek néhány hónapot, és Jánosnak sem lett belőle kára, a 2020-as nyári belföldi turizmus őt is sok kiesett fillérért kárpótolta. „A közeli éttermek, a Pajta vagy a Kosbor által rendelt mennyiségeken is láttam, mekkorára nőtt tavaly nyáron a forgalom, de itt a háznál is szokás lett, hogy hétvégente is teli a hűtő.” Korábban sokszor leplezetlenül dühös kirándulókat kellett elküldenie üres kézzel, most viszont – hogy a termelést újrakezdte – már határozottan azt mondhatja a „csak úgy erre jártunk, olvastunk önről, benéznénk” felütésű ismerkedésekre: „nem baj, van sajt”.
(Korábban itt írtunk róla hosszan: Forbes, 2019/08)
Pajta Bisztró (Őriszentpéter)
„Egyszerre építjük a szálláshelyet, a házat a dolgozóinknak, itt a főszezon, én pedig az első kisbabánkat várom” – mondja Marjai Flóra vidáman. Láthatóan örül, hogy jut feladat minden ujjára. A legutóbbi téli bezárások elég komoly kihívások elé állították őt és a Pajta csapatát, főleg lelkileg. „Gyakorlatilag semmit” – válaszolja a kérdésre, hogy mi tudtak csinálni az Őrség szívében a tél közepén, amikor minden vendéglátóhelyet zárva kellett tartani, és az emberek is bezárkóztak az otthonukba.
Hét darab kétszemélyes házikójuk a helyben élő elismert építész, U. Nagy Gábor tervei alapján épül, akárcsak a Pajta jellegzetes épülete – november-decembertől már nem kell máshová küldeniük külföldi vagy a kizárólag távolabbi nagyobb városokból érkező vendégeiket, akik egy náluk elköltött vacsora után helyben maradnának. „Hiába ajánlottunk nekik akár harminc szálláshelyet, úgy tűnt, mintha azokat már tavasszal előre foglalással feltöltenék, mert általában alig lehetett szabad helyet találni.” Flóra a romból lett táncpajtából lett, hazai és határon túli csúcsgasztrokörökben is felkapott éttermet 2013 óta vezeti párjával, Kvasznicza Ferenccel. Akkor költöztek az Őrségbe, és akkor kezdtek el beletanulni a vendéglátásba, amiről korábban soha nem gondolták volna, hogy életük szerves része lesz. A legújabb kihívásuk most az, hogy az oltási igazolással nem rendelkező vendégeik teraszos foglalásait hogyan módosítsák, amikor hirtelen elromlik az idő, viszont szokás szerint telt házzal mennek.
(Korábban itt írtunk róla hosszan: Forbes Life, 2020/tél)
