Lejegyezte: Bánszegi Rebeka

Pálfi Eszter és Cséffalvay Gábor

Cs. G.: Mi az, ami biztonságot adott neked ebben a mostani, nehézségekkel terhelt időszakban?

P. E.: Nem vagyok stresszelős típus. Engem nem érintett annyira érzékenyen, mint sok más embert. Ennek kapcsán biztosan vissza tudunk menni az apai és anyai mintákhoz. Mind a ketten vállalkozók voltak, napról napra éltünk, de mind a ketten nagyon pozitív személyiségek. Én is mindig eléggé sűrű életet éltem, sohasem tartottam különösebben a változástól. Ezenkívül van egy hálóm és egy stabil hátterem, akik megnyugtatnak, hogy jó az, amit csinálok.

Cs. G.: Ez akkor is működik, ha a háló maga is elbizonytalanodik? A téged támogató emberek hogyan élték meg a válságot?

P. E.: Hasonlóan, mint én. Az egyik része ennek a hálónak a család, a másik része a barátaim. Az ember nyilván úgy válogatja meg a barátait, hogy hasonló típusúak, mint ő. A családom pedig adott, közöttük élem le a napjaimat. Szerencsés vagyok, mert munkahelyi csapatomban is majdnem mindenkit én választottam ki, vagy ha nem is én, de olyanok, akiket én választottam ki. Tehát ezzel már elindul egy lánc.

Cs. G.: A lánc tagjaiért mit tudtál vezetőként tenni ebben a bizonytalanságban?

P. E.: Beszélni, beszélni, beszélni. Ez nagyon sablonosan hangzik, de sokat számított. Amint nem lehetett bemenni az irodába, szinte az első naptól lehetett érezni, hogy távolodunk egymástól. Nagy segítség volt a rutin, hogy naponta beszéltünk legalább a direkt beosztottjainkkal, illetve a társainkkal. Szükség volt a heti személyes és a csapatmegbeszélésekre is. Illetve szerencsére vagyunk olyan kapcsolatban, hogy bárkinek bármi gondja volt, talált valakit a csapatban, akihez fordulhatott.

Cs. G.: Mekkora ez a csapat, amiről beszélünk?

P. E.: Amikor ez az egész kirobbant, körülbelül harmincan voltunk. Azóta történt pár változás, most nagyjából dupla akkora a csapat. Már nemcsak Budapest tartozik hozzánk, hanem egy hasonló nagyságú skót részleg is.

Cs. G.: Most a virtualitásban végül is, mindegy, hogy valaki a szomszéd szobában van, vagy Skóciában, de mégis, kellett valamit másképp csinálni?
P. E.: Érdekes módon nem éreztem különbözőnek a skót kultúrát. Lehet, hogy azért, mert dolgoztam Angliában, Hollandiában, hozzá vagyok szokva a kisebb kulturális különbségekhez. Ami talán dupla kihívás volt, a budapesti csapattal felépíteni a virtuális működés új világát, és ugyanezt a kapcsolatot kialakítani egy olyan csapattal, akikkel többségben sohasem találkoztam személyesen.

Nagyon nagy különbség volt, hogy az itthoniakkal megvolt már a bizalom. A skót csapattal teljesen nulláról kellett kezdeni. A bemutatkozástól egészen napjainkig folyik a bizalom kiépítése, úgy érzem, sikeresen. Ami működött: magamat adtam, sohasem láttak tőlem alakoskodást. Illetve be kellett bizonyítanom nekik a kompetenciámat. Elég hamar kellett mindenbe beletanulnom, és éppen ezért rengeteget beszélgettem a kinti csapattal. Szinte csak velük foglalkoztam az első pár hónapban.

Cs. G.: Két legyet ütöttél egy csapásra, hiszen egyben kapcsolatokat is építettél. Milyen más problémákat okozott a pandémiás helyzet?

P. E.: Elég komoly kihívás volt a különböző emberi reakciókat kezelni. Volt, akit már pár hét megviselt otthon, de volt, aki kimondta, hogy nem is olyan rossz ez így. Ezek nagyon komoly különbségek csapatszinten. A személyes beszélgetésekből derült ki, hogy kinek miben és mikor kell segítség. Érdekes módon, amióta ez az egész helyzet fennáll, többet tudunk egymásról. Közelebb kerültünk, mert látjuk, ahogy elsétál a gyerek a háttérben, ugat a kutya, csönget a postás. Kicsi részt kapunk egymás személyes teréből, ami sokat segít.

Cs. G.: Ezeknek a körülményeknek és a beszélgetésekre szánt időnek van vesztesége a teljesítmény és az eredmény frontján?

P. E.: Nem hiszem. Teljesen átalakult az életünk. Szinte mindenkinél egész nap be van kapcsolva a gép, este, éjszaka is. Nem azért, mert muszáj, hanem mert ugyanúgy része lett a munka a személyes életünknek, mint ahogy fordítva. Ennek vannak persze előnyei és a hátulütői is.

Cs. G.: Úgy tűnik, nálatok jól működik az összetartás, akár az eredményességről, akár a munka kapcsolati részéről beszélünk. Ez az összetartás, ha nem is meglepő, de nem evidens eredménye ennek a mostani helyzetnek. Hogy látod, mi ebben a te szereped?

P. E.: Azt gondolom, hogy az én szerepem meg a többi menedzser és a csapattagok szerepe hasonlóan nyomhat a latban. Ha egy egészen más típusú ember lenne a helyemen, lehet, hogy sokkal nagyobb nyomás lenne a menedzsereken, és ezáltal a csapaton is. Én olyan vezetőnek tartom magam, aki érzi, hogy mi az, ami valóban probléma, és mi az, ami nem annyira. Tudják, hogy nem szedem le a fejüket.

Azt is fontosnak tartom, hogy átadjam ezt a fajta gondolkodást a többi vezetőnek. Példamutatással, ami szintén csak ösztönös, nem tudatos. Illetve ott van ennek a másik oldala, a vezetők, akik felettem vannak. Valószínűleg nem érezném magam felhatalmazva arra, hogy önmagamat adjam, ha nem ezt látnám tőlük is.

Cs. G.: Ez egyrészt mintát ad, másrészt konzisztenciát. Vagy ami még erősebb szó, koherenciát. Amikor széthúzó erők vannak, ez a kohe­rens vezetés nagyon sokat adhat. Illetve ez az együttérző hozzáállás – ami nem tipikus leadership fogalom –, de ha ez nincs, nehéz a bizalmat létrehozni. Tapasztaltál-e kiégést?

P. E.: Az üzleti élet nem állt meg, rengeteg változás van. Eddig ezeket utazások során vagy személyesen tanultunk meg kezelni, most mindent online kell. Nő a munkamennyiség. Tehát elég sok nehézséggel kell szembenéznie mindenkinek, és van, aki nagyon elfárad. Nem láttam még kiégni senkit a csapatban, nem is szeretnék.

Cs. G.: Mi az, amit te vezetőként teszel, hogy ezt megelőzd?

P. E.: Csak a beszélgetést tudom mondani. Akkor lehet megelőzni, ha tudjuk, hogy közeledik és bekövetkezhet. Személyes kontaktus mindenképpen kell. Vannak pontok, amikor erősen javasoljuk egy-egy embernek, hogy menjen el szabadságra. Még akkor is, ha úgy gondolja, hogy összedől a világ, ha kiesik egy-két hét, mert szerencsére azért mindenki nagyon lelkes, de van, aki emiatt túlhajtja magát.

Cs. G.: Sokszor azt gondoljuk, hogy bonyolult megoldásokat kell produkálni, hogy működjön valami. Pedig nem mindig kell kacifántos új dolgot kitalálni. Nagyon emberi módon kell tudni kapcsolatban lenni a másikkal.

P. E.: Még így is előfordulhat, hogy bekövetkezik valami, amit nem tudunk megállítani.